Várni a már megadott üdvösséget – Bezárult a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika szent kapuja

A keresztény remény nem hagyja figyelmen kívül a háborúkat, a válságokat, az igazságtalanságokat és a zavarokat, amelyekkel a világ ma szembesül – mondta James Michael Harvey bíboros, a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika főpapja a szent kapu bezárásának liturgiáját követő szentmisén. Az amerikai főpásztor homíliájában hangsúlyozta a jubileum központi témáját: a megmaradó bizakodást, amely képes átvészelni a történelmet anélkül, hogy „naiv optimizmusba” süllyedne. 

A szent kapuban megmarad a jele a kimeríthetetlen irgalomnak, a „már megadott üdvösségnek”, amely beleágyazódott a történelembe – olyan maggá válik, amely képes kihajtani anélkül, hogy elszáradna.

Béke és az egyetlen remény

A bazilika négyosztatú, oszlopos portikuszának közepén álló Szent Pál-szobor felett magasodó nap melegítette a liturgiára összegyűlt híveket, enyhítve a zord, téli hideget. A szent kapu a homlokzat jobb oldalán található, amelynek csúcsívén, a kereszt jele alatt a „Spes unica” felirat áll. „Az egyetlen remény – ahogy a bíboros a szentmisén emlékeztetett rá – Krisztus keresztjében” rejlik: húsvéti jel, amely a feltétel nélküli önátadásból fakad és „a feltámadás új életében virágzik”.

A szent kapura vésett mondat, amely egész évben kísérte a zarándokokat – „Ad sacram Pauli cunctis venientibus aedem – sit pacis donum perpetuumque salus” (Mindazoknak, akik Szent Pál templomába jönnek – béke és örök üdvösség ajándéka szálljon rájuk) –, állandó reményt jelent, hogy a „béke ajándéka” valóban elterjedjen a „háborúk, válságok, igazságtalanságok és zavarok” jellemezte világban.

A szent kapu bezárása

A szent kapu bezárásának liturgikus szertartását elmélkedő csend kísérte. Harvey bíboros egy könyörgést követően letérdelt a szent kapu előtt, majd rövid imádság után bezárta azt.

A megpróbáltatások közepette

A következtetés levonása „mindig időbe telik” – hangsúlyozta homíliájában a főpásztor –, „míg Isten irgalma örökké nyitott marad”. A felhívás arra irányul, hogy folytassuk a szentév ihlette „megtérés és remény” útját.

A Szent Pál emlékének szentelt helyen különösen erőteljesen visszhangzanak a Rómaiakhoz írt levélből vett szavak – „a remény nem csal meg” –, melyek végigkísérték az egész jubileumot. Ez sokkal több mint „mottó”: igazi „hitvallás”. A pogányok apostola ugyanis a „élet fáradalmait” tudva adja át ezeket a szavakat a történelemnek, miután megismerte a börtönt, az üldöztetést és a látszólagos kudarcot.

A remény azonban nem csökken, mert nem a törékeny emberi képességeken alapul, hanem „Isten hűséges szeretetén”.

Belépni az irgalmasság terébe

A szent kapu tehát nem csupán anyagi valóság, küszöb, hanem átjáró, melyen átlépve hátrahagyjuk „mindazt, ami terheli a szívünket”, hogy belépjünk „az irgalmasság terébe”. Átlépni azt jelenti – tette hozzá a főpap –, hogy lemondunk minden „öngondoskodási igényünkről”, és alázatosan rábízzuk magunkat „arra, aki egyedül képes teljes értelmet adni életünknek”.

A kapu emellett a bűnbánat útjához is kapcsolódik mint „a közösségbe való visszatérés” helye és „az Atya házába való visszatérés jele”. Ez a gesztus az évek során nem vesztette el szimbolikus erejét:

Isten soha nem zárja be az ajtót az ember előtt; az embernek kell belépnie rajta”.

Várni a már megadott üdvösségre

A reményt, miként a hitet és a szeretetet is Ferenc pápa a „keresztény élet szívének” nevezte. A 2025-ös jubileumhoz kapcsolódó erény – emelte ki Harvey bíboros – messze túlmutat a „naiv optimizmuson” és „a valóság elől való minden menekülésen”. Ahogyan ő maga is emlékeztetett a szent kapu megnyitásakor, január 5-én: ez nem „üres szó”, sem „homályos vágy, hogy a dolgok a legjobbak legyenek”.

A remény inkább azt jelenti, hogy bizalommal várjuk a „már megadott üdvösséget”, amely még mindig a beteljesülés felé tart.

Ez a beteljesülés az emberiség történelmében bontakozik ki, amelyet „Krisztusra szegezett tekintettel” kell átélni, szembenézve a fájdalommal abban a bizonyosságban, hogy „az utolsó szó az életé és az üdvösségé”.

Bátorság, hogy mélyre merüljünk, megszabadulva a láncoktól

Ez tehát egyáltalán nem elvont kívánság, hanem a „szív megtérésén” és a megbocsátás felszabadító élményén keresztül valósul meg, amelyet a bűnbocsánat szentségében élünk meg. Ezt a szempontot hangsúlyozta Ferenc pápa, és utódja, XIV. Leó is visszatért rá – emlékeztetett Harvey bíboros. – A remény abból táplálkozik, hogy megtaláljuk a bátorságot, hogy „mélyre merüljünk”, „a valóság felszíne alá” ássunk. Ez egy törékeny erény, de hatalmas potenciállal „a világ megváltoztatására”.

A bíboros ismét megemlékezett Szent Pálról, aki saját gyengeségét megtapasztalva a Korintusiakhoz írt második levelében kijelentette, hogy éppen ebből, a Krisztussal való találkozásban merítette erejét. A börtönök láncai, amelyekbe bezárták – Filippitől Jeruzsálemig, Cezáreától Rómáig – nem fojtották el a bizalom, a vigasz és a remény iránti vágyát. „Egyetlen börtön sem képes elnyomni a Krisztusban élő ember belső szabadságát.”

A legnagyobb remény

XIV. Benedek pápa a reményről szóló, Spe salvi kezdetű enciklikájára utalva a bíboros hangsúlyozta: az embernek „sok reményre” van szüksége, hogy megvilágítsa útját: kicsire és nagyra, de mindegyik egyetlen nagy reménybe torkollik: Istenbe, az ő „emberi arcába”, Jézus Krisztusba, amely „élő és jelenvaló valóságként” nyilvánul meg, és átöleli az emberiség egész történelmét. Ez

a szeretet ad erőt a mindennapi kitartáshoz, még egy „tökéletlenség és korlátok” jellemzte világban is, mert garantálja annak a létezését, amire az ember végső soron vágyik: „az életet, ami valóban élet”.

A zarándok felelőssége

A szent kapun való átlépés felhívás arra, hogy „visszatérjünk a világba”, és a mindennapokban tanúskodjunk a kapott ajándékról. Ez egy belső és konkrét út, amely saját korlátaink és „látásunk hiányosságainak” felismerésén keresztül vezet, az Úr vezetésére bízva magunkat. Lépésről lépésre haladunk, mint az imádságban, azzal a bizalommal, hogy minden lépés elegendő. Harvey bíboros hangsúlyozta, hogy minden zarándok magával viszi a felelősséget, hogy hiteles tanúja legyen annak, amit kapott, „alázatos, de ragyogó jele Isten jelenlétének” egy „megosztottság és félelmek” jellemezte világban.

A szív nyitott kapui

A szentek vállalták ezt a terhet, hűek maradtak a történelemben rájuk bízott helyükhöz, és a mindennapokban reménykedve éltek, mint a mai liturgia fókuszában lévő Szent Család – Jézus, Mária és József. Egy hétköznapi élet, amely csendes munkából, „egymás gondozásából” és Isten akaratának meghallgatásából állt az élet apró részleteiben. Szeretettel megismételt gesztusok, amelyek ezért képesek ragyogni, és amelyeket „a sötétségben is kitartó” bizalom támaszt alá. „Amíg a szent kapu bezárul – fogalmazott végül a bíboros –,

maradjon nyitva szívünkben a hit, a szeretet és a remény kapuja. Maradjon nyitva a misszió kapuja, mert a világnak szüksége van Krisztusra.”

A szentév lezárása

A Santa Maria Maggiore-bazilika szent kapuja december 25-én, a lateráni bazilikáé december 27-én zárult.

A Szent Péter-bazilika szent kapuját és a szentévet vízkereszt ünnepén zárja XIV. Leó pápa.

Forrás és fotó: Vatican News angol nyelvű szerkesztősége

Kuzmányi István/Magyar Kurír