Vállalom, amit örököltem – Beszélgetés Baricz Gergő énekessel, a NEK hírnökével

– Erdélyben született, a Hargita megyei Borzonton, hívő családból. Beszélne kicsit a gyermekkoráról? 

– Apai nagyapám harcolt a II. világháborúban. Egyik alkalommal a bajtársaival a lövészárokban szorongtak, amikor látta, hogy a zászlóvivő elesett, és a zászló is a földön fekszik. A nagyapám kirohant az árokból, hogy a magyar zászló ne kerüljön idegen kezekbe. A következő pillanatban a lövészárokba berepült egy bomba és felrobbant. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem dolgozik vasárnap. Ez az esemény választóvonal volt az életében, amit gyakran emleget édesapám és a nagybátyám is. Apai és anyai nagyszüleim is hívő emberek voltak. Édesapámnak született még egy öccse, aki katolikus pap lett. Apukám mindig közel állt az Egyházhoz, a kommunizmus alatt is. Több társával együtt részt vett a templomfelújítási munkálatokban, ami akkoriban félig-meddig tiltottnak számított. Széna alatt rejtegették a cementet. Meg kellett harcolniuk azért, hogy a közösséget valamilyen szinten egyben tartsák az akkori idők viszontagságai ellenére is. Édesanyám ebben is társa volt a férjének, ő is olyan családból származott, ahol a vallás, a hit nagyon fontos volt. Anyai ágon az egyik unokatestvéremből lett pap, a nagybátyám pedig kántor.

– Vannak testvérei? 

– Igen, két nővérem, én vagyok a „vakarék”. Az ápolónő a második nővérem születésekor azt mondta édesanyámnak: tíz évet kell várni, és meglátod, Anikó, lesz fiúgyermeked is. Nagyanyám nagyon kétségbe volt esve, hogy hol van már a kakas, a fiú trónörökös. Végül aztán csak megszülettem én is.

– Matematika és informatika tagozatos gimnáziumba járt, mellette gitározni és hegedülni tanult. Ezek szerint már korán zenei pályára vágyott?

– Édesapám ötlete volt, hogy az általános iskolában hegedülni tanuljak. Az egyszerű népdalokat el tudtam húzni, de hiányzott belőlem a kitartás. Ha mellényúltam a hangszeren, az nagyon bántott, és nem volt erőm, hogy leküzdjem azt a szörnyű érzést, ami ilyenkor a hatalmába kerített. Gyakran pengetve játszottam a hegedűn, és citerázgattam is. A középiskolában aztán szerettem volna bevágódni a többieknél, a gitár erre sokkal alkalmasabb volt. A kérdésére válaszolva: nem mondhatom, hogy kezdettől zenésznek készültem. Édesanyám szavai jártak a fejemben: bármire képes vagy. Ennek volt valóságalapja, mert ha valamit komolyan vettem, és ha az Isten adott hozzá erőt, sok különböző területen értem el kiváló eredményt. A zenével elég későn kezdtem el komolyan foglalkozni.

– Későn? Huszonegy évesen harmadik lett az X-Faktor második szériájában.

– Igen, de a zenészlétbe egy bizonyos életkorban be kell lépni. A legtöbb zenésznek húszéves korára már komoly előképzettsége van. Főleg a zenészcsaládokban a gyerek már négy-öt éves korától fejleszti magát az adott hangszeren, így húszéves korára igazi kifejező eszköz válik belőle a kezében. Erre én még nem voltam képes ilyen idősen.

– Először a Megasztárba jelentkezett, 2010-ben, de akkor még nem ért el komolyabb sikert. Ez nem vette el a kedvét a zenéléstől? 

– Érettségi után Kolozsváron jártam egyetemre, informatika és mérnöki szakra. Úgy éreztem, hogy a szülői házban sok minden kordában tartott, jó lesz nekem végre a szabadság. Az egyetemen aztán volt egy megtorpanásom, ami fizikai tünetekben is megmutatkozott: kiütések, foltok jelentek meg az egész testemen, amit azzal magyaráztam, hogy túl sok tejterméket ettem és ittam. Nem volt velem az édesanyám, hogy főzzön rám, egysíkú étrendet vezettem be, megtörtént, hogy egy héten keresztül szalonnát ettem túróval. Úgy éreztem, összeomlok, sötétségben éltem, rossz helyen voltam. Haza nem akartam menni, mert nagy volt a szám otthon. Tudtam, hogy édesanyámék bármikor magukhoz ölelnek, de nem akartam úgy visszatérni, hogy semmit nem mutatok fel. Kolozsváron viszont nem éreztem jól magam, ezért megpróbálkoztam a Megasztárral, de nem jött össze. Még ezt megelőzően, otthon kocsmában zenéltem. Karácsonykor aztán hazakeveredtem. Az egykori filozófiatanárom, György László szervezett egy kocsmazenélést, és megkérdezte: Gergő, ha már itt vagy, nem akarsz játszani egyet?

Rég nem gitároztam már, de akkor a kezembe vettem a hangszert, leültem, és elkezdtem pengetni. Szokásom volt, hogy játék közben folyamatosan mozgok, himbálom magam. Egyszer csak azt látom, hogy az emberek félretolják a székeket és az asztalokat, mindenki táncol, buliznak, éljeneznek. Ekkor döbbentem rá, hogy van bennem egy csatorna, valami energiaközvetítő erő, amit ha jól használok, jó pálya lehet számomra. Az önkifejezéssel adok valamit másoknak, és közben én is jól érzem magam. Eldöntöttem, hogy ez lesz a jövőm. Éppen ekkor találkoztam egy sráccal, aki nagyon jó élményekkel tért vissza az X-Faktorról. Ezért aztán belevágtam. Azzal, hogy harmadik lettem, eldőlt a sorsom. Az egyetemet abbahagytam, a zenei pályát választottam. 

– Említette, hogy hívő családban nőtt fel. Soha nem érzett hivatást a papi pályára? 

– Gyerekkoromban voltak olyan szórakozásaim, hogy „misét” mutattam be otthon a kis oltár előtt, ostyát gyártottam, sálat viseltem a nyakamban stólaként. Ministráltam is, a szentmiséken felolvastam, vecsernyéket tartottam. A falusiak gúnynevet is ragasztottak rám, Templom Gergének neveztek. Mivel azonban a nagybátyám pap lett, anyai ágon pedig a rokonságban csak lányok születtek, a Baricz ágnak én vagyok az egyetlenegy „maghintője”. Volt egy másik ok is, ami közrejátszott abban, hogy nem lettem pap. A családunkban rengeteg időt töltöttek el a papok, beugrottak hozzánk kávézni, ebédelni. A táborokban, amiket szerveztek, én is részt vettem. Mindez nagyon fontos része volt az életemnek. Aztán bekövetkezett egy törés. Édesapám saját zsebből fizette a kultúrotthonunk villanyszámláját. A borzonti ifjúsági csoport rendezett egy szüreti bált, ami nyereséget hozott. Édesapám odaszólt nekik: vegyetek egy új függönyt a kultúrotthonnak, vagy fizessetek ki egy számlát. Erre ők panaszt tettek a tisztinél, akivel addig baráti viszonyt ápolt a családunk, de ezután vasárnap reggel lezsarnokozta az édesapámat, és a déli misén kiprédikálta a Baricz családot. Nagyon fontos volt nekünk, hogy a közösséghez tartozunk, és ettől összeomlottunk, sírva mentünk haza. Még most is fáj… Ezután mintha csupa ilyen papot küldött volna a Jóisten a faluba. Édesapám nagyon karakán ember, nem hallgatja el a véleményét, így hát az újabb papok is kiprédikáltak minket. Ez is közrejátszott abban, hogy egyre kevesebbet gondoltam a papi pályára. Ám idővel beláttam, hogy az ilyen esetek nem tántoríthatnak el a hitem gyakorlásától.

Ha olyan emberrel találkoztam, aki bírálta az Egyházat, nem fordultam ki magamból. Sőt, úgy érzem, a sebek által csak közelebb kerültem másokhoz, akiknek,

ha éppen összeszedett vagyok és az adott pillanatban a Lélek vezet, talán még jó példát is tudok mutatni.

Akkor is, ha nem szimpatizálnak a közeggel, amiből származom. Legalábbis bízom abban, hogy így van.

– Az, hogy nyíltan felvállalja a hitét, okozott valamiben hátrányt a rockzenészi pályáján?

– Ez nem érdekel. Ha leülök a zenésztársaimmal ebédelni, evés előtt keresztet vetek. Megvallom a hitemet, de nem tolakodóan. Nem mondom senkinek, hogy hallod, olyan jó volt, amikor tegnap bejátszottad azt a skálát, de ha megtérnél, még jobb lennél. Csak egyet tehetek:

vállalom, amit örököltem. Minden ember más örökséget kap a szüleitől, én azt kaptam, hogy fejlesszem a lelkem, és hassak másokra. Ezt hordozom és vállalom. 

– Milyen a hite? Vívódó, gyötrődő, kérdező? Vagy derűs, az Úr akaratát mindenkor elfogadó?

– Nagyon sokszor érzem, hogy szeret az Isten. Volt olyan időszak, amikor állandóan azt kérdezgettem, miért történt ez, miért történt az. Méltatlankodtam. Mostanában viszont gyakran úgy érzem, többet ad a Jóisten, mint amit érdemelnék. Ezért kérem a segítségét, hogy olyanná válhassak, aki méltó az ajándékaira. Megyek az utamon, bízom és hiszek Istenben, de mindig új és új szempontból vizsgálom magam, és azt látom, van min javítani. Jobb ember akarok lenni, fejlődni, amennyire tudok, olyan értékek alapján, amelyek fontosak számomra. A nem hívőktől is tanulhatok, például azt, hogy hitelesebben éljem meg a hitemet. A velük való beszélgetések, találkozások tükrök számomra. Törekszem arra, hogy szerethessem őket, és ha sikerül, magamat is könnyebb szeretnem kicsit. Mert néha ez a legnehezebb: magamat szeretni.

Ódzkodom attól, hogy azt gondoljam: jó vagyok. A jó az, hogy a Jóisten feltétel nélkül szeret minket.

Ennek számtalan jele van. Sokszor érzem, hogy csupán önerőből, az ő kegyelme nélkül nem tudtam volna megtenni bizonyos dolgokat. Vannak tündöklő pillanatok, melyeket tudatosan soha nem tudnék megismételni. Ha az ember rálép egy útra, és nem engedi, hogy megrengessék a rossz energiák, akkor olyan magabiztosan megy előre az útján, hogy minden sikerül. 

– Államalapító királyunk, Szent István ünnepén, augusztus 20-án Sepsiszentgyörgyön Orza Calin rendezésében kerül sor Szörényi Levente és Bródy János István, a király című rockoperájának előadására, melyben Koppányt alakítja. Hogyan viszonyul ehhez a szerephez?  

– Koppány az ősök életét, örökségét akarja továbbvinni, szemben azzal az ismeretlennel, ami valami újat hoz majd. Nem ugyanez történik ma is? Meg akarjuk őrizni mindazt, amit az elődeinktől örököltünk, miközben jön egy hatalmas, erős lobbi, ami szemben áll a hagyományokat őrző világnézettel. Ma minden katolikus Koppány kicsit.

– Mit jelent Önnek, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik hírnökévé választották?

– Az egész úgy kezdődött, hogy Varga Gabriellán, egy otthoni újságírón, a NEK egyik munkatársán keresztül meghívtak a Mária Rádióba egy reggeli interjúba, ahol arról beszéltem, hogyan élem meg a hitem. Eleredt a szavam, elmélkedtem, és sok embernek tetszett, amit mondtam. Cikk is készült belőle. Amikor elolvastam, magam is meglepődtem, milyen jól sikerült ez a beszélgetés. A rádióban elhangzottak után született meg a döntés a NEK titkárságán, hogy szeretnék, ha én is hírnök lennék. Nem tartottam méltónak magam erre, de ők ragaszkodtak hozzá, én pedig nagyon örülök, hogy erősíthetem ezt a csapatot.

Remélem, adhatok valamit az embereknek, ami közelebb viszi őket az Úr asztalához, mert erről szól a kongresszus, hogy Krisztus mindenkit szeretettel vár a lakomán. 

– Mit vár egyébként a NEK-től? Vannak, akik amiatt aggódnak, hogy a sok program és esemény mellett el ne sikkadjon a lényeg: az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus.

– Az emberek nyilván különbözőképpen fognak vélekedni a kongresszusról, ki így, ki úgy. A lényeg azonban, hogy megtartsuk, megünnepeljük, mint egy születésnapot. Az előkészületek idején egy szülinapnál is mindig ott az aggodalom: nem lesz-e túl giccses, nincs-e túldíszítve? Tetszik majd anyukának ez a stílus? És a vendégeknek? Mire vágyik az ünnepelt? Szolid, meghitt ünnepre, vagy valami másra? Utólag azonban már nem ez a lényeg, hanem az, hogy van valaki, aki annyira fontos nekem, hogy megszervezek neki egy eseményt, meglepem, megtisztelem ezzel, áldozatot hozok érte. És amikor eljön a nagy nap, nem aggódva sürgök-forgok, hanem megadom az ünnepeltnek, hogy lássa: akik a nevében összegyűltek, boldogok. A NEK szervezői áldozatos munkával dolgoznak azon, hogy majd így legyen. De nagyon sok múlik a résztvevőkön is.

Mindenkit arra bátorítok, hogy minél többen éljük meg közösen ezt az ünnepet. Legyen az egymás iránti szeretet az öltözetünk, az ajándékunk pedig az öröm és a belső béke, hogy lássa mindezt az ünnepelt. Jézusnak ugyanúgy szüksége van ránk, mint nekünk őrá. 

Szerző: Bodnár Dániel 

Fotó: Thaler Tamás

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.