Vászonjézus – Richard Fleischer filmrendező Barabás című alkotása a Párbeszéd Házában

A svéd író, Par Lagerkvist azonos című, Nobel-díjas regényéből forgatott film azzal a jelenettel kezdődik, amikor Pilátus kihirdeti az ítéletet Jézus keresztre feszítéséről. Halljuk a tömeg zúgását, majd látjuk Pilátus kézmosását (Mt 27,24). A kegyelemben részesült Barabáson látszik, nem érti, hogyan történhetett meg ez a csodadolog vele. A római katonák durván kilökik őt, menjen amerre lát. Barabás arra a helyre zuhan, ahol az imént Jézust megostorozták a katonák. Keze vérvörös lesz, a Jézus testéből kiserkent vért törli le magáról, arcán rémület, először azt hiszi, ő sérült meg. Barabás szédeleg, a pince koromsötétje után elvakítja a fény, hunyorog, mint aki alig lát valamit. A palota előtt imbolyogva beleütközik a keresztet a vállára emelő Jézusba. Barabás szemtől szemben áll az Emberfiával, meghökkenten nézi, hosszasan, csak az ő arcát és tekintetét látjuk, amint Jézus után mered, aki támolyogva a kereszt súlya alatt, lassan elindul passiója végső szakaszán.

Barabás félelmetes erejű rablóvezér, elveti a társadalmi normákat, nem vár és nem is ad senkinek kegyelmet, így leginkább a János evangéliumában olvasható jellemzés áll rá: rabló volt (18,40). A regényhez hűen Richard Fleischer rendező is kidomborítja, hogy a kereszthaláltól való megmenekülését követően Barabás soha többé nem szabadulhat Jézustól. Életkörülményei – tőle teljesen függetlenül – úgy alakulnak, hogy minduntalan beleütközik Krisztus emlékébe, tanításába, így, ha akarná sem felejthetné el.

Amikor Barabást egy rablógyilkos támadás után elfogják, és Pilátus életfogytiglani kényszermunkára ítéli egy kénbányába, itt, mélyen a föld felszíne alatt is Krisztussal találkozik, hiszen a sok száz rabszolga közül éppen az örmény Sahakot láncolják hozzá, egy volt hajóstisztet, aki azért került ide, mert miközben őrséget adott, megszökött két rabszolga. Sahak titokban keresztény. A kezdeti ellenségeskedés után barátság alakul ki a mogorva Barabás és a derűs Sahak között. Barabásnak van bizonyos tekintélye az örmény előtt, hiszen ha egészen sajátos körülmények között is, de látta Jézust. Sahak nem akar megbocsátani Barabásnak, gyűlöli a nevét, de ő figyelmezteti Jézus szeretetparancsára: „Hát nem azt tanította, hogy szeressük egymást?” Sahak tiszta lélek, de ez még számára is teljesen felfoghatatlan parancs. Jézusról hallva Barabás döbbenete határtalan. Nem érti, hogy nem felejtették még el.

A kegyelem tehát mindvégig kerülgeti, meg is érinti, de nem kavarja fel a lelkét alapvetően. Barabás nem fogadja el Isten létét, s így természetesen azt sem, hogy Jézus Isten Fia lenne. Sahak pontosan fogalmazza meg a társa lelkében lejátszódó folyamatokat: „Akárhányszor találkoztál Istennel, soha nem tudtál hinni benne, de képtelen vagy kiverni a fejedből.”

Sahak a vértanúságig vállalja a hitét: amikor a kénbányából egy hatalmas vulkánkitörést követően egyedüli túlélőkként Rómába kerülnek gladiátornak, az arénában a vért és halált követelő közönség kedvéért sem öli meg legyőzött ellenfelét, arra hivatkozva, hogy a keresztények nem ölhetnek embert. Ez azonban elfogadhatatlan egy olyan világban, amelyben az erős diadalmaskodik a gyengébb fölött, a nép vérszomját folyamatosan ki kell elégíteni. Az pedig végképp tolerálhatatlan, hogy Sahak nem az önmagát istenné magasztosító császár hamis istenségét hirdeti, hanem a valódi Urat, Jézus Krisztus Istenségét. Barabás és Sahak gazdája, a római szenátor mondja ki a lényeget: a kereszténység veszélyes, mert kétségbe vonja a császár istenségét, hatalmát, és azt tanítja, hogy minden ember egyenlő. Sahak vállalja a vértanúságot. Barabás nem áll ki mellette, de nem gyávaságból, hanem mert nem hisz Jézus Krisztusban. „Nekem nincs istenem”, mondja. Amikor a szenátor megkérdezi, hogy akkor miért viseli a nyakában hordott érmén a kereszténység jelét, Barabás azt feleli: „Mert próbáltam hinni.”

Barabás sorsa végül ugyanaz, mint Jézusé volt: ha évtizedekkel később is, rengeteg viszontagság után, de a keresztre feszítést ő sem kerülheti el, mert az írói fikció szerint sorsa erre predesztinálta. Sötét éjszaka van, sorban látjuk a kereszteket, rajtuk az áldozatokat. Barabás utolsó szavai: „A sötétség… átadom lelkemet.” Közben a fény többször is megvilágítja az arcát, a nézőben pedig ott marad a kérdés: vajon Barabás élete utolsó pillanataiban eljutott-e a megvilágosodáshoz, igent mondott-e Istenre?

* * *

A vetítés után Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza igazgatója a közönség bevonásával beszélgetett Lázár Kovács Ákos esztétával, egyetemi tanárral és Dani Zsolt baptista lelkésszel.

A mozi befejező képsorával kapcsolatban az egyik néző felidézte, hogy ő korábban egy olyan változatot is látott, amelyben a kereszten Barabás azt mondja: „Átadom Neked a lelkem, ó, Uram – én, Barabás!” Vagyis szavai csaknem ugyanazok, mint Jézuséi voltak Lukács evangéliuma szerint: „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!” (23,46).

Lázár Kovács Ákos hatásközpontúnak nevezte Richard Fleischer filmjét. És emlékeztetett, ez a hollywoodi filmek rugója. Az elején személytelen Jézus-kép jelenik meg, az arcát sem látjuk Krisztusnak, ám a film egésze egy dühödt, szinte állati Jézus-keresés. Nem véletlen, hogy Barabást Anthony Quinn alakítja, aki több filmben is játszott hasonló karaktert, a leghíresebb Fellini Országútonjának cirkuszi erőművésze, Zampano. Barabás mint szagot fogott kutya keresi Jézust, viszonya mindvégig vegetatív Krisztushoz. Az utolsó pillanatokat illetően a rendező feldobta a labdát, ez tipikus filmes megoldás, nyugtalanná tesz bennünket, hogy Barabás a sötétségnek tette le a lelkét, vagy pedig a fényességbe, a világosságba.

A léleknek is van azonban sötét éjszakája, gondoljunk csak az egyik legnagyobb misztikus költőre, Keresztes Szent Jánosra. Így Barabásnál is ott van a misztikus keresés, és annak beismerése, hogy: eddig jutottam, de neked ajánlom a lelkemet. Sokan vagyunk ebben a sötétségben, folytonos keresésben – fogalmazott a filmesztéta.

Sajgó Szabolcs megjegyezte, hogy a sötétségnek is többféle értelme van, nem csupán a gonoszt értjük rajta, hanem, különösen a keleti világban, a sötétség azt jelenti: amiből a fény is születik, vagyis az ismeretlen Isten – ezért így is lehet érteni Barabás utolsó szavait: a Te kezedbe ajánlom lelkemet.

Dani Zsolt sokadszorra nézte meg a filmet, és kifejezte: ismételten megdöbbentette, hogy azok a kérdések, amelyek felmerülnek a történetben – az ember helye a világban, istenkeresése – ma is változatlanok. Felidézte, hogy keresztény családban nőtt fel, főleg édesanyja volt mélyen hívő, mégis, ifjúkorában ő is eltévedt a sötétségben, s amikor már úgy érezte, hogy nincs tovább, akkor, huszonnégy éves korában mégiscsak kimondta: Hiszek, Uram!

Barabás történetében benne van az ő személyes története is, mondta el a baptista lelkész, aki szerint az Istent sokáig elutasító egykori rablóvezér a halála előtti pillanatokban végül igent mondott Krisztus kegyelmére.

Fotó: Hojdák Kristóf/Párbeszéd Háza; a Barabás című film Facebook-oldala

Bodnár Dániel/Magyar Kurír