Várjuk Isten ítéletét

Néhány napja középiskolás diákokkal beszélgettem a hit kérdéseiről. Mindjárt az első megszólalók üdvösségről és kárhozatról, jutalomról és ítéletről kérdeztek, meg arról, van-e üdvösség a nem hívők számára is. Megérint, mennyire foglalkoztatja az örök élet és a túlvilág kérdése a fiatalokat, köztük azokat is, akik nem gyakorló hívek, csak hallottak valamit a hit dolgairól.

Az a benyomásom, hogy az utolsó ítélet, a jó és a rossz végső szétválasztása és leleplezése éppen annyira vonzó, mint amennyire félelmetes. Van a világban és bennünk, a lényünkben, a tetteinkben, a történetünkben és a tapasztalatunkban éppen elég olyasmi, amivel nem tudunk mit kezdeni, amit nem értünk, s ezért sem magunkhoz ölelni, sem megbocsátani nem vagyunk képesek. Az ilyesmit talán szívesen hagynánk elégni valami végső, nagy tűzben.

S miközben a magunk részéről várjuk a rossz és gonosz pusztulását, azt is sejtjük, hogy mi sem vagyunk makulátlanok. Hogy a végső tűznek belőlünk is sok mindent ki kell égetnie.

Magamtól képtelen vagyok igazságot tenni. De Istenben hiszek, sőt, hiszem, hogy ő képes egyszerre irgalmas és igazságos lenni. Van rossz és van jó, van jó és van még jobb. Nem mindegy, mit tesz az ember. Isten feltárta az akaratát, és sok mindent megmutatott a tetteink jó és rossz következményeiből. Az értelmem és belátásom mégis véges. Hiszem azt is, hogy

az irgalmas és igazságos Isten úgy tekint életadó és újjáteremtő szeretettel az én egész történetemre, hogy abban nem csak a rosszat és nem csak a jót, nem csak a tökéletest (ha volna is ilyen bárhol), de nem is csak a romlottat látja, nem a szétesést és hanyatlást, az öregedő egykedvűséget vagy a fénylő és fiatalos lángolást.

Irgalma csak annyira nyúl alám, hogy el ne felejtsem saját erőm gyakorlását. Igazsága csak azt égeti ki napjaimból, ami hazugság, ami önáltatás, csak teher és nem súly, ítélete csak azt rombolja le, ami elzár és elválaszt, de összekötni már képtelen.

Paradox, ellentétes, feszült a hit világa? Nem elég a mindenható Istenbe vetett hit, hogy minden leegyszerűsödjön? Amíg az egészen egyszerű és végtelenül gazdag Isten a mi emberi történetünk fénytörésein át ragyog fel, addig hol így, hol úgy érzékeljük: hol fénylően egyszerűnek, hol kérdésesnek és titokzatosnak. Az út mégis felé vezet, a vele való végtelen találkozáshoz.

Ellentétek feszülnek vasárnapi szentleckénkben is, Szent Péter első levelében. Isten előtt egy nap annyi, mint ezer év, és ezer év annyi, mint egy nap. Ő túl van az idő korlátain, bármikor elénk jöhet, és mindig velünk van.

Ítélete mindent felemészt, mint a lángoló tűz, amely ijesztő és megsemmisítő, s közben mégis várjuk, mint az igazság ragyogását és mint az igazságosság otthonát.

Eljövetele váratlan és talán kellemetlen, mint egy tolvajé, a szívünk egészséges fertályában mégis várjuk – mert ha nem jön, minden színét veszti, mint a fagyott téli táj szürkületkor.

Szerző: Martos Levente Balázs

Magyar Kurír