Végtelen tűz és gyönyörűség – Riesz Benedek előadása az istenkapcsolatról a Café Francescóban

Hogyan érdemes élni, hogyan lesznek a mindennapjaim még inkább élhetők? – tette fel a kérdést Riesz Benedek, mellyel bevezette a kedd esti előadás témáját. Meghívta a hallgatóságot arra, gondolják át, mit láttak legutóbb igazán szépnek, mert ami igazán szép, az a szívvel érzékelhető és Istenről beszél. „Néha van bennem hiányérzet, amit teszünk, elég szép-e.

Isten annyira szép! Tartozunk neki annyival, hogy ahogyan élünk, döntéseket hozunk, egymáshoz kapcsolódunk, az szép legyen. Amit Isten tartogat, ahogyan az életem formálja, mérhetetlenül szép.”

Riesz Benedek ezután megosztotta a hallgatósággal saját papi elhívása történetét. Eltervezte az életét, a párkapcsolatát, a vállalkozását, amikor Isten közelített, mélyebben belépett, és átírta mindezt. „Megmutatta, hogy létezik annyira, hogy érinteni lehet a közelségét.”

Úgy érezte, lehet, hogy van valami, ami még inkább megfelel a vágyainak, betölti azokat is, amikre nem is gondolt addig. Ez az élmény megváltoztatta az emberekhez való kapcsolódását, azt, hogyan dolgozik, de még az életállapotát is. A két elképzelés között a különbség nem kevesebb, mint ég és föld. „Megérkezett egy távlat, amit ő ajándékozott. Kínált valamit, ami a szívemet érintette.” Hozzátette:

Nem vagyunk egyenlőek a gondolatainkkal és az érzéseinkkel.

A csendes imaidőt a szemináriumban elmélkedésnek hívták. „Személyes nézeteltérésem van ezzel a szóval, mert Istennel kapcsolatosan nem csak gondolkodom. Ő azon túl van, de még az érzéseken is túl van.”

A tenger képét hívta segítségül, hogy megmagyarázza, mit ért ez alatt. A tengernek a felszínét látjuk, ha fodrozódik a víz. Ha viszont sima a víztükör, feltárul a mélysége, láthatóvá válik, milyen gazdagság van ott. Isten jelenlétében lenni hasonló ehhez. Ha a gondolatainkat engedjük elcsitulni, felfedezünk valamit a hihetetlen gazdagságból. Amikor imádkozunk, sokszor megrohamoznak a teendők, mint amikor a tengeren megjelenik egy hajó, de ezt is engedhetem „kiúszni a képből, nem kell felszállni rá”.

A tenger képe után a hegymetaforával magyarázta az imádság mibenlétét. Mint mondta: a hegyet körülöleli sokféle időjárási jelenség a napsütéstől a sűrű ködig. Ugyanez igaz a belső „időjárásunkra”, világunkra is. Néha akár jégeső van, máskor napos idő, de van ott valaki, aki vár ránk, mindenféle időjárás közepette. Amikor a jelenlétet választjuk, és nem teszünk semmi különöset, ez bontakozik. Néha mi is arra vágyunk, hogy egyszerűen csak ott legyen a másik nyitott füllel, nyitott szívvel, ne osztogasson tanácsot.

Jézus is néha előbb hív lenni, mint tenni.

Az imában is sokszor mondjuk a szövegünket, mint a nem túl jó hallgatóság. De ha nyitott füllel, nyitott szívvel ott ülünk, és csak vagyunk, valami történik. Nem kérünk, vagyunk – fogalmazott. – Lehet érdekmentesen imádkozni.

Nem akarunk tőle semmit, csak ott vagyunk vele, és valami bontakozik abból, amit tartogat.

Amit ő tartogat, az ott kezdődik, ami már nem természetes. A kereszt túl van a racionalitáson: felfoghatatlan szeretet. Minket is meghív pazarlásra, irracionális gesztusokra. Az irracionálisnak és az isteninek mintha köze lenne egymáshoz – hangsúlyozta Riesz Benedek, és sorolta a példákat: Betániai Mária az alabástrom edény tartalmát Jézus lábára öntötte; sokan komolyan böjtölnek többféle formában. A nagylelkűség, az adakozás sem racionális, mégis valami megnyílik általa.

Istenről sok mindent tudunk, de megkerülhetetlen a kérdés, hogy elhisszük-e róla mindezt. Ki számunkra Isten? Teremtő, barát, aki megbocsát, meghalt értünk a kereszten, megnyitotta az örök élet útját. Két lehetőségünk van: vagy szép mesének tartjuk mindezt; ha viszont tényleg igaznak tartjuk, akkor el kell fogadnunk, hogy ez a valóság, amiben benne vagyunk.

„Néha alig bírok misézni – mondta –, mert gyanútlanul misézek, ő meg elkezd közelíteni, és a szívemet érinti. Vagy együtt imádkozunk plébániai ifikkel, és összesűrűsödik egy térbe, pillanatba hihetetlen sok tűz, szabadság, életöröm, megnyílik a hihetetlen tágasság. Autózás közben sokszor imádkozom, időzök vele, és egyre szélesebb a mosoly az arcomon, megtelek élettel, derűvel. Ez tényleg igaz!

Nem gondoltam volna, hogy ennyit fogok gyönyörködni az életemben, mert ő kézzel foghatóan szól és inspirál, megtalálja a szívem közepét.”

Hozzátette mások tapasztalatait is, köztük azt, hogy az imádság házában 15 éve dicsérik Istent, mert ő méltó rá. Indokolatlannak tűnhet, de jel arra, hogy ez az egész tényleg igaz.

Előttünk van tehát a döntési lehetőség: ha Isten a világ teremtője, aki miatt létezünk, meghalt értünk a kereszten, ennyire szeret, örök, teljes életünk van, akkor az életünk nem mehet ugyanúgy tovább. Ha a mérték nélküli szeretet elérhető, döntési helyzet előtt vagyunk, mert valami lángoló és megkerülhetetlen van előttünk.

Mit választunk? A problémát és a hiányt, vagy a végtelen tüzet és gyönyörűséget? Mire nézek? Hol van a tekintetem, mit választok, mi mellett horgonyzok le?

Rácsodálkozva Isten közelségére, megszülethet bennem a kérdés, méltó vagyok-e erre. Isten sokkal több a földkerekség legszeretetteljesebb szülőjénél, nem tud ilyet mondani, csak azt: „Gyermekem vagy.” Pont. Nincs kérdőjel, nincs feltételes mód – hangsúlyozta. – Ha ez az egész igaz, akkor nincs más, mint a mennyországot választani: Isten dicséretét és imádatát, és a szeretetteljes egybekapcsolódást.

Riesz Benedek megemlítette Martin Buber gondolatát, mely szerint

meghatározó az az idő, amelyet az anyaméhben töltünk, ahol megtapasztaljuk az egységet és összefonódást. Lehet, hogy egész életünkben újra ezt keressük, a te választásának, a mennyország választásának a tapasztalatát.

A hallgatóság rákérédezett arra, az állandó öröm hogyan egyeztethető össze a Szentírás kemény szavaival, hiszen mintha a kereszténységben is kilengés lenne a büntető és a szerető istenkép között.

Riesz Benedek válaszában felhívta a figyelmet a döntésünk jelentőségére, amit nem fél szívvel kell megtennünk.

Akiket megérintett a Jóisten, gyakran számolnak be hasonló élményekről. De mi van azokkal, akik „klasszikus keresztény életet” élnek? Ők mit tudnak tenni azért, hogy Isten közelségét megtapasztalják?

Az előadó válaszában elmondta: az imában legtöbbször nem történik semmi különös. De az imában van meghívásunk Isten körül forogni. Ha megmaradunk a rutinszerű szövegeknél, a kéréseinknél, akkor magunk körül forgunk. Isten szuverén személy, nem tudjuk befolyásolni, de ha tágas teret adunk neki, ha nyitott ajtókat talál, könnyebben közelít.

Ha sok időt töltünk vele együtt, egyre ismerősebb lesz, megismerjük a hangját.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír