Vasadi Péter: Jeleket ad

Aki elrejtőzik, az van (VAN). Ha örökké titokban maradna, az azt jelentené, hogy nincs. Mi értelme volna annak, hogy van ugyan, de soha nem fedi föl magát? Ha viszont van, de el kell rejtőznie, akkor jeleznie is kell, hogy – nem létezik, hanem – van. Ha így van, akkor egyetlenként van így a világban. Kénytelenek vagyunk őt annak, s olyannak nevezni, aki egyetlenként teheti meg, hogy így legyen. Több minden létezőnél, mindennél, amit megtapasztalunk, tehát a Leghatalmasabb: szükségszerű, hogy Tőle eredjen mindenki, s minden létező, akit, amit látunk, gondolunk, sejtünk. A Leghatalmasabb azért „viselkedik” így, mert abszolút szeretet. Azért ez, mert a szeretetnél hathatósabb hatalom nem létezik. Ő tart fönt, ő gondoskodik, ő fogad el. Csakhogy ezeket az igéket nemcsak emberi módon kellene értelmeznünk, hanem isteni jelentésükben. Erre azonban kimerítően nem vagyunk képesek, sem alkalmasak. Isten – ismerve véges nyomorúságunkat – végtelenül (mert az),

végtelen módon közli magát velünk, ad jeleket. Jelei, jelöltjei vannak. Sőt, Ő maga minden létezőt és elképzelhetőt jelévé tesz, legfőképpen magát a Fiúban, de még a petrezselymet, a katicabogarat is.

Nem is tehetne mást, s másként, mert teremtett, vagyis határozott, s szabta meg (s ki) a teremtést. Ahogyan minden kegyelem, ugyanúgy minden – gyakran, talán legtöbbször emberileg keserves módon – csoda. A gonosz, a baj, a rossz, a szenvedés, a bűn is ezt a Jeladót szolgálja. Mert nem a minden jó (mi az a jó?) kegyelem, hanem a Minden.

Csak csoda van. Keményen, meghökkentően, a nemszeretem, a nemértem fájdalmával akár, mert méz, az Ő méze járja át ezt a Mindent.

Vasadi Péter Jeleket ad című írása a Vigilia 2009. decemberi számában jelent meg (942–944. o.).

Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Fotó: Czimbal Gyula

Magyar Kurír