Van valaki, akinek a szeretete nem tehetetlen – Beszélgetés Válóczy Józseffel

– A Szentírásban háromszázhatvanötször szerepel a bátorítás: „Ne félj!”, „Ne féljetek!” Jézus is figyelmeztet erre. Mi azonban mégis gyakran félünk, különösen napjainkban. Aggódunk, nehogy világháborúvá szélesedjék a szomszédunkban dúló háború, munkál bennünk a félelem a gazdasági és az energiaválság, a klímaválság és még sok minden más miatt. De magától Istentől is félünk: mintha még kétezer évvel a megváltás után is az Ószövetség gyakran haragvó Istenének képe élne bennünk a szeretet Istene helyett…

– Nem ismerem a pontos számot, de ha Jézus gyakran intette így tanítványait, az azt jelenti, hogy a környezetében élő akkori emberek is gyakran féltek. S ő nem azzal fordult hozzájuk: mondtam már nektek, hogy ne féljetek, hanem komolyan vette, hogy kioktatás helyett újra és újra biztatásra van szükségük. A félelem nem olyan érzés, amit ha egyszer legyőztem, onnantól kezdve minden rendben. Az újabb élethelyzetekben ismét hatalmába kerítheti az embert, s akkor újra szükség lehet a bátorításra. Persze János apostol azt mondja: aki szeret, abban nincs félelem. Ám ez ijesztően hangzik. Ha ez volna az egyetlen tükör, akkor bizony elég rosszul állnánk. Úgy gondolom, nem tilos a hívő embernek félnie. Hallottam egyszer egy különös mondatot: Ha tudom, hogy Jézus megváltott, akkor nincs jogom félni. Ezt nem értem: mi köze a jognak a félelemhez? A félelem mélyről jön.

Az istenképet illetően az Ószövetség árnyalatokban gazdag. Ha történetileg, az egyes szövegek kialakulásának idejét figyelembe véve nézzük, megvan benne az Újszövetség felé mutató fejlődés, tisztulás. Kispap koromban azt gondoltam: ha Isten önkényes hatalomgyakorló, akitől félni kell, akkor nincs értelme hinni benne. Lehet, hogy ilyen, és elképzelhető, hogy a végén, ha majd ítéletet tart, rosszul járunk, de én csak olyan Istenben tudok hinni, akinek a szeretete feltétlen. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nincs különbség a jó és a rossz között. Isten igazságosságának és irgalmasságának összeegyeztetése az elmúlt kétezer év teológiájában újra és újra nagy kihívást jelentett. Nem tudok másképpen gondolni erre, csak úgy, ahogyan Hans Urs von Balthasar svájci teológustól tanultam:

az embernek muszáj komolyan vennie, hogy az életének két kimenetele lehet, az üdvösség vagy a kárhozat.

Kárhozaton persze nem lángnyelveket értve, hanem az Istentől való elszakítottságot. A kárhozat valódi lehetőség az ember oldaláról, de nem az Istenéről, hiszen ő nem szűnik meg szeretni azt, aki elfordul tőle. Nem bürokrata, hogy azt mondja: jó, ha te így gondoltad, akkor innentől kezdve nem foglalkozunk egymással. Balthasar azt is mondja: ha egyáltalán lehet fogalmunk arról, mit jelent a kárhozat, akkor Jézus nagypénteki, nagyszombati tapasztalatára kellene tekintenünk: ha valaki tudhatta, mit jelent a távolság Istentől, az ő volt. 

– A szenvedések éjszakáján Jézus annyira félt, hogy vérrel verítékezett a Getszemáni-kertben. Kérte mennyei Atyját, ha lehetséges, múljék el tőle a szenvedés kelyhe, mindazonáltal ne az ő akarata legyen meg, hanem az Atyáé. Vajon ezzel felkészítette tanítványait a rájuk váró szenvedésekre, s egyúttal minden idők keresztényeit is arra, hogy mindig Isten akaratát tartsák szem előtt, akkor is, ha az fájdalommal, szenvedéssel jár?

– Igen, de azért a getszemáni-kerti eseményeket nem tekinthetjük valamiféle hittanórának; ami ott történik, nem azért van, hogy Jézus tanítson valamit. A magyar bibliafordítás túl sokszor használja azt a kifejezést, hogy Jézus tanított, holott az eredetiben nem ez szerepel. Jézus nem volt kényszeres tanító. Amit mond és tesz, azt nyilván felfoghatjuk úgy, hogy példa, eligazítás a tanítványoknak, de fontos volna árnyaltabban fogalmazni ezzel kapcsolatban. Nagyon szeretem François Varillon francia jezsuitát, aki arról beszél: az, hogy Jézus engedelmes az Atyának, nem vak engedelmesség. Nem azt jelenti, hogy becsukott szemmel végrehajt bármilyen parancsot, hanem azt, hogy hűséges. Az Atyát pont olyannak mutatja meg, amilyen. Nem tartom helyesnek azt a megfogalmazást, hogy Isten akaratát akkor is el kell fogadni, ha az szenvedéssel jár. Ez a kell zavar engem, mert

ha Isten akaratának elfogadása nem szeretetből fakad, hanem félelemből vagy kötelességtudatból, az nagyon szomorú. Szeretetből legyek hűséges.

– Akkor is, ha sorozatban érnek a súlyosabbnál súlyosabb csapások?

– Az istenkép letisztulása azt jelenti: fel sem merül bennem, hogy Isten a hibás azért, mert engem bajok sújtanak. Sajnos ez a gondolat ott van az emberek fejében. Még a keresztények is gyakran használják például azt a kifejezést, hogy „Isten nem ver bottal”. Ez nagyon félrevisz, egy olyan istenképet sugall, ami egyáltalán nem evangéliumi: „Milyen rendes Istentől, hogy nem bottal ver, hanem valami mással. Mégis azt lesi, hol sújthat le, mint egy pedellus.” A mások élete című Oscar-díjas német filmben szerepel az a jelenet, amelyben a – ha nem is vallási értelemben – megtért nyomozó százados személyesen végzi a célszemély – egy író – megfigyelését, lehallgatását. A lakás bepoloskázva, minden bekötve a padlástérbe, ahol a százados tartózkodik. Látja, mi történik az utcán, és kezelni tudja a megfigyelt író lakásának csengőjét is. Az író felesége a miniszter elvtárs kocsiján érkezik haza. Amikor meglátja ezt a százados, fals csengetést hoz létre, hogy az író lemenjen ajtót nyitni, és így tanúja legyen annak, hogy a felesége hűtlen volt hozzá. Az ügynök mindezt úgy vezeti fel, hogy játsszunk kicsit istent, keverjük meg a lapokat. Sokszor egy ilyen istenkép van bennünk is. Mintha úgy képzelnénk: Isten ott van a padláson, és keveri a lapokat.

– Lehet, hogy felszínes a hitünk?

– Nem erről van szó. A legbecsületesebben gondolkodó hívő is lehet elégedetlen, megfogalmazódhatnak benne kérdések, talán azért is, mert még nem találkozott az evangéliumi Isten képével. Valószínűleg ezért mi, egyháziak is felelősek vagyunk, mert az elmúlt évszázadokban gyakran mutattuk Istent haragvónak, büntetőnek, bosszúállónak. A 19. században talán Feuerbach volt az első „magánemberként” ateista filozófus. Szerinte Isten és az ember kvázi riválisok. Az ember azon az áron tudja elismerni Isten nagyságát, hogy megrövidíti saját magát. Ez a gondolat azóta is ott él a köztudatban. Aki harcol a hit, a vallás ellen, sokszor azért teszi, mert úgy érzi, önmagát rövidíti meg azzal, ha Istent elfogadja.

– Jézus az utolsó vacsorán azt mondta tanítványainak: a világ gyűlölni fog benneteket az én nevemért. Miért van az, hogy még ma, kétezer év múltán is sokakban él ellenszenv a kereszténység iránt?

– A gonoszság, a rossz megfejthetetlen titok. Nincs észszerű magyarázat arra, amikor a jóra nem jóval válaszol valaki, amikor a szentjeinket támadás, erőszak éri a világban.

Nem biztos, hogy segít nekünk, keresztényeknek, ha mindenáron valami ok-okozati összefüggést, magyarázatot keresünk erre. Ugyanakkor, mindenfajta ítélkezés nélkül, nekünk magunknak is van felelősségünk abban, ha egyesek nem szeretettel viszonyulnak hozzánk.

Most nem feltétlenül csak arra gondolok, hogy akadnak olyanok, akikre rá lehet sütni a „bort iszik és vizet prédikál” bélyegét. Walter Kasper mondta, hogy a modern kori ateizmus gyökereinél ott találunk egyrészt olyan, eredetileg jó és szükségszerű keresztény magatartást is, ami aztán a visszájára fordult. Ilyen többek között az ember teremtett világ fölötti státuszának sulykolása. Másrészt például a nyugati egyházszakadás egyik mellékhatása volt, hogy elveszett az a korábban természetes közös tudat, mely szerint a világnak létezik egy végső alapja, fölismerhető magyarázata. Megszűnt az addigi bizonyosság, hogy a világ egyetlen egységes egész. Emellett nyilván rossz benyomást keltett, hogy az egyházszakadás nyomán a keresztények ölik egymást. Azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy talán mi, keresztények vagyunk azok, akiknek kétezer év óta nem sikerült olyan képet felmutatnunk magunkról, amely alapján megszerethetők lennénk.

– Intézményesen ez valószínűleg nem is lehetséges, csak egyes emberek által, mint amilyen Assisi Szent Ferenc, Bosco Szent János, Kalkuttai Szent Teréz anya. Vagy mint amilyenek a minden korban, így napjainkban is élő ismeretlen szentek.

– Jelenits tanár úr mondta még diákkoromban: amíg Szent Ferencék csak tízen-tizenöten voltak, addig működőképes lehetett az a modell, hogy nem volt semmijük, házról házra jártak koldulni. Ám amikor már huszonötezren voltak a közösség tagjai, ez törvényszerűen nehézkessé vált. Balthasar erről is beszél: ahogyan a valóságos emberség korlát az istenségnek a megtestesülésnél, ugyanúgy az Egyház intézményessége is korlát, ami esetlegessé, nehézkessé teszi. Persze az intézmény a maga korlátaival is megérdemli az empátiát, de azért eszébe jut az embernek, hogy mégsem tudtuk magunk felé fordítani az egész világot. Szent Ferenc egyébként azért is emelkedik ki a szentek közül, mert ő Egyházon kívüli embereket is meg tudott és meg tud szólítani mind a mai napig. Liliana Cavani legalább három filmet készített róla, pedig nem hívő. Nyilván Szent Ferenc is az Egyház arca.

– Nagyböjt első vasárnapján a misekönyörgésben azt mondta: a húsvétra való felkészülés során igyekezzünk minél közelebb kerülni Jézus Krisztushoz. Tudjuk, hogy vannak erre módszerek, például a Szentírás olvasása, az ima, a lelkigyakorlat, a böjt. De hogyan mutatkozik meg ez a hétköznapokban?

– Nem szeretnék nagy okosságokat mondani, miközben tudom, hogy magam is küszködöm ezzel. Mindig születnek elhatározások, amelyek aztán nem teljesülnek. Nyilván ezen a téren is megvannak az Egyház hagyományai. Ott van Jézus megkísértetésének története. A sivatagban böjtölni nem számít rendkívülinek, hiszen ott nincs mit enni és inni. A nagy elhatározás az, hogy az ember kimegy a sivatagba. Az evangélium azt írja, hogy Jézust a Lélek vezette a pusztába. Ami ott történik, az Isten elgondolása szerint való. A sivatag az a hely, ahol Jézus a kísértést beazonosíthatja, kísértésként ismerheti fel. Ha az első, látványos sikerei közepette találkozik a kísértővel, lehet, hogy a sátán felszólítására leveti magát a magasból, arra gondolva, nem halok meg, így kell ezt csinálni, ez az Atya útja vagy az én utam, az Atya meg fog dicsérni.

A pusztába kell menni ahhoz, hogy kiderüljön: ezek kísértések. Ezért szükséges a puszta.

Én ebben vagyok szkeptikus: ha nagyböjtben nem iszom sört, vagy nem eszem húst, remélhetem-e, hogy ezáltal megteremtődik az a puszta, ahol keresztülmehetek a tisztuláson, amelyen Jézus keresztülment? Én is teszek persze vállalásokat, de többet remélek attól, ha figyelek arra, hogy tudatosabban éljem át életem egyébként is létező vagy adódó sivatagjait, törékenységemet, kiszolgáltatottságomat.

– Hogyan juthatunk el odáig, hogy valóban megéljük a feltámadás örömét, és hogy ez ne csak húsvétvasárnap legyen velünk, hanem a hétköznapokban is? Egyrészt ott van Krisztus feltámadása, ami az örök üdvösség ígérete számunkra, másrészt a mindennapi életünkben is lehetnek feltámadások a reménytelennek látszó mélypontok után.

– A lelki alkatnak biztosan szerepe van ebben, hiszen az egyik ember derűs természettel van megáldva, míg a másikról ez kevésbé mondható el. Ha az evangéliumi elbeszéléseket nézzük, a feltámadás utáni történeteket, azok csupán villanásnyi epizódok. János evangéliuma szerint Jézus megjelenik a tanítványoknak vasárnap, aztán egy héttel később, ők utána mégis visszatérnek Galileába. Arról nem szól az evangélium, hogy mi történik a jelenések között. A leírtak azonban arra engednek következtetni, hogy a Feltámadottal találkozó tanítványok nem tudták megőrizni az örömöt, szükségük volt még újabb találkozásokra.

Végül aztán megértették, hogy a következő találkozó már nem a feltámadott Jézussal lesz, hanem mondjuk egy beteggel vagy a kenyértörésben a közösséggel.

Ez a bibliai dinamika azt mutatja nekem, hogy van a találkozás, az öröm, de nem biztos, hogy átvihetjük azt a hétköznapokba úgy, hogy ne legyen bennünk közben hiányérzet vagy sötétség. Az érettség sem azt jelenti, hogy az ember minden pillanatban egyformán kiegyensúlyozott. Gelléri Andor Endrének van egy novellája, Varázsló, segíts a címe. Minden részletére sajnos nem emlékszem, de a lényegére igen. Az író a saját történeteként meséli el, hogy a barátját, akinek haldoklik a felesége, egy erdei sétán a szavai varázslatával vigasztalja: a szavaknak teremtő erejük van! Hazaérve azonban a beteg feleség halálhíre fogadja őket. Kétségbeesetten kéri a barátja: most segíts, varázsló, de ebben a helyzetben a szavak már nyilvánvalóan nem segítenek.

Van, amikor a szeretet nem segít, hiába szeretek valakit, nem tudom megmenteni. Jézus feltámadásának üzenete viszont arról szól, hogy van valaki, akinek a szeretete nem tehetetlen, és ez a tudat nagyon megerősítő lehet.

Ezt akkor tudja igazán értékelni az ember, ha azt is megtapasztalta: van, amikor a varázsló nem tud segíteni.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában jelent meg.