Végül mindig ott pislog a remény – CineFest 2024

A mustra idén is kiemelkedő alkotásokat vonultatott fel a világ vezető fesztiváljairól. Itt volt Cannes (Anora), Velence (A gonosz nem létezik), Berlin (Haldoklás), Sundance (Dídi) vagy Karloy Vary (Szerethető) filmjeinek színe-java; a megosztó (öncélú) provokációk és a lélekhez szóló kisemberi drámák jól megfértek egymás mellett. Az más kérdés, hogy egyes filmek komoly fejcsóválást váltottak ki a publikumból és az ökumenikus zsűri tagjaiból. A sokadik pesszimista, az ember végtelen önzőségét taglaló mű után jogosan merült fel a kérdés: Hol tartunk most?; Hol áll az emberiség?; illetve: Mi jelenleg a(z) (közös)erkölcsi mércénk? A versenyprogram alapján nem kis feladat előtt állnak társadalmaink: a lelki gyógyítás és a remény érezhetően a legnagyobb hiánycikk.

A magyar alkotások között kaptunk egy őszinte drámát, mely bár a válásról és egy kapcsolat széthullásáról szól, mindvégig empatikusan ábrázolja szereplőit, és apró gesztusokból építi a feszültséget. Szilágyi Zsófia filmje, a Január 2., mely egy különköltözés nehézségeit és abszurd helyzetit vizsgálja, megérdemelten nyerte el Miskolcon a nemzetközi kritikusok FIPRESCI-díját. Hajdú Szabolcs drámája, az Egy százalék indián sajnos sokkal lelombozóbb képet festett – az Ernelláék Farkaséknál játékossága, reményteli befejezése a múlté. A monokróm képek mögött apátia és egyhelyben toporgás érződik – a karakterek és a rendező részéről egyaránt.

Egy bájos felnövekvés történet a Dídi (r.: Sean Wang) című munka, mely az idei Sundance közönségdíjasa volt. A távol-keleti származású kiskamasz fiú történetében a keresetlenség és a természetesség az igazán megkapó.

Versenyen kívül a kelet-európai filmek blokkjában mutatták be az Emma és a halálfejes lepke (r.: Iveta Grórfová) című cseh-magyar-szlovák történelmi filmet Borbély Alexandra főszereplésével, ahol a bő kétórás játékidő meglepően gyorsan telik el, a kiváló dramaturgiának és színészi játéknak köszönhetően, melyet értő kezű operatőri munka egészített ki. A film Szlovákia idei Oscar-jelöltje, s reméljük, hamarosan a hazai mozikban is látható lesz. Ugyancsak ebben a blokkban vetítették a Hullámok (r.: Jirí Mádl) című cseh történelmi filmet, mely a Csehszlovák rádió munkatársainak bátor és hazafias helytállását mutatta be a ’68-as események idején, amikor az utolsó pillanatig védelmezték a sajtó és a szólás szabadságát. A jó rendezés mozgalmas filmmé gyúrta az összetett eseménysort, amiért itt sem érezni az átlagosnál hosszabb játékidőt.

A dokumentumfilmek között különlegesen izgalmas alkotás a Bartók nyomában (r.: Kázsmér Kálmán), melynek a CineFesten volt a világpremierje. Török Zoltán ismét remekbe szabott alkotással jelentkezett: a Változó vadon – az én északom, melyet ezúttal választott hazájában, Svédországban forgatott a zavarba ejtő gyorsasággal változó tájról.

Az erőteljes negatív spirálból (öngyilkosság, gyerekbántalmazás és egyéb nyomasztások sorából) egy különösen gyengéd és egyszerre nyers alkotás húzta ki a nagyérdeműt.

A norvég Szerethető (Elskling) kapta nemcsak a fesztivál fődíját (Pressburger Imre-díj), hanem a Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díját is valamint az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége is ezt a filmet találta a legjobbnak. 2011 óta, azaz immár a tizenharmadik fesztiválon a szervezők által felkért nemzetközi zsűri mellett nemzetközi ökumenikus zsűri is értékeli a filmeket, a biblikus értékek és a filmes szakmai szempontok együttes figyelembevételével. Idén a protestáns társszervezet az INTERFILM részéről Jacqueline Barbaccia (Franciaország) és Gerlai Pál vettek részt a munkában, míg a katolikus SIGNIS-t Philippe Cabrol és Szövényi-Lux Balázs képviselte.

A Lilja Ingolfsdottir rendezte dráma varázslatos szerelmi utazásnak indul. Az elvált Maria megismeri Sigmundot, akivel látszólag egy felhőtlen új életbe kezd. Ám az évek során a családi idill megborul, és egy rosszul elsült vita után Maria mindent elveszít. Nemcsak a férjével, de a gyermekeivel és édesanyjával is tönkremegy a viszonya – látszólag mindenki bűnös körülötte, ő pedig áldozat. Szerencsénkre, a film nem áll meg itt: arra hív, hogy tanúi legyünk, ahogy a nő eljut a bűntudattól és félelmektől az önismeretig és a megbánásig. Ahogy Maria, úgy a néző is lehetőséget kap, hogy a film végére felfedezze életében a hit, a remény és a szeretet jelentőségét. A film nemcsak drámaiságában, hanem formavilágában is kiemelkedő. A szintén norvég A világ legrosszabb emberét idéző narratíva tökéletes összhangban van a film témájával. A montázs játékos alkalmazása, illetve a nem-lineáris (már-már analitikus) történetmesélés a kortárs filmművészet magasabb polcára helyezi a drámát. Külön öröm, hogy a filmet hamarosan a hazai mozik is műsorra tűzik a Cirkó-film forgalmazásában.

Szöveg: Szövényi-Lux Balázs, Hajnal Gergely

Fotó: cinefest.hu

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.