VI. Pál és az Ostpolitik – 1. rész

Giovanni Battista Montini (1897–1978), aki 1963. június 21-én lett XXIII. János utóda, befejezte az elődje által meghirdetett és megkezdett II. Vatikáni Zsinatot, amely korunk legnagyobb egyháztörténeti eseménye. A pápát mára már elfelejtették, vagy bírálják, félreértik. Bírálják jobbról és balról, egyesek neki tulajdonítják az egyház mai válságát. Nem emlékeznek rá, nem sorolják a nagy prófétapápák közé. Nem is könnyű megőrizni Montini drámai pápasága emlékét a két rendkívüli, ma már szent egyéniség: rövid ideig működő elődje, a népszerű „jó János pápa” és utódja, a szintén népszerű, hosszú ideig szolgáló II. János Pál mellett. Így tehát VI. Pál pápaságát archiválták mint hosszú drámai intermezzót a katolicizmus két döntő fejezete között, felejtve, hogy éppen VI. Pálnak köszönhető az egyház mélyreható reformja, ő kezdte a világ minden részét behálózó apostoli utakat, új korszakot nyitott a keresztény egyházak közötti párbeszédben. Közeli boldoggá avatása ismét ráirányította a figyelmet.

Andrea Tornielli olasz egyháztörténész, aki többek között két könyvet írt XII. Pius pápáról is, VI. Pálról szóló vaskos monográfiájában – az életrajzi ismertetések után – részletesen bemutatja Montini milánói bíboros, érsek tevékenységét. Közben igyekszik megrajzolni a leendő pápa „identikitjét”: ír lelkipásztori újításairól, a baloldali olasz politikához való viszonyáról, a  a II. Vatikáni Zsinat előkészítésében való részvételéről, a konklávéról és megválasztásáról (1946–1963).

Tornielli VI. Pál életművéről szóló könyvének a pápai szolgálatát elemző fejezeteit (XI–XVIII.) különös érdeklődéssel tanulmányoztam, hiszen ezeket az éveket (1967–1978) – mint a Vatikáni Rádió munkatársa – VI. Pál szolgálatában töltöttem, így közelről figyelhettem azokat az eseményeket, amelyeknek hátterére most ez a monográfia fényt derít. Tornielli nagy szeretettel és csodálattal ír Montini pápáról. Nem titkol el bizonyos rágalmakat, vádakat, amelyek az egyházon belülről (sőt a Római Kúria bizonyos konzervatív csoportjától) és egyházellenes körök részéről érték. A szerző megrostálja és kritikusan értékeli ezeket a pápát személyesen, sokszor fájdalmasan érintő vádakat, híreszteléseket.

Nagyon fontosnak tartom azokat az elemzéseket, amelyek a zsinat határozott folytatására, a haladó teológusok támogatására és az új egyházkép megfogalmazására vonatkoznak. Ebben a törekvésében nagy segítséget nyújtottak neki olyan világhírű teológusok, mint a domonkos Yves Congar és a jezsuita Henri de Lubac. Mindkettőt félreállították XII. Pius alatt (az 1950-es Humani generis enciklika közzététele idején), de XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál rehabilitálta őket, életük végén bíborosok lettek. Főleg az új zsinati egyháztant készítették elő korábbi kutatásaikkal.

VI. Pál első, Ecclesiam suam kezdetű enciklikája (1964) összegezi bíborosként tett megnyilatkozásait a zsinatot előkészítő központi bizottságban, fokozatosan kialakított egyházképét a dialógusról: a párbeszédet az egyházon belül, a nem katolikus keresztényekkel, a nagy vallásokkal, a nem hívőkkel. Ma már világos, hogy az Ecclesiam suam döntően befolyásolta a zsinat további menetét, a legtöbb zsinati dokumentum megfogalmazását, amelyek sokszor a haladó és konzervatív csoportok közötti kompromisszumok eredményei. Innen magyarázható aztán, hogy a zsinat után kitört tekintélyi válság során az ellentétes irányzatok egyaránt a zsinati szövegekre hivatkoztak.

Megemlítem itt VI. Pál szolgálatának néhány fontosabb eseményét: még a zsinat alatt, 1964-ben látogatást tett a Szentföldön, és találkozott Athenagorasz pátriárkával, beszédet mondott az ENSZ székházában, második körlevelét, a Populorum progressiót (1967) a szociális kérdésről írta, majd egy év múlva (1968) a máig vitatott Humanae vitae-t a házasságról és a családról. Ezután tört ki Európa-szerte a társadalomban és az egyházban a tekintélyi és kulturális válság, amely továbbgyűrűzött II. János Pál szolgálata alatt is. Nem szólok most a Paul Marcinkus litván-amerikai püspök és az IOR (vatikáni bank) körül kezdődő bonyodalmakra, amelyeknek tragikus végkifejlete a ’80-as években, II. János Pál alatt következett be. Megemlítem még a haladó teológusok által szerkesztett holland katekizmus körüli vitákat, valamint Montini pápa külföldi apostoli útjait és a Római Kúria elkezdett reformját.

Ismeretes, hogy a „keleti politikát” XXIII. János pápa kezdeményezte: ő küldte el előbb König bíborost, majd Casarolit Budapestre, hogy tárgyaljanak a kormány képviselőivel Mindszenty bíboros ügyéről. János pápa halála után VI. Pálnak döntenie kellett, hogy folytatja-e elődje politikáját. Mindenesetre a nemzetközi politikai feszültség enyhülése, Montini nyitottsága, dialóguskészsége és a határozott zsinati nyitás a világgal folytatódó párbeszédre mind az Ostpolitik folytatását elővételezték. De míg XXIII. Jánosnak ezzel kapcsolatban nem voltak kételyei, VI. Pál óvatosabb volt, kételyei merültek fel. Maga Casaroli bíboros is felsorolja emlékirataiban az ellenvetéseket.

VI. Pál döntése előtt megkérdezte a rendkívüli ügyekkel foglalkozó kuriális bíborosokat, többségük – óvatosságra intve – végül igent mondott. Giovanni Barberini egyháztörténész az Ostpolitikról szóló monográfiájában részletesen leírja az 1963. július 16-ai vatikáni tanácskozást, a három kételyre adott válaszokat.

A következő három kérdést vitatták meg: 1) Ha sok akadályba, nehézségbe ütközik a kezdeti érintkezés, kell-e folytatni a tárgyalásokat, mivel az egyház érdeke és a lelkek java ezt kívánja? 2) Milyen irányelveket kell követni a tárgyalások során, nevezetesen a Szentszék milyen „sine qua non” feltételeket szabjon ahhoz, hogy valamilyen konkrét megegyezésre jussanak? 3) Mi legyen a végleges álláspont Csehszlovákia esetében a püspökök és más egyháziak államnak tett eskütételéről? A vita során különböző vélemények merültek fel.

A Római Kúriában ugyanis voltak olyan főpapok, akik ellenezték a keleti politikát, és már korábban, XII. Pius idejében a „balra nyitó” Montini ellen áskálódtak. Erről bőven ír Tornielli. Barberini szerint voltak olyanok, akik az Ostpolitik főszereplőjét, Casarolit „kriptokommunistának” tartották. A diplomata viszont többször ismételt elvét követte: ha valaki a rabokkal akar beszélni, annak előbb a börtönőrökkel kell szót értenie.

Mindenesetre, VI. Pál kételyei teljesen nem tűntek el. Ezt bizonyítja többek között a Domitilla katakombában 1965. szeptember 12-én mondott beszéde, amelyben részletesen kitért az egyházüldözésekre. Egyes keresztények még katakombákban élnek, az ateista-totalitárius rendszerek üldözésükkel, a vallásszabadság elfojtásával, papok és szerzetesek bebörtönzésével az egyház kihalását célozzák. A pápa beszéde nem nevezett meg országokat, de világos volt, hogy nemcsak Kínát és a Szovjetuniót célozta, hanem az ún. „szocialista” országokat is. (Ekkor már lezárult a csehszlovák kormánnyal folytatott nehéz tárgyalások első fázisa, és létrejött az 1964-es budapesti részleges megállapodás.)

Két nappal később, 1965. szeptember 14-én, a zsinat negyedik ülésszakának megnyitásakor mondott beszédében VI. Pál ismét csak visszatért a kommunista-szocialista államokban folyó egyházüldözésre, anélkül, hogy megnevezte volna az országokat. Utalt arra is, hogy egyes főpásztorok nem jöhettek el a zsinatra. VI. Pál azért is szorongott, nehogy az üldözött, szenvedő katolikusok azt gondolják, hogy a pápa elfelejtette őket, miközben megbízottja a kommunista országok képviselőivel tárgyal.

A pápa említett két beszéde negatív hatást, tiltakozást váltott ki Csehszlovákiában és Magyarországon is. Tény az, hogy a '6o-as években tovább folytak a koholt perek és egyháziak bebörtönzései, tehát folytatódott az egyház elnyomása. Közben tartott a zsinati vita a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióról, amely tárgyalja a modern ateizmust is, de – többek javaslatára – a dokumentum nem nevezi meg a marxista-kommunista ateizmust, ezzel is mintegy nyitva hagyva a kaput az Ostpolitiknak, a modus vivendi keresésének, amely – Villot bíboros kifejezésével – inkább modus non moriendi volt.

Fotó: Archivnet.hu

Magyar Kurír