Veres András: Az elkövetkezendő évtizedekben az eucharisztikus kongresszusból fogunk élni

– Most zárult le az egy hétig tartó, Budapesten rendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Hogy látja, Püspök atya, a magyar egyház számára mit jelentett ez az esemény, amelyből még fel sem ocsúdtunk, miközben a záró szentmisét celebráló Ferenc pápa már Szlovákiában folytatja 34. apostoli útját?

– Sokakat kérdeztem erről, akiknek alkalma volt legalább rövid időre bekapcsolódni a kongresszus programjaiba, akár személyesen, akár csak a rádión, televízión vagy interneten keresztül, s az volt az egyöntetű véleményük, hogy felemelő, nagyon szép ünnep volt.

Meg tudott mutatkozni ezen a kongresszuson a hitünk, s az, hogy miként járja át egész életünket, annak minden vonatkozását.

Akár az imádságok, katekézisek, szentmisék, gyönyörű liturgiák formájában, akár a kulturális rendezvényeken, amelyekben az Eucharisztia megjelent. A külföldiek is azt mondták, hogy ha fordítás által is, de ők is élményszerűen be tudtak kapcsolódni az eucharisztikus kongresszusba.

– Mi volt az, ami Önt személy szerint leginkább megérintette ez alatt az egy hét alatt?

– Nehéz lenne csak egyet kiemelni. Mély benyomást tettek rám azok a Közel-Keletről érkezett püspök atyák, akik beszámoltak az ottani keresztények helyzetéről, de rendkívül szép volt a kanadai Gérald Lacroix bíboros úr katekézise is, és örömünkre szolgált, büszkeséggel töltött el köztársasági elnökünk, akinek tanúságtételét hallva mind Nyugatról, mind Keletről érkezett püspök atyák azt mondták: csodálatra méltó, és az ő országukban nem biztos, hogy ilyen hitvallás megtörténhetne.

– Térjünk át a zárónapra: Ferenc pápa, mielőtt a szentmisét bemutatta volna, többek között a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjaival is találkozott, beszédet is intézett Önökhöz.

– Nagyon vártuk ezt a találkozást. Ha a Szentatya ellátogat egy országba, akkor természetszerűleg az ottani püspöki konferencia meghívásának is eleget tesz, nálunk is ez történt.

Nagyon személyes hangvételű szavakkal szólt hozzánk,

az előre megírt szövegtől néha elszakadt, és oly módon egészítette ki, hogy azt mindnyájan személyünkhöz szólónak érezhettük.

– A Szentatya homíliája és az Úrangyala imádság előtti szavai különösen is szóltak a magyarokhoz, minden magyar katolikushoz, de azokhoz a honfitársainkhoz is, akik csak érdeklődésből vagy csak kíváncsiságból követték a szavait. Mit lehet érdemes ebből különösen is megszívlelnünk?

– Látszott, hogy a Szentatya nagyon készült, hogy a magyarokhoz tudjon szólni, de emellett ez egy nemzetközileg is nagy érdeklődést kiváltó szentmise volt, a Statio Orbis, az egész világnak szóló szentmise. A beszédében utalt arra, hogy alkalma volt fiatalon olyan magyar jezsuitákat megismerni, akik az elkötelezettség és az odaadás példaképei voltak számára. Ez is egy nagyon kedves megjegyzés volt a részéről, s az még inkább, amikor az Úrangyala imádságban – ami éppen a magyarok küzdelmei miatt lett elrendelve – nagyon tudatosan igyekezett úgy szólni a világhoz, hogy benne a magyarok is megszólítva érezhették magukat, utalt történelmünk néhány eseményére és személyére, mint Szent Istvánra és Szent Erzsébetre.

– Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust sajnos nem a pandémia után, hanem gyakorlatilag aközben rendeztük meg Budapesten. A világjárvány nem volt kifejezetten a találkozó fókuszában, de érezhetően nagy vágyat keltett legtöbbünkben, hogy egyrészt egymással, másrészt a hívőkben, hogy a Jóistennel és az Eucharisztiával találkozzunk.

– El kell mondani, kicsit tartottunk is attól, mi lesz, miután a járvány miatt külföldről sokan nem jöttek el, akik korábban ezt tervezték; ugyanakkor

a magyarok mégis legyőzték a félelmüket, és olyan, számunkra korábban el nem képzelhető létszámban vettek részt, ami joggal válthat ki büszkeséget.

Maga a Szentatya is utalt a búcsúzáskor arra, hogy rendkívül nagy élményben volt része, igen szépen szervezett, fölemelő ünnep volt számára is ez a pár óra. Azt gondolom, ezt mindnyájan átélhettük ott, a Hősök terén. Ugyanakkor a Hungexpón zajlott program katekéziseiben és tanúságtételeiben időnként volt utalás a járványra, többen emlékeztettek a kongresszus jelmondata – „Minden forrásom belőled fakad” – értelmében arra, hogy Krisztusból merítsünk reményt a félelmeink legyőzéshez, s még inkább a keresztény tanúságtételünkhöz. A világban bárhol élünk, mindenütt belőle merítsünk erőt a munkánkhoz, a családi élethez, és ez, azt gondolom, mindenki számára járható út, amelyen haladnunk kell. Nem szabad, hogy a pandémia tönkretegye a közösségi életünket, ami eléggé meg lett tépázva az utóbbi időben a mindennapjainkban. Le volt zárva az ország, sokan mai napig elszenvedői a post-Covid szindrómáknak, de a hitből élő ember biztos, hogy le tudja győzni a hirtelen jött félelmet, és új reményt, új erőt kap. Azt gondolom, az egész hét és a záró szentmise különösen is egészen sajátos módon egy új remény, új kezdet hangulatát és szándékát jelentette sokak számára.

– Az eucharisztikus kongresszusra készülve a hivatalos ima szavaival épp azt kértük, hogy ez az egész esemény hazánk, Európa és az egész világ lelki megújulását szolgálja. Hogyan látja, mi az, amit ebből az egy hétből meg kell tartanunk ahhoz, hogy az valóban változást indítson el akár Magyarországon, akár világszinten?

– Ahány embert megkérdezne, mindenki mást mondana erre, és nem is lehet egyszerre megvonni e világesemény hatását, üzenetét. Még sokáig élni fogunk ebből, lépésről lépésre át kell hogy gondoljuk, milyen üzeneteket fogalmazott meg nekünk a Szentatya. Biztos vagyok benne, hogy ahogy mind a mai napig van hatása az 1938-as eucharisztikus világkongresszusnak, az elkövetkezendő évtizedekben a mostani találkozónak is ilyen jelentősége lesz.

Magamnak és másoknak is azt kívánom, hogy a kongresszus mondanivalóit igyekezzünk feldolgozni, akár tematikus évek formájában a kisebb közösségekben: a családokban, egyházközségekben, egyházmegyei szinten.

S bízom benne, hogy országos szinten is, a püspöki konferencia tagjaival is ki fogunk tudni egyes dolgokat emelni, amelyek mind az egyházi, vallási életben, mind a társadalmi elkötelezettség terén, mind a nem hívőkkel, más felekezetekkel való párbeszédben is elő fognak kerülni. Sokszor hangsúlyozták a kongresszus megszólalói, hogy mi itt, Közép-Európában arra kaptunk hivatást, hogy híd legyünk a keleti és a nyugati egyház között; úgy vélem, ez nemcsak szükséges, hanem lehetőségünk is van rá, tehát kötelességünk is.

Szerző: Agonás Szonja

Fotó: Lambert Attila; Merényi Zita; Vatican News

Magyar Kurír