Vallomás – Janka Ferenc atya elmélkedése vízkereszt ünnepéről

Közel negyven évvel ezelőtt egy pannonhalmi lelkigyakorlaton mondta az immár kilencvenéves Jelenits István atya, hogy a beszélgetésnek három szintje van. A fecsegés, az eszmecsere és a vallomás.

Az első szint a felszínes kommunikáció, az udvariasság egy- vagy kétérintéses rituáléja. Például egy köszönés és egy rövid érdeklődés a másik hogyléte felől, vagy egy megjegyzés az időjárásra. Az eszmecsere olyan témáról folyó társalgás, amely mindkét felet érdekli. A férfiak szívesen beszélnek szakértelmükkel kapcsolatos témákról, technikai berendezésekről vagy a hobbijukról. A nők inkább családi eseményekről, érzelmi életükkel kapcsolatos konfliktusokról vagy örömökről.

A vallomást az különbözteti meg az előző két szinttől, hogy hasonlíthatatlanul mélyebben érint bennünket. Itt az intimitás egyfajta kettősségével szembesülünk. Egyrészt szívünk közepéből vágyunk arra, hogy lássanak és szeressenek bennünket. Az emberi fenség lidérces magányából kitörni vágyó Ady pontosan erről beszél:

De jaj nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

(Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének)

A feltárulkozás vágya mellett azonban egyfajta félelem is megjelenik. Egyrészt azért, mert még a pozitív érzelmeink megvallásával is védtelenné, sebezhetővé, esetleg nevetségessé válhatunk. A szerelmi vallomás kockázata éppen a viszonzás bizonytalanságában rejlik. Jézus sem véletlenül mondja, hogy „ne vessétek gyöngyeiteket a sertések elé, mert eltapossák azokat és megfordulva titeket is széttépnek” (Mt 7,6).

Még nagyobb a bizonytalanságunk és a szorongásunk hibáink vagy bűneinek megvallása kapcsán. Az ember – néha még a gyónásaiban is – a takargatással próbálkozik. Pilinszky írja:

Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel
sikerül eltakarnom azt az igazit,
azt, amit nem, nem, nem lehet
se elviselni, se kimondani.

Bűn az, minek nyomát is
sikerült eltüntetnünk.

(Pilinszky János: B. I. kisasszony)

Aztán amikor kiderül, hogy az igazán súlyos és fájdalmas bűnöket nem lehet sem meg nem történtté tenni, sem pusztán elfelejteni, akkor a kétségbeesés vagy a rezignáció következhet. „Ezen már úgysem lehet változtatni.” „Rajtam már senki nem segíthet.”

Jézus megkeresztelkedésének ünnepe a vallomások ünnepe.

Az első vallomás az Atya szózata a mennyből: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” annak az örök idők óta elrejtett titoknak a kinyilvánulása, ami az egész teremtés célja volt.

A második vallomás a Szentlélek Jézusra való leszállása és rajta maradása. A vizek felett lebegő teremtő Lélek működésének kiteljesedése ez. A Próféták Prófétájának, a Papok Papjának, a Királyok Királyának fölkenése. Végül a végső idők Szeretet-Lelkétől megittasult világ józan mámorának elővételezése.

A harmadik vallomás a Fiúé. A szeretett Fiú ugyanis egyben szerető Fiú is, aki Ádám engedetlenségét engedelmességre fordította. Az édenkert bezárt ajtaját megnyitotta, a halál átkát halálával és feltámadásával legyőzte.

A vallomás mélysége vallomásra hív és bátorít. Krisztus keresztelkedése a mi keresztségünk előképe is. Nem véletlen, hogy a keresztelés szertartása előtt kifejezetten ellene mondunk a sátánnak, és megvalljuk, hogy Krisztusban hiszünk és vele akarunk egyesülni. Ezután a latin és a görög rítus hagyománya szerint is a keresztszülők vagy a felnőtt keresztelendő maga megvallja a hitvallás lényeges elemeit, vagy elmondja az egész nícea-konstantinápolyi Hiszekegyet. A mi hitünket, az Anyaszentegyház hitét, amit boldogan vallunk, mert ez hordoz bennünket.

Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember értelme ugyanis a bűn által elhomályosult, akarata rosszra hajlóvá lett. Érzelmei összezavarodtak, képzelete képzelgéssé silányult, szíve megkeményedett. Füleit csiklandozzák a hazugságok, szája hajlamos a gonosz és istentelen beszédre. Kezeit vonzzák a szennyes és tisztátalan manipulációk, lábait pedig a tévutak és a zsákutcák.

A bizánci keresztelési szertartásban a katekumenek olajával való megkenés részletezi azt, hogy mennyire nélkülözhetetlen az ember számára az Isten kegyelme, „hogy megnyíljék értelme keresztény hitünk titkainak és igazságainak megismerésére, elismerésére és befogadására. Lelkének és testének gyógyulására, hogy szeresse az Úristen teljes szívéből, teljes lelkéből teljes elméjéből és felebarátját mint önmagát. Hogy szolgáljanak fülei az isteni evangélium igéinek meghallgatására. Hogy szennytelenül emelje fel kezeit a szentekhez és cselekedjen igazat minden időben. És hogy Krisztus parancsai szerint járjon”.

A keresztség fürdője a bűn által megrontott emberi természetünket tisztítja meg és teszi alkalmassá arra, hogy a szentháromságos Isten vízkeresztkor elhangzott és meghallgatott, megértett és viszonzott szeretetvallomásának áramkörébe bekapcsolódjon.

Az Atya szózata, a Lélek leszállása, Jézus mindhalálig való engedelmessége nem fecsegés vagy eszmecsere, hanem vallomás. Aki belebocsátkozik e vallomás mélységébe és magasságába, szélességébe és hosszúságába, az a bűneinket megbocsátó és szeretetünket tökéletesítő Szentháromság misztériumába kapcsolódik be.

Hittel hallgatja az Atya szózatát, így a szeretett Fiúban maga is szeretett gyermekké lesz. Szívébe engedi leszállni a galamb képében Jézusra ereszkedő Lelket, és így a Szentlélek templomává válik. Meghal a bűnnek, hogy Krisztus titokzatos Teste, az Egyház tagjaként szülessen újjá az örök életre.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír