Veres András: Mindannyiunknak meg kell nyilatkoznunk az országgyűlési választáson és a népszavazáson

– Miért döntött úgy a Püspöki Konferencia, hogy a Lourdes-i Szűzanya ünnepén körlevélben szólítja meg a hívőket?

– A hívők tapasztalják korunk számos problémáját. Nagyböjt elején még a pandémia jelenléte volt a hangsúlyos, kilátástalannak tűnt a helyzet abban a tekintetben, hogy mikor lehet feloldani a korlátozó intézkedéseket, hogy újra találkozhassunk egymással. Ezzel párhuzamosan egyre feszültebbé vált a helyzet Ukrajnában. Éppen a nagyböjt idejére, erre a hívő ember életében meghatározó időszakra következett be mindez.

Bátorítást, biztatást szerettünk volna adni a híveknek, hogy az idei nagyböjtöt még tudatosabban éljük meg.

Mérjük fel, mi az, ami miattunk rossz ebben a világban, és mi az a jó, amit meg tudunk tenni, s abban erősödjünk tovább. Ezekre a szempontokra igyekeztünk ráirányítani a figyelmet annak érdekében, hogy a húsvétra készülve új emberré válhassunk.

– Mire hív bennünket a készület ideje, és kiket szólítanak meg a körlevéllel?

– Elsősorban a hívő emberekhez szól a körlevél, de természetesen senkit nem akarunk kizárni az üzenetből. S hogy mit tehetünk? Azt gondolom, amit az Egyház évszázadok óta fennálló, átgondolt lelki hagyományában őriz és jónak talált, azzal élhetünk mi is: az imádsággal; a nem öncélú, hanem valamiért való felajánlás formájában végzett böjttel és általában a bűnbánattartással, ami alapfeladatunk életünk minden napján, de most, a nagyböjtben kiváltképpen, hiszen a megtérés, az újjászületés csak ezáltal érhető el.

Ugyanakkor arra is szeretnénk figyelmet fordítani, hogy nem csak e lelki gyakorlatok teljesítése a fontos, hanem az, hogy egyre tudatosabbá váljunk a keresztény életben.

Úgy gondolom, a mai világban különösképpen nem elegendő pusztán követni a szép keresztény szokásokat. Egyre tudatosabban kell helytállnunk keresztény életünkben,

hiszen nap mint nap megkérdeznek bennünket a hitünk okáról, illetve önmagunk előtt is felelősek vagyunk: ha vállaltuk a Krisztus-követés útját, akkor minden nap rá is kell lépnünk erre az útra.

– A körlevél a bűnbánat legfontosabb kifejezéseiként állítja elénk az imádságot, a böjtöt és a rászorulók segítését. Ki és mi a mércéje mindezeknek?

– Természetesen Jézus Krisztus a mérce, aki nyilvános működését azzal kezdte, hogy azt mondta: Tartsatok bűnbánatot!

Új emberré, Krisztus követőivé kell válnunk, s ebben a tekintetben a mértéktelenség a valós mérce.

Nem lehet Jézust kicsit vagy nagyon követni, mindig a maximálisra kell törekednünk, a hívő emberben ez nem a megfelelés utáni vágyódás, hanem belső igény. Ahogy Jézus teljesen odaadta magát az Atyának, úgy akarunk élni mi is.

Ha szeretek valakit, akkor a szeretetem kifejezésére a legnagyobb áldozattól sem rettenek vissza. Inkább keresem a minél nagyobb áldozatokat, hogy bizonyítsam ezekkel is a másiknak a szeretetemet, és azt, hogy hozzá akarok tartozni. Régen rossz, ha nem ilyen az Istennel való kapcsolatunk, ha csak a magunk módján, félig-meddig akarunk keresztények lenni. Az nem elegendő. Krisztusi mércénk van, s ez a teljes, a mértéktelen odaadásban fejeződik ki, bármilyen életállapotban vagyunk. Teljes önátadásban, Krisztus-követésben élni: ez nem csak a papok vagy a szerzetesek életútja, hanem minden keresztényé.

– Jelenleg háborús helyzettel kell szembesülnünk, mindenki próbál segíteni a plébániákon, a karitász-szervezeteken keresztül. Hogyan tudunk jól segíteni, figyelni a másik emberre, akár a körülöttünk élő idősekről, akár a háború áldozatairól van szó?

– Akkor tudunk jól segíteni, ha odafigyelünk arra, hogy a körülöttünk élők, akikkel a Gondviselés egy útra helyezett bennünket, ne szenvedjenek szükséget.

A családunkban, a szomszédságunkban, baráti közösségünkben ez természetes. Egy plébániai közösség is akkor működik jól, ha megtalálja és felkarolja a területén élő szegényeket. Ha pedig a tágabb közösséget nézem, a háborúból menekülteket, őket össztársadalmi szinten is segítenünk kell. Úgy gondolom, az ő esetükben az a helyes és jó cselekvés, ha szervezetten tudjuk tenni a jót. Hála Istennek, ezt rövid idő alatt felismerték a karitatív szervezetek is, és felosztották egymás között a feladatokat. Az a fontos, hogy célba érjenek a támogatások, amelyekkel a szenvedő emberek szükségét tudjuk enyhíteni, mindegy, hogy melyik karitatív szervezet közvetítésével. Sok keresztény szervezet végzi a szolgálatát éjjel-nappal, és készek a segítségnyújtásra.

– A püspökök körlevelének egyik mondata drámai módon nyilatkozik a társadalmunkról, „idős nemzetként” szól a magyarokról. Hogyan értsük jól ezt a kijelentést?

– Mindannyian tudjuk, hogy öregedő társadalomban élünk. Hála Istennek, a legutóbbi hónapok statisztikái nagyon pozitív, emelkedő tendenciát mutatnak a születések számát illetően, ami megerősíti a reményt, hogy kijöhetünk még a népesedési „alagútból”.

Háborúk vagy járványok idején általában megcsappant a népesség, de utána mindig jött az új kezdet, s hiszem, hogy ez napjainkban is lehetséges. Tény ugyanakkor, hogy

a népesedési arányt tekintve idősödő a társadalmunk, és ezen változtatni kell.

– Milyen új felelősséget ró az Egyházra az öregedő társadalmunkkal való szembenézés?

– Többfélét is. Egyrészt azt, hogy erősítsük az élet választását, a gyermekvállalást. Korunkban tapasztalható egyfajta gyermekvállalás-ellenes mentalitás, amely a szingliséget emeli piedesztálra, holott a férfi és a nő szeretetkapcsolatának leggazdagítóbb gyümölcse a gyermek. Fontos feladatunk, hogy ezt a szemléletet képviseljük. Az ember javát akarjuk erősíteni ezzel.

A másik szempont az idősek iránti felelősségünk. Nem akarok populista lenni, de mivel faluhelyen nőttem fel, tudom,

régen senkinek nem jutott eszébe kizárni az időseket a családból.

Az élet nagyon megváltozott azóta, nincs már meg az a nagycsaládi együttlét, amelynek része volt az idős emberrel való törődés is.

Tény, hogy időseink sok esetben szociális otthonokba kényszerülnek, ezért az Egyház sajátos feladata, hogy ott olyan családias közösséget teremtsen számukra, ahol megélhetik keresztény mindennapjaikat, együtt imádkozhatnak, és megtalálhatják a lelki békét egymást is segítve bajaik elviselésében.

– A püspökök mindannyiunkat arra buzdítanak, hogy óvjuk és erősítsük az Isten rendelése szerinti házasság és család értékét. Az április 3-án, vasárnap sorra kerülő népszavazás is érinti ezt a kérdést. Mit tanít Egyházunk a referendumban megfogalmazott kérdéssel, kérdésekkel kapcsolatban?

– Egyházunk a Szentírás alapján az élet természetes rendjéről tanít, és hisszük, hogy az egyes ember és a közösség javát is ez a rend szolgálja. Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, olvassuk a Teremtés könyvében. A férfi és a nő pedig a szeretet szövetségében életet ad tovább. Mindez leírja azt a gondolkodási- és életformát, amelyben mi, keresztények el tudjuk képzelni az egyén boldogulását és a társadalom növekedését. Minden, ami ettől eltér, nem normális, ezt bátran ki kell jelentenünk. Vannak, akik önhibájukon kívül, mások önhibájukból kerültek olyan helyzetbe, amelyben eltértek természetes a rendtől. A szakértők véleménye szerint a legtöbb esetben ez sajnos tanult magatartás, és nem genetikai adottságból ered.

Az Egyház kezdettől fogva kitart amellett, hogy a házasság egy férfi és egy nő szeretetszövetsége, amely életet tud adni a következő nemzedéknek.

Ugyanakkor vannak, akik Isten országáért, az érte vállalt szolgálatért önként lemondanak a házasságról és a családi életről. Ők ezzel nem vetik meg a házasságot és a családi életet. Ellenkezőleg, nagy tiszteletben tartva mondanak le róla, hogy egy még nagyobb odaadottságot, szolgálatot vállaljanak fel testvéreikért.

– Egyházunk tanításában fontos helyet foglal el a család, amely a nemi identitás formálódásának helye is. Milyen felelősséget ró egy édesapára és egy édesanyára a családi kötelék?

– Erkölcsteológiával foglalkozó papként csak ismételni tudom, hogy egy egészséges párkapcsolatra épülő családban a gyermekek képesek eljutni a természetes identitásra. Ez úgy történik, hogy a gyermek kérdéseket tesz fel, amelyekre a szülőknek őszintén válaszolniuk kell a gyermek érettségétől megfelelően. Amikor házasok hittanját vezettem, és előjöttek ezek a kérdések, mindig igyekeztem azt a magatartást erősíteni, hogy

a nemi felvilágosításnak nem az iskolában vagy valahol a családon kívül van a helye, hanem csak a családban.

Az apának és az anyának is fel kell nőnie ehhez a feladathoz. Jól tudom, ez nem mindenkinek könnyű, mégis együtt jár a felelős apasággal, anyasággal, hogy amikor a gyermek kérdez, őszintén kell válaszolni. Ez hozzá fogja segíteni a gyermeket az egészséges érzelmi, szellemi formálódáshoz. Ami ettől eltér, az sérülést fog okozni, hiszen nem egyformán érnek a gyermekek, s hogy melyikük hol tart, milyen ütemben halad, azt csak a családon belül, a szülők tudják nyomon követni. Persze, ha az apa és az anya közösen úgy döntenek, hogy külső segítséget is igénybe vesznek ehhez, megtehetik. De a szülőktől ezt az alapfelelősséget elvitatni vagy elvenni senkinek nincs joga.

– Mivel segítheti az Egyház a családokat ezen az úton?

– Elsősorban azzal, hogy rendületlenül hirdeti a házasság és a család szentségét. Ugyanakkor a legkülönfélébb életkorú gyermekekkel találkozunk a pasztorációban, és beszélhetünk nekik az Egyház erkölcsi értékrendjéről a nemiség, a párkapcsolat vonatkozásában vagy a gazdasági, a társadalmi élet kérdéseivel kapcsolatban is.

Az Egyház társadalmi tanításából megismerhetjük azt is, hogy milyen társadalmat szeretnénk felépíteni mi, hívő emberek.

Sokféle lehetőségünk van arra, hogy szóljunk az emberekhez. Meg kell teremtenünk ezeket a fórumokat, és jól kell használnunk őket. Viszont elsősorban a személyes találkozások által tudunk hatni, például a lelkivezetésben vagy kisebb csoportok megbeszélésein, amikor – főként az említett kérdésekben – túlléphetünk az általánosságokon, konkrét kérdésekre válaszolva.

– Alkalmas helyszín lehet erre a plébánia is?

– Természetesen. Terepe ennek a hitoktatás, valamint a szentségkiszolgáltatáson kívüli számos más alkalom is. Nem elegendő tehát az iskolai hitoktatás, hanem jelentős szerepe van a plébániai katekézisnek. Az iskolában kötelezően választandó a hittan vagy az etika, és sokan a hittant választják, ott is, ahol a családban nem élnek vallásos módon. Feléjük is az Egyház missziójának felelősségével fordulunk.

A hívő embernek, legyen gyerek vagy felnőtt, szüksége van arra, hogy egy közösséghez tartozónak érezhesse magát. Ahogyan Ferenc pápa fogalmaz – szeretem ezt a képet –:

a plébánia legyen a családok családja, a közösségek közössége.

A felnőttek segíthetik a fiatalokat a házasságra való felkészítésben is. Ezen a téren nagy lemaradásaink vannak, hiszen a kommunista időkben a kisközösségek lelki kísérése üldözött tevékenység volt, de napjainkban egyre több a lehetőség a közösségépítésre. Igaz, a papok száma napjainkban erősen csökkent, de úgy gondolom, mivel az Egyház az elkötelezett hívők közössége – tehát a papoké éppúgy, mint a világiaké –, közösen, összefogva kell megvalósítanunk a Krisztustól kapott küldetést.

– A püspökök arra buzdítanak a körlevélben, hogy a jövőéért érzett felelősséggel vegyünk részt a közelgő népszavazáson és országgyűlési választáson. Mi a felelős keresztény magatartás a közéletnek ezen a területén?

– Mindkettő nagyon meghatározó a jövőt illetően. Ha a népszavazásra bocsátott kérdésekről van szó, azt látjuk, hogy Nyugat-Európa, illetve a világ egy másik része nagyon nem keresztény módon gondolkodik ezekről.

Bízom abban, hogy nemcsak a keresztények, hanem általában a jóérzésű emberek átérzik a felelősségüket, és tudják, hogy a jövő építése érdekében meg kell nyilatkozniuk ebben az ügyben. Az hoz helyes döntést, aki a természetességet, a normalitást választja.

Az országgyűlési választással kapcsolatban a körlevélben arra utaltunk, hogy minden keresztény ember a jövőért érzett felelősséggel cselekedjen, mert amikor szavazunk, akkor érték és értéktelenség, nagyobb és kisebb érték között választunk. Keresztény nagykorúságunk felelősségével a nagyobb érték mellett kell döntenünk, és a kisebb értéket, illetve az értéktelenséget el kell utasítanunk. Erre a felelős választásra egy nagykorú keresztény képes eljutni tapasztalatai és felismerései alapján. A krisztusi értékrend segít ebben.

– A körlevél záradékában a püspökök arra buzdítottak, hogy vegyünk részt a hamvazószerdai bűnbánati napon. Immár több mint egy hónapja tart a szomszédunkban a háború. A múlt pénteken püspök atya is csatlakozott a pápához, és felajánlotta a világot, s benne Ukrajnát és Oroszországot a Szűzanyának. Miért nem szabad belefáradnunk a békéért való imádságba?

– Egyrészt azért, mert békétlenség mindig van a világban, egy-egy család életében is, a társadalmakban is. Van, ahol ez élesen kiütközik, s például egy család felbomlásához vezet, más szinten pedig polgárháborúhoz vagy a nemzetek közötti háborúhoz.

Kedves a szívemnek a „Béke Fejedelme” kezdetű egyházi ének, amelyben így könyörgünk Istenhez: „Békét adj szívünknek, békét családunknak, békét nemzetünknek, békét a világnak.” Mert

a béke így épül fel: a kisebb közösségek békéje eredményezi a nagyobb közösségek békességét.

Ezért soha nem fásulhatunk bele a békéért folytatott imába, mert mindig le kell győznünk a gonosznak azt az ármánykodását, amely a békétlenséget szítja. Ezért is rendeltem el a Győri Egyházmegyében minden közös ima és a szentmisék végén XIII. Leó pápa Szent Mihály-imádságát. Hiszem, hogy ha sokan egyet akarunk, akkor túl tudunk lépni a békétlenségen, le tudjuk győzni magunkban és a világban meglévő széthúzást, s képesek leszünk együtt megvalósítani a békét.

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír