Végtelennek remélt történet – Domingo Budapesten

A 20. század legjelentősebb, legfontosabb énekese, kalkulálva Caruso, Saljapin és Callas zsenialitásával is: Plácido Domingo. Túl azon, hogy kivételes hang, muzikalitás és színészi készség jellemzi, a rekordok embere: a legtöbb szerep, a legtöbb lemez, a legtöbb fellépés, crossover vállalkozás… – és nem mellékesen a leghosszabb, ha leszállóágban is, de még ma is tartó karrier.

Generációk nőttek, nőnek fel a felvételein, a lemezgyártás fénykorában jóformán minden fontosabb művet vele rögzítettek, néhány operát többször is. Az alaprepertoár, de a ritkaságok megismerése terén is megkerülhetetlen lett a személye. Számos CD-je, operafilmje, „live” tévé- és hangfelvétele etalon. Elég csak a drámai erő és a lélektani érzékenység tekintetében egyaránt felülmúlhatatlan Otellójára utalni. Kamaszkora, 1957 óta szerepel színpadon. A bariton, tenor, majd újra bariton Domingo „mindenkivel” énekelt az elmúlt lassan hetven évben. Az időív és a lista felfoghatatlanul óriási, hiszen partnerei között találunk 1898-ban és 2000-ben született művészt is; legidősebb karmestere Guido Picco (1887–1978) lehetett.

Domingót nemcsak kisugárzása, tehetsége tette egyedivé és egyedülállóvá, hanem mindaz, amit megélt. Az 1970-es években indult sztársága átlépte az ezredfordulót, és lám, mára bevette a 21. század első negyedét is. Január 21-én töltötte be nyolcvanötödik évét. Ritka energikussága, állandó közlésvágya, adni akarása nem hagyja nyugodni. „Ha pihenek, berozsdásodok” – vallja. Folyamatosan utazik, járja-kerüli a világot; teljes szerepeket ugyan már nem vállal, de töretlenül koncertezik.

Nálunk, Budapesten 1973-ban egy Erkel színházbeli Toscában debütált. Magyarországi fellépéseinek sorát nézve az Operaházba igencsak későn jutott el: először 2009-ben az Operalia elnevezésű, általa alapított énekverseny díjkiosztó gálájára érkezett, a 2016-os Shakespeare-estélyen már énekelt is. 2022 tavaszán karmesterkedett az Operaház „újranyitógáláján”, majd a Simon Boccanegra címszerepét alakította – a nyilvános főpróbával együtt – három előadásban. 2023 decemberében két – Nabucco-keresztmetszettel induló – Verdi-estre tért vissza. Immár kilencedik operaházi jelenése idén szeptember 23-án ismét egy Verdi-gála volt.

Természetesen telt ház, felfokozott érdeklődés. A jó zenekari alap adott, hiszen a biztos kezű, figyelmes Dénes István vezényel. A közreműködő Sáfár Orsolya, Mester Viktória, Brickner Szabolcs és Cser Krisztián a Domingónak szentelt program speciális kihívásainak igyekszik megfelelni, mindenki a maximumra törekszik, mégis valamiféle megilletődöttségből fakadó tartottság dominál ezen az estén. Talán azért, mert Domingóra nagyon kell figyelni. Ha törve is, de az a hang, az a tónus, az a szín szólal meg, rögtön „szituációba” helyezkedik, a jól ismert, általa oly sokszor énekelt Verdi-részletekben viszont bizonytalankodik. Néha pontatlan, vét a belépéseknél, „pusmog”. Nem az egésznek, csak a felvillanásainak örülhetünk. Három éve tűnt fel először, hogy mennyire ragaszkodik az elé kirakott kottához. Csak találgatni lehet, hogy memóriazavar, netán hallásprobléma teszi-e ilyen óvatossá. Mostani penzumában A végzet hatalmából Don Carlos és Don Alvaro „összecsapása”, Macbeth áriája, a Traviatából Giorgio Germont és Violetta duettje, a Nabucco Szabadságkórusának elvezénylése, végül A trubadúrból Luna gróf és Leonora kettőse szerepel. A ráadás: Sorozábal elnyűhetetlen zarzuelai románca („No puede ser”), valamint részvállalás a Traviata „Brindisijéből”.

Domingo régi vágású úriember, hálás kolléga, kezet csókol Sáfár Orsolyának, megöleli Brickner Szabolcsot. Téblábol, nem tudja, kimenjen-e vagy maradjon, mosolyogva integet az énekkarnak és a közönségnek is. Elsősorban nem a teljesítménynek, hanem a legendának szóló ünneplés legemlékezetesebb pillanataként egyszer csak Marton Éva jelenik meg a színen, lopva Domingo mögé kerül, majd mellé lépve virágcsokrot ad át neki. Domingo meglepődik, a „felismerés” hatására láthatóan elérzékenyül. Mi minden játszódhat le bennük? Frankfurt, München, Hamburg, Madrid, Bécs, San Francisco, Chicago, New York, Houston, Manila, Buenos Aires… Évtizedek elteltével – A végzet hatalma, Tosca, Aida, Manon Lescaut, Andrea Chénier, Gioconda, Lohengrin, Turandot annyi közös emlékével – egy percre így, Budapesten újra együtt vannak a színpadon. Azt hiszem, végül is ez a perc, e találkozás emeli a felejthetetlenségbe ezt az „alkalmat”.

Az előadás után fogadás, későre jár, de még kitartó magyar és osztrák rajongók várják Domingót a művész(ki)bejárónál. Csevegés, anekdotázás, harsány nevetések. Fél 12 körül kiderül, hogy honnan várható az érkezése, a kis csoport, a keménymag átvonul az Opera másik oldalára. Végre „őrzőivel” kilép az épületből. Persze fáradt, de azonnal megadja magát, csak egy perc türelmet kér; feleségét, a botra támaszkodva is elegáns Martát a rájuk várakozó kocsiba ülteti. Mindenkihez van pár jó szava, kérdésekre, felvetésekre reagál, és az utcai lámpák gyér fényében rendületlenül dedikálja az elé tett lemezborítókat.

Nézem ezt a karakterét őrző, szépen idősödő művészt, aki már akkor „tényező”, akkor világsztár volt, amikor világra jöttem. Elmondhatatlanul sokat köszönhetek neki mindabban, ami az életben eddig elkísért. Akármi lesz is, Domingo már az örökkévalóság része.

Fotó: Nagy Attila/Magyar Állami Operaház 

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.