Válóczy József: A tölgyek néma megváltástana

A XI. századi Canterburyi Szent Anzelm sok évszázadnyi teológiát és spiritualitást meghatározó vállalkozásának, a Cur Deus homo (Miért lett Isten emberré) című művében kidolgozott „elégtétel-tanának” célkitűzése, ambíciója, hogy kizárólag az emberi értelem logikailag szükségszerű érvei segítségével levezesse, illetve igazolja a megváltásról szóló tanítást, a Fiú megtestesülését és halálát. Tudható, hogy Anzelm az egyistenhívő, de nem keresztény világ előtt igyekezett helytállni, ezért nem építhette elméletét bibliai/újszövetségi elemekre, és az is „mentségéül szolgálhat”, hogy abban a középkori szellemi miliőben, amelyben élt, kifejezetten szükségesnek tartották a legmélyebb, legszemélyesebb hit biztos értelmi megalapozását, a legszerényebb és legbölcsebb teológusok is magukénak tudták a hit tartalmával kapcsolatos kérdések akár pusztán észérvek általi eldöntésének kompetenciáját. Bár ő maga is osztozott ebben a meggyőződésben, már a XIII. századi Aquinói Szent Tamás bírálta, elegánsan, de határozottan, Anzelm hozzáállását, merthogy Istenre vonatkozóan semmiféle szükségszerűségre, (logikai) kényszerre hivatkozásnak nem lehet helye; Tamás a szükségszerű helyett a megfelelő, illő kategóriáját tekinti elfogadhatónak.

Anzelm attitűdje, ha nem is önteltnek, de még kevésbé adekvátnak tűnhet Takács Gyula, kortárs biblikus teológus évtizedekkel ezelőtt olvasott, de máig emlékezetemben élő, izgalmas és inspiráló felvetése fényében, ahogyan a megváltás titkát ünnepélyesen, lényegre törően megfogalmazó „…úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda…” (Jn 3,16) mondatot magyarázta. Ennek a kijelentésnek a különböző, nüánszokban egymástól eltérő fordításai megegyeznek az „úgy” határozószó, illetve az „úgy… hogy” szókapcsolat használatában, amely valamiféle oksági összefüggést sugall Isten szeretete és a Fiú odaadása között, amely szerint Isten szeretetéből mintegy levezethető lenne még egy ilyen radikális, a saját Fiát kockára tevő lépés is. Ezzel szemben a görög szövegben szereplő szónak van egy bizonyos „felhangja”: nem ok-okozati kapcsolatot, inkább levezethetetlenséget, vagyis meglepetést-meglepettséget fejez ki,

mintha az evangélista maga is megtorpanna a megrendüléstől egy pillanatra, mielőtt kimondja ezt a hallatlan végkifejletet. Isten nagyon szerette a világot… és még a saját Fiát is odaadta érte!

Ahhoz, hogy komolyan vegyük a megváltás ezen misztériumát, Isten soha nem kalkulálható és manipulálható eredetiségét, nem kell Anzelm vagy Tamás kíváncsi kutakodását, értelmi erőfeszítését illegitimnek tekintenünk. A megértés keresése nem mindig jelentette és nem feltétlenül jelenti egyszersmind a tárgya „birtokba vételének”, birtoklásának igényét. Olykor megelégszik azzal, hogy megkísérelje gondosan beazonosítani a (rá)csodálkozás tárgyát, precízen kijelölni a határt, amely elválasztja a természetes és a természetfeletti világot, hogy azután (csak) arra bízza az ember az életét, ami egyedül megérdemli, mert egyedül elhordozni képes azt: meríthetünk ehhez a tisztánlátáshoz ihletet és tanulhatunk módszertant például Simone Weiltől vagy éppen Ludwig Wittgensteintől is.

A megváltás misztériumának racionális „feldolgozása” minden teológus „vizsgadarabja”. A sok értékes (élet)mű közül talán érdemes a kiemelésre a XX. század legnagyobbjai közé sorolt Karl Rahneré, mivel mintaszerűen alkalmazta teológiájában a filozófiát: megkérdőjelezhetetlen professzionalitással és szabadsággal, ugyanakkor tudatos törekvéssel a Szent Titok elsőbbségének tiszteletben tartására.

Koncepciója szerint az ember filozófiai elemzése, természetének, lényegének kibontása a kulcs a megváltásról, Jézus haláláról és feltámadásáról szóló ige megértéséhez, mert ennek az elemzésnek a nyomán válhat világossá, hogy az örömhír éppen az ember legmélyebb, legsajátabb vágyaira válaszol.

Rahnernél nem kevésbé megbízhatóan művelte a filozófiát az ugyancsak a XX. század legnagyobbjai közé sorolt Hans Urs von Balthasar, aki viszont úgy gondolta, hogy fogékonyabbá tesz a misztériumra, ha a filozófiát kiegészítjük a kultúra, a költészet impulzusaival. Szerinte a dráma mint irodalmi műfaj filozófiájának, hatásmechanizmusának ismerete lehet a szinte semmi mással nem helyettesíthető munkaeszköz, ha a szent három nap zajos eseményeinek és eseménytelen csöndjének drámáját a maga teljességében megragadni és befogadni szeretnénk.

Két filozófiai (antropológiai) tanulmány között hasznos és kívánatos lesz tehát elolvasni egy-egy színdarabot vagy akár csak egy-egy verset – még akkor is segíthet hangolódni a misztériumra, Isten megváltó műve stílusának, atmoszférájának és esszenciájának elsajátítására, ha esetleg hiába keressük benne a bibliai történet vagy a dogma nyelvi elemeit.

Nemes Nagy Ágnes Széndioxid című versét például:

Csak a növény a tiszta egyedül,
nem ismer kategóriát.
S a bűnös széndioxidot
éjszaka mégis ő cseréli át.
Tisztán ragyog reggel az égi sátor
a tölgyek néma megváltástanától.

Fotó: Wikipédia (Illusztráció egy 12. századi, Canterburyi Szent Anzelm elmélkedéseit tartalmazó kéziratból); portré: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.