Vallomások az imádságról és lelki harcainkról a Sapientia Szabadegyetem előadásán

Nem is előadáson vett részt, hanem inkább egy személyes hangvételű, vallomásos párbeszéd tanúja lehetett a hallgatóság a Sapientia Szabadegyetem békéről szóló előadás-sorozatának legutóbbi alkalmán.

Fehérváry Jákó OSB, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora és Guba András SchP stratégiáért és innovációért felelős rektorhelyettes (aki harcművészetet és szemlélődő imádságot is tanít a főiskolán) beszélt a meditáció, az imádság útján megtapasztalt küzdelmeiről.

Guba András a címválasztásban – Meditatív béke – belső harc – megjelenő kettősségre utalva jelezte, hogy előadótársával együtt arra törekednek, hogy őszintén beszéljenek ima- és élettapasztalataikról, egymás mellé helyezve a személyiségük különbözőségéből fakadó eltérő nézőpontjaikat, egyéni élményvilágukat.

Fehérváry Jákó egyúttal leszögezte, közös bennük, hogy a témát szerzetesi életük talaján állva fejtik ki. Elmondta, hogy már az 1500 éves Szent Benedek-i Regula is arra buzdít – a zsoltáros szavaira támaszkodva –, hogy „keresd a békét és járj utána”. Eszerint

a béke nem olyan állapot, amit már elértünk, megszereztünk, hanem utánajárást igényel.

A Sapientia rektora arról is beszélt, hogy szerzetesi élete elején – majd később is, visszatérő vágyként – azt remélte-képzelte, úgymond „becélozta magának”, hogy az ima által, Istenben elcsendesedve békére, harmóniára, valamiféle szépségre talál, az élet, a lélek kusza valósága „szétszálazódik”, minden révbe ér.

Guba András ehhez csatlakozva megvallotta, a piarista rendbe lépve eleinte semmiféle tapasztalata nem volt az imáról, szégyellte is magát ezért. Sokkal inkább a testi mivoltával, a saját magával vívott harcában szerzett tapasztalatok révén „lett köze” Istenhez.

Az előadók a személyes küzdelmeik megosztása nyomán – saját szóhasználatuk szerint – „megnyílt térben” a Szentíráshoz „menekültek”, s az Efezusiaknak írt levél 6. fejezetéből a hit fegyverzetére vonatkozó részt (Ef 6, 10–17) alapul véve reflektáltak helyzetükre.

Fehérváry Jákó rámutatott: ez a fegyverzet (páncél, sisak, kard) a lelkiélet érvényes metaforája már az első keresztény közösségek születésétől fogva.

A szereztesi hagyomány is erről a tapasztalatról beszél, a lelkiélet: harc.

Guba András ehhez hozzátéve Jézus megkísértésének történetét felolvasva mutatott rá a lelki küzdelem területeire. Például a „kenyér” kísértésére. „A testnek saját élete van: ajánl, kíván, sőt akar, s az akaratából nem enged.”

Fehérváry Jákó e gondolat fonalát tovább fűzve elmondta, Szilágyi András evolúcióbiológus egyik írásában olvasta, hogy az emberi agy elülső lebenye bizony vékony védőhálót képez az olyan ősi területekkel szemben, amelyek például a kívánatos ételt (főként édességet) észlelve arra késztetnek: „Ebből minél többet és azon nyomban meg kell enni.”

A test (belénk ivódott) késztetése erős, hasonlóképpen bizonyos vágyódásaink, sóvárgásaink is. Ilyen vágyódásról beszélt Guba András, amikor megvallotta, „már 11 évesen a szüleim elé álltam, hogy papnak készülök, de ahogy idővel ahhoz is közöm lett, hogy férfi vagyok, le kellett győznöm a hivatásomtól elterelő vágyódásaimat, elemi küzdelmet vívtam önmagammal. 26 évesen jutottam el oda, hogy már tudtam örülni férfiúi mivoltomnak, felfedeztem, ha ez nem volna bennem, akkor meg se mozdulnék, s

rá kellett döbbennem, amit addig ellenségnek tartottam, az nem más, mint én magam”.

Fehérváry Jákó előadótársához csatlakozva elmondta: elszánt keresztény ifjak a lelkiéletük útjának kezdetén a férfilétükből eredő késztetésekre harcosan reagálnak, minden lehetséges eszközzel szeretnék legyőzni az elemi vágyaikat. Fontos tapasztalat ez; elkerülhetetlen a teljesítménykeresés, a győzelmek felmutatása, de ehhez hozzájárul a csatamezőn való elbukás tapasztalata is. „Enélkül nincs tovább” – tette hozzá a szerzetes.

Guba András a szexuális vágy mellett az agresszióról, a győzelem megszerzésére irányuló erős törekvésről is beszélt. Megtapasztalta, hogy belső, lelki küzdelmei a harcművészetekben mintegy külsőleg testesülnek meg. Elmondta, hogy az általa tanított diákok azt mondták, az edzések révén összeszedettebbé váltak, a testi „harc” hozadéka a készenlét lett, és nem a gyilkolás képessége.

Fehérváry Jákó elmondta, a testtel való kapcsolatának ez az elementáris élménye a futáshoz kapcsolódik. Fiatalkorában szeretett futni, élete közepén pedig (42 évesen) nekivágott a maratonnak. 32 kilométernél fogyott el a lelkesedése, súlyos csípőfájdalmak törtek rá, úgy érezte, nem fogja tudni végigcsinálni. „A fájdalommal együtt futni, átdarálni magam a hátralévő kilométereken igazán magányos teljesítmény volt. A fájdalom végig elkísért.” Ez utóbbi állapot az imádsággal kapcsolatos belső küzdelmekhez szintén köthető – ahogy ezt később ki is fejtette a bencés szerzetes.

Guba András Krisztus megkísértésével kapcsolatban a hatalomról is beszélt. „Az a vágyam, hogy hassak az emberekre, hogy éppen az, és éppen úgy történjék velük, amit és ahogy én szeretném, ugyanakkor a szabadságot is meg kell hagynom a számukra. E kettősség közt való őrlődés végképp nem sikertörténet. Állandó harc bennem.”

Az emberekkel való kapcsolatokról Fehérváry Jákó elmondta, a bencések stabilitásról szóló fogadalma szerint a szerzetesnek élete végéig egy közösségben kell maradnia. „Ez jól hangzik, de akkor kezd tétje lenni, amikor kiderül, hogy akivel napi szinten találkozom (s ez így történik majd több évtizeden át), azzal éppen hogy nem vagyok kompatibilis. Ekkor küzdelem kezdődik a közösségért. Ez sem sikertörténet.

Mi, bencések egy ilyen helyzetben használjuk a kifejezést: »nehéz testvér«. A sivatagi atyák mondásai (apophtegmata patrum, Kr. u. 4–5. század) közül való az alábbi:

Ha nincs a közösségetekben nehéz testvér, hozassatok magatoknak egyet!

Ez nem mazochizmust jelent, hanem azt a fontos tapasztalatot, hogy van, amire sem rövid, sem hosszú távon nincs megoldás, s aminek a kínjával együtt kell élni. A nehéz testvérrel való közösségben nincs semmi fennkölt, de a vele való kapcsolatnak az önmagammal való megküzdés révén vannak ünnepi pillanatai.”

Guba András az előbbi tapasztalatleírást így nevezte: a képtelenség elviselése. „Van egy részem, amelyet képtelen vagyok elviselni, például azt, ami miatt joggal mondhatják, hogy »minek beszél, amikor nem azt teszi, amiről beszél«, és ami miatt nincs remény arra, hogy változzak.”

A piarista szerzetes megvallotta, ilyen reménytelen pillanatokban

beúszik egy kép, Jézus a kereszten, amikor azt kérdezi: »Miért hagytál el engem?« Ott, akkor valami kétségessé vált az Ő számára. Nehéz pillanataimban így van velem Isten.”

Fehérváry Jákó a kétségekről szólva elmondta: „Lelkesedem Jézusért, de van, amiben követhetetlennek érzem, s megtorpanok. Ilyenkor megérdezem magamtól: Tudok-e, akarok-e keresztény lenni? A válaszom pedig az, hogy nekem ez sok. Ilyenkor visszaminősítem magamat félpogánnyá. A lényeg az, hogy bizonyos helyzetekben nem tudom elhinni, hogy Isten akkor is ott van velem.”

Guba András hozzátette: „Ilyen és hasonló helyzeteket úgy tudok elviselni, hogy e reménytelenségbe beengedem Istent, s akkor úgy vélem, e beengedés miatt talán mégis szerethető vagyok Őáltala.

Sőt, Ő már e gondolatom előtt is szeretett engem – ez végső reményem.”

A közös előadás derekán Fehérváry Jákó a Sapientia Szabadegyetem hallgatóságának elmondta, ő és előadótársa a meditációt tekintve közös talajon állnak, a Jézus-imát gyakorolják, személyes mesterük Mustó Péter SJ. „Ez a talaj egyébként a legingoványosabb, a meditáció ugyanis arra tanít, hogy meg kell küzdenem a vágyammal, ami elvárja a kitüntetést azért, hogy letettem valamit az asztalra: imával töltöttem 25–75 percet.

Ezért vagyok hálás Istennek, amikor újra és újra kudarcot tapasztalok meg az imában.”

A párbeszédes előadás végén egy történetet hangzott el a sivatagi atyák bölcs mondásainak gyűjteményéből a szenvedélyekkel folytatott küzdelemről, a szeretetről, a mester és tanítvány kapcsolatról e nehéz témák összetettségének illusztrálására.

Zárógondolatként Fehérváry Jákó a lelki békéről elmélkedett:

Az Istenért folytatott harcban megélt vergődés az, amivel szeretnék megbékélni.”

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír