Vető Miklós: Budapesttől Párizsig (1936–1957) – És a következő hatvan év

Vető Miklós jómódú zsidó családba született Budapesten, de két évvel fiatalabb öccsével, Istvánnal együtt Felcsúton nevelkedett. Szüleit korán elvesztette: édesapja 1941-ben önkezével vetett véget életének, édesanyját 1944-ben deportálták, egy náci munkatáborban halt meg. (Édesapja halálát követően három nappal az ötéves Miklóst és István öccsét megkeresztelték egy budapesti templomban, így akarták megóvni őket az elkövetkező üldözésektől – a szerk.)

Az árvaságra jutott kisgyermek Vető Miklóst és öccsét nagybátyja és nagynénje fogadták örökbe. Miklós középiskolába a budapesti Madách Imre Gimnáziumba járt, francia szakra, itt is érettségizett. Jellemző az ötvenes évek első felének politikai viszonyaira, hogy az 1954-ben érettségizett Vető Miklós történelemből megnyerte az országos tanulmányi versenyt, így automatikusan fel kellett volna venni őt az egyetemre. Még akkor is, ha francia szakra jelentkezett. A vizsgáztató, a francia tanszék professzora ezzel zárta kérdéseit: „Nem kérdezek többet, maga mindent tud.” Ebben a pillanatban a születési bizonyítványa leesett a földre. A felvételi bizottság addig csöndben lévő tagja felkapta és hangosan olvasta: „Apja foglalkozása: földbirtokos.” Az ifjú Vető Miklós hosszú várakozás után rövid levelet kapott az egyetemről, hogy felvételi kérelmét elutasították. Borzasztóan el volt keseredve, nem tudta, mitévő legyen. Nevelőanyja ismerte a szegedi egyetem egyik jogász professzorát, aki tagja volt a pártnak. Sikerült elérnie, hogy közbelépjen, és néhány nappal a tanévkezdés után mégis felvették.

A Szegedre érkező diák művelt és nagyon „fővárosias” gimnazista volt, s emellett keresztény, frissen megtért katolikus, „lelkes, ám nem volt teljesen tisztában mindazzal, ami vele történt”. Vető Miklós önéletírásában felidézi: serdülőkorában ateista volt, de 14-15 éves korától kezdett nyitottabbá, mondhatnánk, hogy agnosztikussá válni. A puszta tény, hogy a kommunisták üldözték az Egyházakat és hevesen támadták a vallást, rokonszenvet ébresztett benne a hit iránt. Tizenöt évesen olvasta a Bovárynét, és egy életre belé rögzült a megvetés az Homais gyógyszerészhez hasonló „közönséges voltairiánusokkal” szemben. Végül a „keresztény költő”, Baudelaire iránti határtalan tisztelete és bámulata intellektuálisan tiszteletre méltóvá tett mindent, amit korábban szánalmas maradiságnak tartott. A vallás már nem volt nevetséges a fiatal Vető Miklós szemében, de még semmit nem érzett, ami arra sarkallta volna, hogy hívő legyen.

Ám 1954 februárjában, a hónap harmadik péntekén, „a Szent István körúton átmenve mintegy 200 méterre az otthonomtól, parancsoló szükségét éreztem, hogy misére menjek. Nem tudva, hogy hétköznap is mondanak misét, vasárnapig kellett várnom. A tőlünk kb. 300 méterre lévő pincekápolnába mentem misére, és azóta nem szűnök meg részt venni az eucharisztikus áldozaton.” Kezdetben semmit nem értett a liturgiából, unatkozott, de a Gondviselés „elvégezte a szükségeseket”. Kevéssel ezután olvasta Pascalnál:

hit nélkül nem ismerhetjük meg Isten létezését; csak térdeljünk le, és akkor fogunk imádkozni és hinni.

Vető Miklós megértette: „állhatatosnak kell lennem, továbbra is járjak misére, ahol keményen unatkozom: így fog a hitem megerősödni, megvilágosodni”.

Az ifjú egyetemista az 1956-os forradalom és szabadságharc idején aktívan részt vett a forradalmi diákszervezet munkájában, röplapokat gyártottak. Ezenkívül kezébe került „a Könyv”, amely a 400 gépelt oldal a titkosrendőrség vidéki „ügynökeinek” a listáját tartalmazta. Vetőnek szisztematikus kivonatot kellett készítenie azokról az ügynökökről, akik „egyházi vonalon” tevékenykedtek. Ennek tartalmazni kellett tartótisztjeik megjegyzéseit is. „Elszomorító feladat volt.” Vető Miklós évtizedekkel később tudta csak meg, hogy kivonatait hasznosítani lehetett. Átadták ezeket a ciszterci tartományfőnöknek, aki letartóztatása előtt több rendtársát és barátját figyelmeztetni tudta. Vetőék „hálózatára” a Könyv súlyos következményekkel járt. Valaki besúgó volt köztük. A „hálózat” minden tagját letartóztatták, és súlyos börtönbüntetésre ítélték, Vető Miklós és egy évfolyamtársa kivételével, nekik sikerült nyugatra szökniük.

Vető Miklós filozófiai tanulmányokat végzett a párizsi Sorbonne-on, majd az oxfordi egyetemen. Egyetemi karrierjét 1963-ban az USA-ban kezdte, majd 1975-ben az elefántcsontparti abidjáni egyetem professzora lett. Négy afrikai év után francia feleségével és három gyermekükkel visszatértek Franciaországba, a rennes-i majd a poitiers-i egyetemek professzoraként tevékenykedett. Franciaországi oktató munkájával párhuzamosan tanított több amerikai, afrikai és ázsiai egyetemen, valamint Magyarországon is.

Vető Miklós több mint hatvan évet élt Franciaországban, nem akarta elhagyni, de úgy érezte: „nem vagyok francia. Magyar vagyok, és magyar maradok. És ezt a Magyarországhoz tartozást egyre erősebben érzem és élem, még akkor is, ha nem akarnék visszamenni a szülőhazámba. A zsidó identitásom lényegében a családot, a vért jelenti, nem vallási jellegű. Olyan azonosság, amelyet az ember mintegy önmaga ellenére visel, de amelyet nem tud levetni. Én ezt az azonosságomat a keresztény hitemtől tápláltan az Egyházhoz tartozásomon keresztül próbálom viselni és megélni…

A katolikus-keresztény hit – amelyben osztozom legközelebbi családommal – az az erő, ami éltet és cselekvésre késztet, ami ihlet, ami artikulálja életemet, és legfontosabb azonosságomat adja.

Nem tudom, mit hoznak a még eljövendő éveim, de tudom, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit az, ami vezet utamon.”

A könyvet Vető István fordította (Szent István Társulat, 2022).

Vető Miklós: Budapesttől Párizsig (1936–1957) – És a következő hatvan év
Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó (archív): Merényi Zita

Magyar Kurír