Veszprémy László történész székfoglaló előadást tartott a Szent István Tudományos Akadémián

Az alábbiakban Veszprémy László A magyar keresztes hadjárat (1217–1218) emlékezete című székfoglaló előadásának rövid összefoglalóját adjuk közre.

Az előadás visszanézhető az akadémia YouTube-csatornáján.

Furcsa, hogy a hadjárat 800 év után még mindig magyarázatot igényel, de a témának kétségkívül aktualitást ad, hogy a magyar részvétel súlyát és jelentőségét az utóbbi évtizedekben tárta fel a magyar és angolszász kutatás. A hazai krónikások sokáig lelkesedtek a hadjáratért.

Érdekes módon Antonio Bonfini, a világtörténeteket jól ismerő 15. századi krónikás nem vesz tudomást András király korai hazatéréséről.

Egészen az egyiptomi vállalkozás kudarcáig, 1221-ig a Szentföldön szerepelteti a magyar királyt. A kritikai történetírás megjelenése hozta el a fordulatot.

A kutatók a 19–20. század fordulóján meglepő módon „lerántották a leplet” a korábban megbecsüléssel emlegetett hadjáratról és vezetőjéről. A valóban kiváló történészek, felekezeti hovatartozásuktól függetlenül, így Pauler Gyula is, olvasták a király távozásával elégedetlen egykorú krónikásokat, s tisztában voltak a hazaérkező királyra váró belpolitikai válsággal. A külföldiek, így Sir Steven Runciman számtalan nyelvre, köztük magyarra is lefordított 1954-es kézikönyvében olvasottak általánosan elfogadott véleménynek tekinthetők. Eszerint a magyarok semmit sem értek el.

A hadjárat újraértékelését meglepő módon főleg angolszász szerzők alapozták meg,

James Ross Sweeney (1984), James Powell (1986), majd újabban Thomas William Smith (2017) és Laurence Marvin (2024), nálunk pedig elsősorban Bárány Attila (legutóbb 2025).

Hosszas belpolitikai csatározásokat követően II. András tudatosan időzíthette és kapcsolhatta hatalmi rendszere konszolidálását a már 1215-ben meghirdetett keresztes hadjárat két évvel későbbre tervezett megindításához. A király joggal tételezhette fel, hogy a keresztes fogadalom teljesítése, egy sikeres hadjárat nemcsak a vele tartók, hanem a királyságában hátramaradt egyházi és világi előkelők körében is reformjait támogató közhangulatot fog eredményezni. 1213 óta, s különösen Honorius 1216. évi pápai trónra lépése után nem beszélhetünk a magyar király halogatásáról. András annál is inkább készen állhatott, mivel a pápával folytatott levelezéséből kiderülhetett, hogy ő lesz az egyetlen nyugati koronás uralkodó a hadjáraton, teljes mértékben élvezi a pápa bizalmát, aki rá alapozza az V. keresztes hadjáratot.

A Képes krónika valóban nem tévedett, amikor Andrást tette meg a hadjárat vezérének.

A Szentföldön a magyarok tényleges harci cselekményeiről a latin krónikások kevesebbet írnak, lényegi információkkal az arab és kopt források szolgálnak. Utóbbiak – meglepő módon – igen elismerően írnak a magyarokról. A magyarok 1217. novemberben és decemberben rendkívül aktívak voltak, 100 kilométeres körben folytattak kiterjedt és jórészt sikeres hadműveleteket. Spalatói Tamás nem alaptalanul arról írt a krónikájában, hogy András nagy félelmet keltett a szaracénok között. Az ekkor szerzett zsákmány az egész keresztes seregnek jó időre biztosította a hiányzó utánpótlást, a harcok meggyengítették a damaszkuszi muszlim haderőt, valamint a frissen érkezett különféle keresztes csapatok összekovácsolására is jó alkalmat nyújtottak.

András király négy hónap elteltével, számos nyomos indok alapján hazaindult a Szentföldről, amit a korabeli nyugati krónikások igen kemény szavakkal ítéltek el. Mégis, azt, hogy András nem teljesítette volna keresztes fogadalmát, pápai forrás sem akkor, sem később sosem állította. Maga a király így érvelt már említett 1219-es levelében:

Vállalt zarándoklatunknak az volt a feltett célja, hogy a Szent Sírt minden igyekezetünkkel felszabadítsuk, s az összes zarándokok számára az oda- és visszafelé való utat biztonságossá tegyük.” Utóbbi vállalását minden kétséget kizáróan teljesítette.

Kétségkívül akadtak, akik jó emlékezetükben őrizték meg a királyt, s ők a johannita lovagok voltak. András adományleveleiben a nagymesternek a sójövedelmekből juttat évi jelentős összeget, nemcsak a Szentföld céljaira, hanem a maga lelki üdvéért is. Az utókor méltányolta a veretes szövegű adományleveleket, amelyeket a pápai regisztrumba is bemásoltak. Még szerencsének is tekinthető, hogy a magyar király adományainak elmaradása miatt a lovagok többször tiltakoztak, s így nem hagyták elfelejtődni a király okleveleit. Ha valami csekély pozitívumot fedeztek fel András személyiségében, akkor a királynak a lovagoknak tett adományaira és megindító szavaira emlékeztek. Ennek emlékét Máltán, a johannita nagymesterek palotájában az 1610-es években készült freskója után a 19. század közepén Versailles-ban, a Salle des croisades-ban, a keresztes háborúk termeiben is megfestették.

A magyar keresztes hadjárat emlékezetét leginkább a Szentföldről hozott ereklyék őrizhették volna meg, úgy, ahogyan a Képes krónika szövege is megtette. Az oszmán hódítás okozta pusztítás következtében a hagyomány folyamatossága azonban megszakadt, és az ereklyék későbbi sorsa nehezen követhető. Legbiztosabban a pécsi plébániatemplom Szent Bertalan patrocíniuma kapcsolható Andráshoz. Az utóbbi évtizedek már a hadjárat pozitív értékelését mutatják, hírértékét a hivatalos magyar politika is felfedezte. Ennek jele volt, hogy 2019-ben a hadjárat 800. évfordulójára az észak-izraeli Milijában felavatták András magyar király emlékművét.

Összegezve, azokkal lehet egyetérteni, akik a magyar keresztes hadjáratban annak jelét látják, hogy a fénykorára jutott magyar királyság „teljes mértékben beleolvadt a latin keresztény népek közösségébe” mint ezt korábban James Ross Sweeney megfogalmazta.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír