
Nagy ajándék, hogy a gondviselés újra és újra megajándékozza Magyarországot, a magyar népet olyan emberekkel, akik képesek arra és elég erősek ahhoz, hogy egyben tartsák azt, amit talán kisszerűbb sorstársaik életében egymást kizáró ellentétnek érzékelünk – partikularitást és egyetemességet, lokálist és univerzálist, egyszerűt és nagyszerűt, magyart és európait, hitet és tudományt, anyaságot és tudósi hivatást –, és képesek megőrizni a keresztény hit egységét – mondta búcsúztatójában Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Amikor Erdélyi Zsuzsanna tudós volt, akkor jámbor hívő is volt, amikor jámbor hívő volt, akkor igényes tudós is. Előhozta azt, ami a miénk, csak éppen fogalmunk se volt róla, legfeljebb sejtésünk: az imát, a rigmust, amely összeköt bennünket évezred előtti magyar önmagunkkal, a középkori európai ember üdvözülés utáni vágyával. Ő ezt szemünk elé adta, a lelkünkbe: ősanyáink hitét, félelmét, bizonyosságát – tette hozzá a miniszter. – Ha csak annyit megtanulnánk tőle, hogy a jó, nemes ügyben jó szövetségeket tudjunk kötni, társakat vonzani, közösséget építeni, közösséget megőrizni a munkánkkal, az életünkkel, de jó volna!
Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke Erdélyi Zsuzsannát méltatva úgy fogalmazott: „Erősen hisszük, hogy ő egyike volt azoknak a küldötteknek, akik nem csupán léteztek, hanem feladatukkal érkeztek valahonnan, és tartoztak valahova, és a köztes több mint kilenc évtizedre a magyar néprajzművészet kölcsönkapta őt felfoghatatlan hatalmú megbízójától, egyben ajándékul az akadémia is.”
Az elnök szerint Erdélyi Zsuzsanna bizonyíthatóan a magyar kultúra és művelődéstörténet egyik legzseniálisabb vándortudósa és egyben napszámosa volt; szinte felfoghatatlan teherbírással, páratlan intenzitású ösztönvilággal és kristálytiszta aggyal, tájékozódóképességgel járt a múlt titokzatos ösvényein, olthatatlan szeretettel a szűk család, a tágas szakmai közösség és a határtalan haza kincseket rejtő zugaiban. „Mindezt gyengéket bátorító szeretettel, tévedőket intő szigorral és méltó haraggal tette, ha hazugságon kapta a kalandor vámszedőket” – emlékezett Fekete György, hozzáfűzve, hogy „a Magyar Művészeti Akadémia ereje tőle is származik”.
Balog Zoltán és Fekete György mellett búcsúbeszédet mondott Voigt Vilmos néprajztudós és Dávid Katalin művészettörténész.
Erdélyi Zsuzsanna Komáromban született 1921. január 10-én. Szakrális szövegfolklórral, a népköltészet szimbolikájával foglalkozott, 1968-tól az archaikus népi imádság középkori eredetű szöveghagyományát, a népi Mária-költészetet, a szóbeliség és az írásbeliség kapcsolatát és a népi vallásosságot kutatta. Több tízezer szöveget gyűjtött, és 1980-ban Esztergomban létrehozta a népi vallásosság gyűjteményét.
2002-ben csatlakozott az MMA egyesülethez, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia köztestületének rendes tagja, 2012 és 2014 között a népművészeti, néprajzi tagozat vezetője volt. 2014 őszén munkájáért a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíjában részesítették. A vallásos néphagyomány és szövegfolklór, a szóbeliség és írásbeliség kapcsolatának legnagyobb hatású kutatójaként a népköltészet szimbolikája és az archaikus apokrif népi szövegek kutatása terén elért, európai összefüggéseket is feltáró munkásságáért 2014-ben elnyerte a Nemzet Művésze címet. Munkásságát számos díjjal ismerték el, megkapta a Magyar Köztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét (1991), a Magyar Köztársasági Emlékérmet (1992) és a Kossuth-díjat (2001) is.
Legismertebb művei: Adatok a magyar népköltészet szimbolikájához (1961), a Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok (1974), Aki ezt az imádságot... Élő passiók (2001), „...Századokon át paptalanúl...” (2011)
* * *
Majd az idő kipörgeti. Portréfilm Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutatóról (2008)
Fotó: MMA.hu
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria
