Vecsei Miklós: A másik öt talentum

Tavaly októberben csaknem három évtized után bezárt a Vonat hajléktalanszállónk. Az emberek modern és tágas épületbe mentek, a szerelvényt elvontatták, az iparvágány ott maradt üresen. A búcsúzáskor felidéztük a hajléktalan emberekkel töltött, semmi máshoz nem hasonlítható karácsonyokat is, Kozma Imre atya miséit az utolsó vagonban. Az ünnepség végén megszólított egy férfi, azt kérdezte, emlékszem-e rá. Az arcát az emlékeimből nem tudtam felidézni, de a találkozásunkat annál inkább. Éppen harminc évvel korábban az éjféli misére várva hosszan ültünk az ágya szélén, mindenféléről beszélgetve. Egyszer csak azt mondta: az a baj a karácsonnyal, hogy nem tudok ajándékot venni. Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy majd én segítek. Nem úgy értem – mondta –, nem az a baj, hogy nincs miből ajándékot vennem. Hanem hogy nincs kinek.

Torkomon akadt a válasz, a tehetetlenség érzete váratlan pofon volt. És a leckének még nem volt vége, mert a férfi így folytatta: tudod, Miklós, van köztünk tizennyolc év különbség. Annyi nem lehet, majdnem egykorúak vagyunk – mondtam gondolkodás nélkül. Tizennyolc év – ismételte a férfi –, amit te a családoddal töltöttél, én pedig az intézetben.

Akkor először hatolt a csontjaimig a felismerés, hogy nem válthatom meg a karácsonyi nyugalmamat egy  bevásárlással vagy egy szépen becsomagolt adománnyal, hogy nem úszhatom meg azzal, hogy hazaszaladok két felesleges, újszerűnek látszó könyvemért vagy valami édességért.

Abban a pillanatban csak a tehetetlen fájdalmamat ajándékozhattam oda... Az ajándék jólétbe született, öt talentumot kapott énem nézett szembe a betlehemi jászol égig felérő kérdőjelével.

Egészen addig a napkeleti bölcsek nagyvonalú ajándékait láttam, szimpatizáltam az egyszerű pásztorokkal is, de ott, akkor én álltam egy megszületett gyermek bölcsője mellett, akinek se apja, se anyja, se pásztora, se királya...

Az emberi nyomorúság ebben a formában azelőtt még nem szólított meg.

Azóta harminc év telt el.  Gyermekeim születtek, diplomáim sokasodtak. De az a tizennyolc év azóta is éget. 

Bajlódom a talentumaimmal. Furcsa az idevágó példabeszéd. Mintha nem lenne közöm ahhoz, aki csak egyet kapott. Sőt, ha szerencsétlen, gyáva, még az övét is megkaphatom. És bemehetek Uram örömébe. Sok magyarázatot elolvastam, sok prédikációt meghallgattam, és bár Jézus nem mondja ki, annyit tudok, hogy a második öt talentum már nem az enyém. És nem szórhatom bele a perselybe, és nem fizethetem be adományba. Túl egyszerű lenne.

És bár nem tudom örökbe fogadni az összes árvát, nem tudom megetetni az összes afrikai éhezőt, nem tudok menedéket adni az összes háború elől menekülőnek, és talán még azt a hajléktalan embert sem tudom megmenteni, akire romként dőlt rá az élete, de azt érzem, hogy van közöm hozzá. És ez a lényeg!

Hogy van közöm Hozzád! És elindulok, sokadszor is. Feléd, Betlehembe.

És útközben beszélgetünk. Hiszen a kérdéseimre Nálad van egyszerű válasz, és csak az okosak és bölcsek elől van elrejtve.

Hálás vagyok!

Fotó: Majoros Árpád Csaba/Magyar Máltai Szeretetszolgálat; portré: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.