VI. Pál, a párbeszéd pápája

A II. Vatikáni Zsinat első ülésszaka sok nem várt fordulattal szolgált 1962 őszén. A hivatalos szövegtervezetekkel szembeni kritikák, a megindulások és megtorpanások élesen vetették fel a zsinat jövőjének a kérdését. Szent XXIII. János pápa szeretetteljes, közvetlen, mégis határozott vezetése nem egyszer segített elkerülni a hajótörést, közvetlen beavatkozásai többször közelítették egymáshoz az olykor összebékíthetetlennek tűnő nézeteket. Amikor tehát 1963. június 3-án hazatért a Teremtőhöz, nemcsak az volt kérdés, ki lesz az új pápa – hanem az is, hogy mi lesz a zsinat sorsa? A konklávé június 21-én választotta meg VI. Pált.

Ki is volt Giovanni Battista Montini, aki 1897. szeptember 26-án látta meg a napvilágot, polgári-értelmiségi családjának concesiói vidéki házában. A bresciai gyermekévek, a mozgalmas diákidő, majd a szeminárium elvégzése után 1920. május 29-én szentelték pappá. Első éveit a tudományoknak szentelte, majd 1925-től az Olasz Katolikus Egyetemista Föderáció asszisztense lett, innen lépett 1937-ben államtitkársági szolgálatra. Életének ezt a korszakát az intellektuális pezsgés, a közéletben való jelenlét, sok-sok párbeszéd, vita, eszmecsere jellemezte. Kiterjedt, a vatikáni szolgálata alatt is ápolt és bővülő baráti körébe nemcsak közvetlen környezete tartozott bele, hanem a kor Európájának számos kiemelkedő értelmiségije, gondolkodója, politikusa, közöttük Jean Guitton francia filozófus is, akihez valódi intellektuális, tiszteleten és kölcsönös inspiráción alapuló barátság fűzte. Már gimnazista kora óta írt cikkeket, hosszabb-rövidebb publikációkat, s stílusa nemcsak értelmi gazdagságról, de meggyőző erőről, mélységről, intenzitásról is tanúskodott. Amikor 1954-ben elfoglalta Milánó érseki székét, akkor – bár egyesek a Vatikánból való száműzésnek vélték ezt a pápai döntést – Guitton szerint olyan időszak kezdődött életében, amelynek során próbákon átmenve kellett bizonyítania erejét és lelkipásztori mivoltát.

Mit várt ez a Montini bíboros a zsinattól, hogyan látta az egyház megújulásának útját? Ez kiderül 1960. május 8-án keletkezett votumából, véleményéből, amellyel hozzájárult a nagy munka római előkészítéséhez. Szerinte fontos, hogy az előkészület, de a tanácskozások sora is a világ minden tájáról meghívott szakértők támogatásával haladjon előre. Kiemeli az ökumenikus nyitottság igényét, olyan szintig, hogy előzetes egyeztetést javasol a testvéregyházak képviselőivel, még a zsinat előtt, a felmerülő témákról. A liturgia terén támogatja az adaptációt, ami lehetővé tenné, hogy a világiak bekapcsolódjanak a szent cselekménybe. Ezen felül ajánlja a részleges zsinatok, a „szinódusok” bevezetését, hogy így az egyház reformja hatékonyabban haladjon előre a helyi egyház szintjein.

Amikor tehát 1963-ban VI. Pál néven elfoglalja Péter székét, már kiforrott képpel rendelkezik arról, hogyan is válhat gyümölcsözővé a zsinat műve. Látásmódját, viszonyulását összegzi első enciklikája, az Ecclesiam suam kezdetű, amelyet a második és a harmadik ülésszak között, 1964. augusztus 6-án adott ki, s amelyet később a zsinat záró dokumentuma, a Gaudium et spes is idézett, jelezve, hogy Montini pápa szemlélete nagyban hatott a II. Vatikánum bontakozására. A dokumentum három fő része (önismeret–megújulás–párbeszéd) az érzékeny lelkű, kifinomult intellektusú teológus (és filozófus) szellemébe enged bepillantást. Az egyház apostoli útját a harmadik rész, a párbeszéd jelöli ki. A 67. pont csodálatos tömörséggel így fogalmaz: „Az Egyháznak párbeszédbe kell kezdenie a világgal, amelyben él. Az Egyház szóvá teszi önmagát, az Egyház üzenetté teszi önmagát; az Egyház beszélgetéssé teszi önmagát”. Miért is? Alapvetően azért, mert a hit, a vallás nem más, mint párbeszéd Isten és az ember között, olyan dialógus, amely üdvöt hoz. Ha tehát az Egyház hű akar lenni Istenhez és a hitéhez, ugyanilyen dialogikus módon kell viszonyulnia a világhoz. Csak ha beszélget, ha párbeszédet folytat, akkor lesz hiteles meghirdetője Jézus Krisztus evangéliumának. És kivel folytasson párbeszédet az Egyház? A pápa „koncentrikus körökben” írja le: először a teljes emberiséggel (beleértve még az ateistákat is, jól tudva, hogy a velük való dialógus igen nehéz a hit dolgaiban), azután az istenhívőkkel, végezetül pedig a kereszténységgel, a nem katolikus testvéreinkkel. Csak az ilyen párbeszéd segít el a békéhez, ahhoz, hogy az emberiség előre tudjon haladni.

VI. Pál pápaságát ezért úgy is értelmezhetjük, mint a dialogikus Egyház világra segítésének az idejét. A párbeszéd mindhárom körében csodákat hozott ez a tizenöt év. A teljes emberiséggel folytatott párbeszédben nem feledhetjük, hogy ő volt az első pápa, aki felszólalt az ENSZ-ben és az UNESCO-ban, aki rendszeressé tette a művészekkel való találkozásokat (ennek gyümölcse a Vatikáni Múzeumok kortárs művészeti gyűjteménye), bevezette január 1-jén a békéért ajánlott világ-imanapokat, aki fáradozott a filozófia és a tudományok, valamint az egyház közötti rendszeres eszmecserék, akár viták elősegítésén. A vallásközi párbeszéd kapcsán ki kell emelnünk, hogy ő volt az első, aki nem keresztény megfigyelőket is meghívott egy egyetemes zsinat üléseire, aki hatalmas lelkipásztori utakba kezdett, hogy Amerikában, Afrikában és Ázsiában találkozzon a helyi, a többségi vallások képviselőivel, illetve hogy az ő idejében vált rendszeressé más vallások vezetőinek a látogatása a Vatikánban. Niwano Nikkyo japán buddhista tanítóként akkora ösztönzést nyert VI. Páltól, hogy közössége mind a mai napig a katolikus-buddhista párbeszéd egyik élharcosa. Az ökumenikus párbeszéd történetébe hasonlóképpen beírta a nevét a pápa: túl azon, hogy számos keresztény vezető közössége képviseletében elsőként járt a Vatikánban, ő volt az, aki 1964 januárjában elzarándokolt a Szentföldre, s ott békecsókot váltott I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárkával (ennek emlékére, az esemény 50. évfordulója kapcsán zarándokolt idén Ferenc pápa is a Szentföldre), majd egy évvel később megszületett a katolikus-ortodox közös nyilatkozat az 1054-es kiközösítés visszavonásáról.

A párbeszéd természetesen fájdalmas és olykor szenvedést okozó folyamat is, olyan, amely kérdéseket vet fel, olykor hiábavalónak vagy veszélyesnek tűnik. Így tekintünk sokszor az Ostpolitikra, a Vatikán keleti politikájára, ahol mintha kudarcot vallott volna a pápa közeledési szándéka. Mindszenty bíboros személye kapcsán ez eleven élmény számunkra. Egyesek ugyan a pápa és a bíboros közötti konfliktusokról, a prímás „engedetlenségéről”, illetve a pápa „tévedéséről” szólnak, ám ha akár VI. Pál, akár Mindszenty feljegyzéseit megnézzük, megértjük a dialógus rejtett erejét: az egyet nem értés a dologban nem jelenti a személy iránti szeretet elvesztését, sőt! Az ügy egyik „főszereplője”, Casaroli bíboros időkori emlékezésében úgy fogalmazott, ez a döntés volt VI. Pál számára pápasága legfájdalmasabb elhatározása. De ugyanilyen fájdalmas volt az idős Montini pápa számára az is, amikor halála előtt nem sokkal, 1978. április 21-én saját remegő kezével egy éjjelen át írta a levelet, amelyben azt kérte a kommunista terroristáktól, engedjék szabadon kedves barátját, Aldo Morót. Mint közismert, a kérését nem hallgatták meg.

VI. Pál a párbeszéd pápája. Csodálatos örökséget hagyott hátra, amelyet utódai – olykor a forrást, az elsőt, Montini pápát talán árnyékba borítva – tovább vittek. De ő itt él egyházunkban, a párbeszédeinkben, a szinódusunkban (amely intézményt neki köszönhetünk), de még olyan emlékezetünkbe vésődött képekben is, mint a meggörbült, modern pápai ferula, kereszt, Lello Scorzelli alkotása, amely később Szent II. János Pál kezében vált világhírűvé. Ő valószínűleg örül, hogy utódaiban az általa megkezdett beszélgetés folytatódik, s a nagy szellemek, az igazi, mély lelkű entellektüelek és az alázatos szentek szerénységével hátrébb lép. Hisz nem ő számít, hanem Krisztus evangéliuma, amely maga is Szó, mely beleszövi magát az emberi párbeszédek végtelen hálójába.

Fotó: Europress/EPU FILES/AFP

Török Csaba/Magyar Kurír