Valóban összetartozunk? – Remény

A karácsony egy nagycsalád életében mindenképpen sűrű időszak. Anja (Andrea Braein Hovig) egy nappal karácsony előtt tudja meg, hogy az utóbbi hetekben tapasztalt egyre zavaróbb tüneteit az agyán növekedő daganat okozza. Ez az utolsó este, már mindenki szabadságon, a kórház is félgőzzel üzemel, a specialisták csak a két ünnep között lesznek elérhetők. Mivel az alapdiagnózis sem túl biztató, marad a bizonytalanság és a kihívás: Családanyaként hogyan vágjon jó képet a karácsonyhoz, miközben kínzó tünetek gyötrik? Ő és párja, Tomas (Stellan Skarsgård) sikeres emberek, hivatásuk csúcsán vannak. A háttérben a 6 orgonasípként sorakozó gyerek, akiknek a fele a férj előző házasságából származik ugyan, de az ünnepeket most az apjuknál töltik. A „hogyan mondjuk meg a gyerekeknek?” alapkérdés mellé most hozzájön az is, hogy „mikor?”. Karácsony előtt, vagy majd akkor, ha biztosabbat mondanak az orvosok? Hatalmas és mozgósító kontraszt a vidám ünnepi készület és a gyógyíthatatlannak tűnő halálos betegség árnyéka.

A Berlinalén is díjazott, nemrég a mozikba került Remény című svéd–norvég film (rendező: Maria Sødahl) egyik nagy értéke, hogy nem a megszokott sémákban rajzolja meg a betegség tematika körvonalait. A kisrealista ábrázolás az ismerős ünnepi helyzettel és a családi élet esetlenségeivel könnyen testközelbe hozza a drámát, amely mégsem nyomja agyon a nézőt. Megtartott, de nem vánszorgó ritmust kapnak az események, egészséges a dinamikájuk, így a szélsőséges helyzet sem válik taszítóvá, és jó szívvel szurkolhatunk a testi-lelki gyógyulásért. A helyzetek hitelesek, azzal együtt, hogy a halálos beteg emberek körül sokszor kialakuló légüres tér nyomokban sem tapasztalható, igaz, a film időben mindössze másfél hetet fog át. A rövid idő ellenére a kétely folyamatos jelenléte nem vezet túlzó dinamikához. Finoman billeg a remény és a reménytelenség hintája a természetesen építkező, de váratlan fordulatokkal. Talán egyetlen durvább impulzus van túljátszva az ismeretlen orvos telefonhívásával, de szerencsére gyorsan továbbgördül a narratíva.

Az összképhez sokat hozzáad a két főszereplő remek alakítása. Bátran időzhet el arcukon a kép, puszta jelenlétükkel megoldják a helyzeteket. Mindemellett, ha kell, a kamera mozgékonysága finoman, de kifejezően szervesül a jelenetekkel, a dramaturgiát erősítve. Stellan Skarsgård már sok-sok filmben bizonyította, milyen sokoldalú tud lenni. Roppant visszafogott játéka bravúros. Szerepében olykor légies, miközben pontos és erőteljes is, nem uralja el a mozit. A női főszereplő, Andrea Braein Hovig megejtően hiteles játéka nélkül a film könnyen kisiklásra lenne ítélve. Bár moziban még nem láthattuk a színésznőt, mert hazájában is elsősorban televíziós szerepekben tűnik fel, kiválóan helytáll a vásznon. A nagyapa (Einar Økland) újra és újra felbukkanó kedves, áldó karaktere megértést és bizakodást visz a történetbe.

A belső csendek vákuumot jeleznek. Anja és Tomas egymás mellett élnek, a családi élet díszlete össze is köti őket, ám magányukból már kevés élő szál vezet a másik felé. Teher alatt nő a pálma, tartja a mondás. A krízisek magukban rejthetik a növekedés, a formálódás lehetőségét is. Ami eddig volt, lehet jó vagy rossz, új szintre helyezzük. Ezt belülről nehéz meglátni, miközben az ember örül, ha az orra hegyét sikerül a habok fölött tartania. És miért kell, hogy fájdalmas út vezessen a jobbhoz, a teljesebbhez? Tudatosan vagy önkéntelenül, úgy tűnik, két főszereplőnk elindul egymás felé, és reméljük, hogy rálelnek elkötelezettségük gyökereihez. Megpróbálják megtanulni az összetartozást, amiben saját bevallásuk szerint sosem voltak jók. A szeretet döntés? Ahhoz, hogy a krízis kemencéje valóban átformáló legyen, tényleg csak arra van szükség, hogy rájöjjünk, mit jelent nekünk a másik?

Szerencsére a film nem ad kész megoldást, így teret hagy a személyes rezonanciánknak. Egyvalami biztos: az állhatatosság elengedhetetlen kelléke két ember kapcsolatának. Hogy valóban egymásnak lettek-e teremtve, nem tudhatjuk, de hogy egymásnak valók lehetnek, legalábbis errefelé keresik az utat, az mindenképpen megerősítő. Nagy tétje egy ilyen filmnek, hogy hol léphetünk ki a történetből. A zárókép elemeltségében is természetes, elegáns és kifejező. A történtek valóságtartalmára a legelején megjelenő felirat utal: „Ez az én történetem, ahogy én emlékszem rá."

Fotó. Imdb.com

Hajnal Gergely

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. július 26-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.