Veres András: Nem önmagunkért leszünk papok – Pap- és diakónusszentelést ünnepeltek Győrött

A szentmisén koncelebrált Pápai Lajos nyugalmazott győri püspök, valamint az egyházmegye papsága. Az ünnepen a jubiláló lelkipásztorok is hálát adtak szolgálatuk 25, 50 és 65 évéért, a főpásztor pedig köszönetét fejezte ki hűséges szolgálatukért.

A szentelés szertartása előtt Reisner Ferenc általános püspöki helynök, a Brenner János Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet rektora szólította a szentelendőket, és kérte a főpásztort – biztosítva őt a jelöltek alkalmasságáról–, hogy szentelje fel Fülöp Tamást és Licz Csaba Zsoltot az áldozópapi, Gulyás Vilmost, Hencz Mártont és Palatinus Kristófot pedig a szerpapi szolgálatra.

A főpásztor homíliáját a szentelendők által kiválasztott szentírási szakaszokra (Jer 1,5; 2Kor 5,14; Jn 10,11) építette.

A szentbeszédet teljes terjedelmében közöljük:

Krisztusban Kedves Testvéreim! Kedves Szentelendők!

Jeremiástól olvastuk: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek” (vö. Jer 1,5).

Isten minden embernek személyre szabott életfeladatot ad.

Azt olvassuk Pál apostolnál, hogy a szolgálatok ugyan sokfélék, de az Úr, aki a meghívást adja, ugyanaz (vö. 1Kor 12,5). Valamikor az ember csak hosszú-hosszú keresgélés után ismeri fel, hogy mi lehet Isten akarata számára, mi lehet az a hivatás, amelyre őt Isten életbe hívta. Vannak, akik ha fel is ismerik a hivatásukat, menekülnek a feladat elől. Pedig az élet oly sokszor bizonyította, hogy az ilyen embernek úgysem hagy nyugtot Isten. Már csak azért sem, mert nekünk, embereknek nincs okunk félni. Hiszen hallottuk Jeremiástól, ő is ezt az üzenetet kapta: „Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak” (Jer 1,8).

Isten egész életünkben segítségünkre van, egész életünkben gondot visel reánk, hogy az általa adott feladatot, szolgálatot legjobb tudásunk, képességeink szerint el is tudjuk látni az Ő dicsőségére.

A második szentírási szakaszt Pál apostol korintusiakhoz írt második leveléből hallhattuk, amely így kezdődött: „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14). Aki felismeri a feléje megnyilvánuló szeretetet, azonnal vágyat érez arra, hogy viszontszeresse az őt szeretőt. Így alakul ki a szerelem férfi és nő között is. Itt kimondottan az egyházi hivatásban élők számára van egy sajátos üzenete a mondatnak – „Krisztus szeretete sürget minket” –, mert a minket szerető Krisztus szeretetének felismerése ad elköteleződési vágyat; vágyat a viszontszeretetre, Krisztus követésére a sajátos szolgálatban, a papságban. Bátran állíthatjuk: e szeretet nélkül senki ne vállalkozzon a papságra! Különben félő, hogy csak egy hivatalnok lesz az illető, és nem építeni, hanem rombolni fog. Ezért is fontos, hogy életünkben, akárcsak a házasságban, állandóan ápoljuk ezt a szeretetet. Ahogyan a házastársaknak egymás iránti szeretetük folytonos ápolására van szükségük, Krisztus iránti szeretetünket,  szerelmünket nekünk is állandóan ápolni, erősíteni kell.

Ne felejtsük: a hiba, az esetleges hiba csak részünkről, emberek részéről következhet be; Isten szeretete ugyanis irányunkba soha nem fog változni.

„Krisztus szeretete sürget minket” – mert aki ismeri Krisztus szeretetét, az érzi a sürgetettséget is; minden elmulasztott órát, napot, hónapot elvesztegetett időnek fog tartani. A szeretet, az Isten iránti szeretet is vágyakozik a beteljesülésre.

Kedves Szentelendő Testvéreim!

Ez a szeretet sohasem a maga javát keresi, hanem a szeretett személy javát tartja mindennél fontosabbnak. Ezért is írta Pál apostol: „Krisztus követségében járunk” (2Kor 5,20). Vagyis

senki sem önmagáért, önmagának kapja ezt a hivatást, hanem azért, amiért Krisztus jött a világba, hogy minden embert megszenteljen.

Önmagunk érdekeinek keresése tehát bűn a hivatás és bűn a meghívó Isten ellen. Mi nem önmagunkért leszünk papok, hanem Isten hívására, Isten népéért.

Pál apostol levelén elmélkedve szeretném eszetekbe idézni azt is, amit az ő megtéréséről olvashatunk. Hiszen a damaszkuszi úton Sault megragadta és teljesen átformálta Isten szeretete (külön érdekesség lehet, hogy a feltételezések szerint Saul is 25 éves lehetett, akárcsak ti hamarosan). Saul, a későbbi Pál apostol térdre hullott az őt megszólító Krisztus előtt, és radikálisan új életet kezdett. A meghívás reményeink szerint bennetek is már felébresztette ezt az elköteleződést, amikor beléptetek a szemináriumba. Ennek beteljesedése történik most a szentelés által. Tegyetek ti is úgy, mint Pál apostol tett: mindent, önmagát is és minden cselekedetét Krisztusnak, Krisztus ügyének rendelte alá.

János evangéliumából egy mondatot szeretnék választani, amelyben Jézus azt mondja: „Én vagyok a jó pásztor.” (Jn 10,11) Jézus megtehette, hogy önmagát példaképül állítsa elénk. De nekünk sajnos ez nem elég, mi, emberek vágyakozunk arra is, hogy Jézus-arcú embereket lássunk magunk előtt példaként. Jézus szolgálatának ereje az Atya iránti szeretetből fakad. Minél inkább megismerjük Jézus Krisztust, annál inkább képesek leszünk, hogy megismerjük az Atya szeretetét. Jézus szeretetében kész volt elmenni a végsőkig, az önfeláldozásig. Hallottuk: „Életemet adom a juhokért.” (Jn 10,15) Sajnos mi, emberek megrettenünk az áldozatok, a feladatok előtt, s nemegyszer talán nemcsak a félelem, hanem a kétségbeesés is úrrá lesz rajtunk.

Bízzunk Isten irántunk való szeretetében! Táplálkozzunk abból, hogy Jézusnak is az Atya szeretete adott erőt minden áldozatra, a keresztáldozat meghozatalára is.

Már csak azért is, mert ne felejtsük: az áldozat mindig a szeretet meglétének a jele. A szeretet semmilyen áldozattól nem retten vissza.

Hallottuk Jézus szavait: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam” (Jn 10,18). Valószínűleg nem rossz magyarázat, ha ezt a mondatot úgy fejezzük be: van akkora szeretetem, hogy odaadjam. Az Atya iránti szeretet tette őt képessé arra, hogy odaadja életét.

Kedves Szentelendő és Jubiláns Testvérek!

Tegyük fel magunknak e szentelés alkalmával a kérdést: Van nekem is hatalmam? Vagyis van nekem is szeretetem arra, hogy odaadjam az életemet? Hogy mindent alárendeljek Krisztus ügyének, egész önmagamat is odaadjam feltétel nélkül Krisztus szolgálatára?

Azért imádkozom ebben a szentmisében, hogy legyen, és soha ne gyengüljön ez a szeretet a szívetekben!

Mindig merjétek önmagatokat is, egész életeteket, minden vágyatokat alárendelni Krisztus ügyének. Ámen.

*

A szentbeszéd után az áldozó- és szerpapjelöltek ígéretet tettek feladataik hűséges vállalására, megerősítették szándékukat, hogy önként, kényszer nélkül kérik felszentelésüket és megtartják a cölibátust. Letérdelve tiszteletet és engedelmességet fogadtak az egyházmegye mindenkori főpásztorának és utódainak. Ezt követte a Mindenszentek litániája, mely alatt a szentelendők arca borultak a teljes önátadás jeleként. Veres András püspök a kézrátétel és felszentelő ima által kérte a Szentlelket és adta át a Krisztustól kapott szerpapi és áldozópapi hatalmat és küldetést. A diakónusi stóla és dalmatika, az áldozópapi stóla és kazula felöltése és a krizmával történő megkenés után a felszenteltek a legszentebb áldozat bemutatásában csatlakoztak a megyéspüspökhöz.

A záróáldás előtt a Győri Egyházmegye főpásztora megköszönte a szenteltek szüleinek és családjainak, hogy papot, szerpapot neveltek az Egyháznak. Kifejezte abbéli reményét, hogy a felszenteltek szolgálata által hozzátartozóik is Isten gazdag áldásában fognak részesülni.

Az ünnep végén Veres András megyéspüspök a Vérrel Könnyezett Szűzanya kegyoltára előtt Égi Édesanyánk oltalmába ajánlotta az újmisés atyákat, a diakónusokat és a jubilánsokat.

Forrás: Győri Egyházmegye Sajtóiroda (km)

Fotó: Németh Péter

Magyar Kurír