VI. Pál és az Ostpolitik – 2. rész

Agostino Casaroli (1914–1998) XXIII. János pápasága alatt kezdte meg diplomáciai tevékenységét, majd VI. Pál és II. János Pál alatt folytatta „keleti politikáját”. Posztumusz munkája, A türelem vértanúsága valójában „apologia sui”: Casaroli megmagyarázza – számolva a sok kritikával, amelyek az Ostpolitikot érték – a Szentszék álláspontját. Ez természetesen jórészt azonos saját álláspontjával, hiszen az Ostpolitik összenőtt az ő személyével és irányvonalával. Most csak vázlatosan mutatom be az Emlékiratokat, de többször utalok rá, amikor megvitatom e „keleti politikát”, jelezve XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál „keleti politikájának” hasonlóságait, és az alapvető irány módosulásait is a politikai helyzet változásai szerint.

Giovanni Barberini a Szentszék Ostpolitikjáról szóló monográfiája I. fejezetében (Stehle, Fouilloux, Melloni és mások munkáira is hivatkozva) vázolja a katolikus egyház és a kommunizmus viszonyát. Barberini hozzáfért a pármai archívumban Casaroli szellemi hagyatékához, és a dokumentációt közzétette egy vaskos (881 oldalas) kötetben La politica del dialogo címmel 2008-ban. A következőkben gyakran hivatkozom e kötetekre.

Barberini helyesen mutat rá arra, hogy a Szentszék „keleti politikája” bizonyos változatosságot mutat az egyes országok sajátos politikai-vallási helyzete szerint. Lengyelország jelentős kivételt képez. Mivel azonban a kommunizmus vallás- és egyházellenes stratégiájában is vannak állandók, az Ostpolitik is minden országban lényegében ugyanazt az alapvető célt követi: olyan teológiai-politikai tervet, amely a következő alapelvekre támaszkodik:

a) XXIII. János és VI. Pál teológiai elve: sollicitudo omnium ecclesiarum, gondoskodás valamennyi egyházról, lelkileg mellette állni az üldözött egyházaknak, és lehetőleg enyhíteni a merev politikai rendszereket;

b) a dialógus teológiai alapelve, VI. Pál egyházának válasza az elterjedt marxizmus és ateizmus kihívásaira: a Szentszék politikai-diplomáciai tevékenysége a lelkipásztorkodás megsegítésére;

c) a teológiai-lelkipásztori alapelv, amelynek politikai kihatása is van, XXIII. János pápa a Pacem in terris kezdetű körlevelében olvasható: meg kell különböztetni a tévedést a tévedőtől, különbséget kell tenni a filozófiai tanok és a politikai mozgalmak között, és keresni a lehetséges közeledést, találkozást és megegyezést a közjó érdekében.

A már idézett egyháztörténész, Tornielli VI. Pálról szóló monográfiájában hosszan elemzi VI. Pál és Casaroli érsek keleti politikáját. VI. Pál a hetvenes években sorra fogadta a kommunista országok vezetőit (Titót, Ceausescut, Zsivkovot, Giereket és – egy évvel halála előtt, 1977. június 9-én – Kádár János látogatott a Vatikánba). A szerző röviden szól Mindszenty József, Magyarország prímása „különösen fájdalmas” ügyéről, akit Montini pápa 1971 őszén, a püspöki szinódus megnyitásakor nagy tisztelettel fogadott, és neki ajándékozta gyűrűjét.

Tornielli megjegyzi: Mindszenty bíboros a kereszténység és a kommunizmus összeegyeztetéséről kijelentette: „Lehetetlen! Az egyének talán megtérhetnek, de a kommunista rendszer lényegileg Isten gyűlölete és a kereszténység lerombolását célozza, tehát sohasem térhet meg.” Ezután – Jean Guittonra hivatkozva – hozzáfűzi: „VI. Pál ezt tudja, de mint diplomata keresi, hogy megmentse a menthetőt.”

Szerintem Tornielli meglehetősen sommásan foglalja össze a bonyolult „Mindszenty-ügyet”, amely – Casaroli bíboros Emlékiratai szerint is – VI. Pál pápasága és az Ostpolitik legnehezebb és legvitatottabb mozzanata volt. Tornielli a következőkben kitér arra, hogy az Ostpolitikot erősen bírálták az üldözött helyi egyházakban, és a nyugati sajtó meg az illető országok emigránsai azt állították, hogy a Szentszék kompromisszumokat köt a püspöki kinevezésekért és behódol a kommunizmusnak. De főleg azok az egyházi vezetők, akik a kommunista elnyomás alatt éltek, és ismerték az egyház elnyomását, így Mindszenty, Stepinac, Szlipij és Wyszyński bíborosok, gyanakvóan nézték, és határozottan bírálták a kommunistákkal kompromisszumot kötő szentszéki diplomáciát.

Barberini hosszan ír Wyszyński és Casaroli ellentétéről. Mindkét szerző megemlít egy fontos epizódot: a lengyel prímás az 1974-es püspöki szinóduson keményen állást fogalt az Ostpolitik ellen. Felszólalásában hangsúlyozta, hogy a diplomáciának nem lenne szabad akadályoznia az evangelizálást. Ebben az összefüggésben hangzott el híres kijelentése: „vir casaroliensis non sum”. (A beszédet hivatalosan nem tették közzé.)

Ugyancsak az 1974-es evangelizálással foglalkozó szinóduson Szlipij ukrán bíboros kijelentette: „Az előző felszólalásokban csak azokról az országokról hallottunk, ahol vallásszabadság van, ahol hirdethetik az evangéliumot, de semmit sem mondtak azokról az országokról, ahol nincs vallásszabadság és üldözik az egyházat. Ukrajnára és az ukránokra gondolok, akiket a bolsevisták üldöznek, miközben a világ katolikus országai kapcsolatokat teremtenek a szovjet és kínai ateista kommunistákkal, és támogatják őket.”

1975. december 22-én a bíborosi kollégiumhoz szólva VI. Pál mintegy ideiglenes mérleget készített az Ostpolikról: „Ha bizonyos esetekben a párbeszéd eredményei gyérnek, elégteleneknek vagy elkésetteknek tűnnek, és ha egyesek számára ez elég indítéknak tűnik, hogy megszakítsuk a dialógust, mi viszont úgy gondoljuk, hogy súlyos kötelességünk, hogy éleslátó állhatatossággal folytassuk azt az utat, amely nekünk mindenekelőtt kiválóan evangéliuminak tűnik: a türelem, a megértés és a szeretet útja.

Ám nem titkoljuk el keserűségünket és aggodalmunkat amiatt, hogy folytatódnak vagy súlyosbodnak többfelé az egyház vagy az emberi személy jogaival ellentétes helyzetek, – és nem szeretnénk, ha félreértenék ezt a felelős álláspontunkat, mintha betörődésünkről vagy a helyzet elfogadásáról lenne szó.”

Casaroli bíboros Emlékiratai elején részletesen és tárgyilagosan ismerteti a kommunista országok egyházainak tragikus helyzetét, érzékelteti azt a politikai fordulatot – az „olvadás” új korszakát –, amely Hruscsov és Kennedy irányzatával érkezett el, továbbá azt az új stílust, amelyet XXIII. János pápa és a II. Vatikáni Zsinat hozott. Az új nemzetközi politikai helyzet és az egyházi vezetésben bekövetkezett fordulat mintegy előkészítése, háttere volt az Ostpolitiknak.

Casaroli könyve III. fejezetében (Abominatio desolationis címmel) mutatja be a másik partnert, a kommunizmust, idézve XI. Pius 1937-es Divini Redemptoris kezdetű körlevelét, amelyben a pápa „szigorúan és elszántan nézett szembe az »ateista kommunizmus« problémájával. Az enciklika pontosabban »a bolsevik és ateista kommunizmusról« beszélt, és »főleg a bolsevizmusban megmutatkozó ateista kommunizmus« elveire hivatkozott. Beszélt a »mai kommunizmus«-ról is, és szembeállította »más hasonló múltbeli mozgalmak«-kal: ez olyan kommunizmus, amely »ma lényegében a Marx által meghirdetett dialektikus és történelmi materializmus elvein alapszik«.”

Ezután a vatikáni diplomata felveti a nagyon lényeges kérdést: Vajon létezhet-e olyan kommunizmus, amelyhez nem tartozik feltétlenül az ateizmus? Vajon szét lehet-e választani ma a Szovjetunió és csatlósai által követett „létező szocializmus” alakjában megjelenő szociális kommunizmust és az ateizmust, „amely a rendszernek történelmileg kialakult, állandó, sőt alapvető jellegzetességét alkotja”?

A kommunista kormányok már Lenintől kezdve választ próbáltak adni e kérdésre. Elvileg megkülönböztették a pártok ideológiáját, amelynek alapvető jellegzetessége a marxi dialektikus materializmuson alapuló ateizmus, míg a párt által vallott államnak semlegességet kell tanúsítania a polgárok vallási meggyőződésével szemben. „A tapasztalat azonban megmutatta, mekkora illúzió volt ez a gyakorlatban, a kommunista országok életében, ahol a párt uralta és vezette az államot.”

Bármennyire csődöt mondott is a földi paradicsomot ígérő kommunizmus, s a beígért boldogság egyre távolabbinak, tragikusabbnak és illuzórikusabbnak bizonyult, 1963-ban és az azt követő években a legtöbben mégis úgy látták, hogy ez még sokáig így folytatódik – magyarázza Casaroli. A marxi–lenini kommunizmus úgy vélte, az egyházak tudatosan szervezik a vallás, a népnek szánt „ópium” terjesztését és szétáradását. Az egyház papjai a legveszélyesebb ellenfelek, tehát keményen le kell rájuk sújtani – bár a pártpolitika vezetői hangoztatták, hogy támadásuk nem a vallásgyakorlás, hanem az államellenes tevékenység ellen irányul. A marxista ideológia szerint a vallásnak mint önmagát túlélt struktúrának, el kell tűnnie, a vallásnak és az egyházaknak „természetes halállal” kell kimúlna – ám ez még sok időt igényel.

Látható, hogy Agostino Casaroli ismerte a kommunizmust, annak ateista ideológiáját, a „létező szocializmusok” egyházainak valós helyzetét, tehát – bizonyos enyhülések ellenére – a tovább tartó egyházüldözést, elnyomást, mégis – mivel akkor úgy tűnt, hogy még beláthatatlan ideig tart ez az állapot – a pápák és a zsinat ösztönzésére megpróbálta a dialógust „minden reménytelenség ellenére”. Az csakugyan tény, hogy a hatvanas években senki sem láthatta előre a kommunizmus 1989-es összeomlást, tehát hosszabb elnyomással kellett számolni.

Az „olvadás” korszaka, a II. Vatikáni Zsinat és később, az 1970-es évek derekán a helsinki konferencia olyan légkört teremtett, hogy remélni lehetett: a kommunista államok a gyakorlatban egyre jobban tiszteletben tartják a vallásszabadságot. Persze mindig más volt az elvi megegyezés és más a gyakorlat. Erre figyelmeztetett Wyszyński bíboros, aki szkeptikusan nézte a „helsinki folyamatot”.

Casaroli helyzetelemzésében megjegyzi: voltak ugyan a létező szocializmusban „igazság-részek”, amelyekről még a Divini Redemptoris is említést tesz: a munkásosztály helyzetének javítását, a szabad gazdaság által okozott visszaélések megszüntetését, a földi javak igazságosabb elosztását ígérték. De alapvető hibája „antropológiai jellegű” volt, ahogyan ezt II. János Pál Centesimus annus kezdetű (1991) enciklikájában megfogalmazta: hibásan fogta fel az embert, annak természetét, a társadalom radikális átalakítását és annak beillesztését a Marx és Lenin által megálmodott radikális tervébe. Az álom megvalósításához a kommunista rezsimnek elkerülhetetlenül szüksége volt erőszakos eszközök használatára.

Agostino Casaroli, aki a kommunista világon kívülről érkezett, és fokozatosan ismerkedett meg a rendszerrel, idővel meglátta az egyre mélyülő távolságot a szocializmust építő program és a társadalmi valóság között. A válság, a rendszer bomlása lassan haladt előre: „néhány kívülről jövő »megrázkódtatás«, vagy egy Gorbacsov-féle, szinte forradalmi, belső kezdeményezés nélkül eltarthatott volna még – nehezen meghatározható – ideig” – állapította meg Emlékirataiban.

A diplomata bíboros hosszú tapasztalatok során meg a világpolitikai helyzet változása folytán megértette, hogy az adott történelmi-politikai helyzetben az ateista, egyházüldöző rendszerrel folytatott tárgyalások eredményei jórészt a másik fél malmára hajtották a vizet,

A „kis lépések” politikája legfeljebb a „modus non moriendi”-hez adott támogatást. Sokan úgy látták, hogy a „diplomácia egyháza” megfeledkezett a „vértanúk egyházáról.” (Erre a problémára a sorozat következő darabja visszatér, felidézve Mindszenty bíboros, a „fehér vértanú” kálváriáját.)

Szabó ferenc SJ/Vatikáni rádió

Magyar Kurír