Vianney Szent János Mária áldozópap

Vianney Szent János Lyon mellett született 1786-ban francia földműves szülők gyermekeként. Édesanyja Isten szolgálatára nevelte, pap szeretett volna lenni, de a francia forradalom, majd az anyagi nehézségek lehetetlenné tették taníttatását. 

Tizenegy évesen éjnek idején járt hittanórákra, ahol a kolostorukból elűzött, civil ruhát öltött apácák tanították. Első szentáldozáshoz egy pajtában járult. Az elemi iskola óráin csak néha vehetett részt, mivel szükség volt munkaerejére a mezőn. Ezért alig tudott írni és olvasni. Nem volt tehetséges, és amit tanult, hamar elfelejtette. Gyenge latintudása miatt a szemináriumban is nehezen végezte tanulmányait.

Végül huszonkilenc éves korában szentelték pappá. Káplán lett, majd Ars plébánosa. Szerette a magányt, és kemény vezeklést végzett. A vallástalan falut néhány év alatt megváltoztatta. A környező falvakban gyorskocsiszolgálatot szerveztek, hogy minél előbb eljuthassanak hozzá az emberek, akik gyónni akartak. Ő pedig gyóntatott, és kiderült, hogy ismeri a szívek titkait. Azt a kevés időt, ami a gyóntatáson felül maradt számára, imádkozással és önostorozással töltötte.

Tudatlanságának terhétől nyomasztva és a munkától túlterhelve segítőtársat kért egy megfelelően képzett pap személyében. Kapott is, de a segítőtárs hamarosan zsarnokoskodni kezdett felette. Hét évig tartott ez az állapot. János abbé teljesen visszahúzódott, csak mentegette paptársa erőszakosságát, és szenvedett. Közben minden nyomorúsága ellenére megadatott neki a szó, amellyel szíveket tudott megnyitni, és – anélkül hogy észrevette volna – csodákat művelt. Az évenként Arsba zarándokló emberek száma pedig megközelítette a százezret. Az arsi plébános pedig, bár súlyos kísértések és testi fájdalmak gyötörték, mégis mindig mindenkinek szeretettel állt szolgálatára.

Az eucharisztikus Jézus volt életének középpontja. Hetvenhárom évesen halt meg, 1859. augusztus 4-én. Akik látták a holttestét, egyhangúan tanúsították, hogy az erőnek utolsó cseppje is eltávozott belőle.

X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925. május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok védőszentjévé nyilvánította. Épen maradt teste egykori plébániája templomának oltárán nyugszik.

* * *

A fiatal pap 1818 februárjában kelt útra arsi plébániája elfoglalására. A faluban mindössze hatvan család lakott. Gyalog érkezett, maga mögött húzva egy kis kézikocsit, rajta néhány bútordarab, melyekkel egy szobát is alig lehetett berendezni. Az új plébános eltökélte magában, hogy a háztartását maga fogja vezetni, ami abból állt, hogy krumplit főzött, és egy hétig azt ette. Amikor odaért a plébánia határához, letérdelt az út porába, és imádkozott.

Később közelről és távolról özönlöttek hozzá az emberek. A legtöbb azzal az elhatározással jött, hogy csak akkor távozik, ha meg tudott gyónni, ám ehhez néha napokon át kellett várakozni. A templom állandóan nyitva állt, és szüntelenül – éjjel kettőkor éppúgy mint délben – tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott, télen is, a hideg templomban. Kabátja nem volt, mert ha ajándékba kapott egyet, azonnal továbbajándékozta a szegényeknek. Egyszer csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy mindenszentektől húsvétig nem érezte a lábait. És a gyóntatószék sebesre dörzsölte a hátát. Arra azonban gondosan ügyelt, hogy a várakozók tartsák a sorrendet, és senki ne furakodjék mások elé. Egyszer egy dáma, aki arra hivatkozott, hogy őt még a Vatikánban sem várakoztatták meg soha, ezt a választ kapta: „A szegény arsi plébános gyóntatószéke előtt mégis várni fog!” Csak a betegek, a nyomorékok és saját plébániájának hívei jelentettek kivételt.

Ismerte az emberi szíveket, és különös kegyelmi ajándékként olvasott bennük, anélkül hogy az emberek megszólaltak volna. Egy férfi azzal kezdte a gyónását, hogy utoljára harminc éve gyónt. János kiigazította: nem harminc, hanem harminchárom éve. Mikor az ember utánaszámolt, igazat adott neki.

Egy napon levelet kapott az egyik szomszéd paptól, akit a paptársai bujtottak fel, s a levélben ez állt: „Ha valakinek oly kevés teológiai tudás van a fejében, mint önnek, annak nem volna szabad beülnie a gyóntatószékbe!” A levél névtelen volt, de János abbé felismerte írásáról a feladót, ezért ezt a rövid választ küldte neki: „Nagyon szeretett és igen tisztelt testvérem! Milyen sok okom van rá, hogy szeressem önt! Ön az egyetlen, aki igazat mondott nekem. És ha már volt annyira jó és szeretetre méltó, hogy szegény lelkemet a gondjaiba fogadta, kérem, segítsen nekem abban, hogy elnyerhessem a rég vágyott kegyelmet: nagyon szeretnék e helyről, amelyre tudatlanságomnál fogva teljesen alkalmatlan vagyok, elmenni valahová, és egy sarokban meghúzódva csak siratni életem bűneit.”

A püspök, akihez eljutottak a plébános elleni áskálódások, megjelent Ars-ban. Vizsgálatot rendelt el, de semmit nem talált, ami miatt Jánost elmarasztalhatta volna. És akkor a püspök is beállt a sorba, és ugyanúgy várt sorára a gyóntatószék előtt, mint mások. Papságának pedig ezt kívánta: „Bárcsak egy morzsányi volna bennetek az arsi plébános ostobaságából!”

Vianney Szent János emberszeretete és szociális érzéke legendás volt. Mindenét szétosztotta a szegények között, s amije volt, az ő javukra eladta. A bűnös emberek úgy sereglettek köréje, hogy azt mondta: „A bűnösök a végén meg fogják ölni a szegény bűnöst.” De ekkor a faluban már mindenki keresztény életet élt. A plébánosnak is csak a fizikai ereje fogyott el, szeretete és türelme nem. Ám mindazt, amit tett, semminek tartotta. A tisztelet megnyilvánulásai ellenére (kanonoki és lovagi cím) meg volt győződve „semmiségéről”.

Egy nap meglepetésszerűen megjelent a templomban az új püspök, és a teljesen elképedt plébános vállára terített egy piros selyemből készült, hermelinnel szegett körgallért, és kihirdette a jelenlevőknek, hogy a plébánost címzetes kanonokká nevezte ki. A plébános úgy állt a sekrestye ajtajában, mint egy csínytevésen rajtakapott gyermek. De alighogy a püspök eltávozott, János abbé pénzzé tette a körgallért. Huszonöt frankot kapott érte, amit mindjárt a szegények javára fordított. Mikor a kereskedőnő rádöbbent, hogy túl keveset adott érte, megtoldotta az árát. Akkor a plébános örömmel felkiáltott: „Ó, ha a püspök úr még egyet ajándékozna nekem, azt is pénzzé tenném!” Majd tollat ragadott, és így írt püspökének: „Kegyelmes Püspök Úr! A gallér, amelyet olyan jóságosan nekem ajándékozott, igen nagy örömet szerzett nekem. Egy alapítványhoz éppen ez az összeg hiányzott, amit érte kaptam: ötven frankért sikerült eladnom! Ezzel az összeggel nagyon meg vagyok elégedve!”

Ugyanígy tett, amikor megtudta, hogy kinevezték lovaggá. Csak annyit kérdezett: „Jár a lovagi kereszttel valami jövedelem? Jelent ez valami pénzt a szegényeimnek? Mert ha nem, akkor mondjátok meg a császárnak, hogy hallani sem akarok a lovagságról!”

Mindenható és irgalmas Istenünk, te Vianney Szent János áldozópapot csodálatos lelkipásztori buzgósággal tüntetted ki. Add, hogy közbenjárására és példája nyomán szeretetünkkel megnyerjük testvéreinket Krisztusnak, és velük együtt eljussunk az örök dicsőségbe. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen

Forrás
Diós István: A szentek élete

Magyar Kurír
(bh)