Vidám szívvel az Úr útjain – Bemutatjuk a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye újmiséseit

Az örömhír szolgálata által a boldogságért

„Egy filozófia órán kaptam ajándékba ezt a kanti mondatot: Csak vidám szívvel vagyunk képesek gyönyörködni a jóban.

Törekszem a derűre, és igyekszem vidámítani az embereket. Az örömhírt azzal szolgáljuk, ha egymás életét boldogabbá tesszük. Akkor tudom átadni, ha én magam megélem.”

A gyergyószentmiklósi születésű Marton Arnold Vilmostól nincs távol a székely kópéság. Évfolyamtársa szerint mindig lehet tudni, hogy a szemináriumban melyik teremben van, mert onnan nevetés hallatszik ki.

Jóval a szentelés előtt beszélgettünk Szegeden, az utolsó vizsgák után. Arnoldban egyszerre van öröm, hogy elért „az útnak arra a pontjára, ahova vágyott”, és bizonyos félelem is. „A realitások ezután jönnek. Vajon helyt tudok állni, hogyan állok ki az emberek elé? Felnőttem én már ahhoz a feladathoz? Tudom majd sugározni, amit Isten szeretne?”

Arnold számára ez az út hosszú volt. Már gyerekként a papi hivatás vágya élet benne, ezért jelentkezett a gyulafehérvári kisszemináriumba, kántoriskolába. Érettségi után egy évet gondolkodott, és akkor kezdte meg Gyulafehérváron a szemináriumot. Három és fél évet tanult ott, majd ezután a Fokoláre mozgalom olaszországi központjában, Loppianóban töltött egy évet hivatástisztázó időszakként. Innen visszatérve „kopogott be” Kalocsára azzal a reménnyel, hogy végre megtalálja a helyét, és folytatta szemináriumi tanulmányait mint a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye papnövendéke Szegeden.

Marton Arnold életében hangsúlyos megtapasztalás a nemzetköziség, az új közösségekbe való beilleszkedés. Loppianóban négy kispap lakott együtt – egy lengyel, egy egyiptomi, egy argentin és ő, egy erdélyi magyar –, de számos pap és hatvan országból körülbelül nyolcszázan voltak a központban.

„Meg kellett találnunk a mély különbözőségeinkben a közöst.

A legelső élményeimen ott volt a rózsaszín felhő. Utána azonban jöttek az apróbb nehézségek.  Együtt élni, együtt dolgozni, együtt főzni, egymás kultúráját elfogadni, hogy egyik se veszítsen a másik miatt. Sikerült megoldanunk ezeket, együtt leülve testvérileg megbeszélni.” Arnold számára meghatározó egy év volt ez. „A Fokoláre most már része az életemnek, mindaz, amit az ott töltött idő alatt kaptam, egy olyan biztos pont, amihez mindig visszanyúlhatok, akár lelkiekben, akár emberi kapcsolatokban. Életem egy meghatározó pontja, ahol megtanultam, hogy mindig van újrakezdés az elesés után.”

Kalocsán Arnold nyitottságot és befogadást tapasztalt, és öröm számára, hogy itt kezdheti lelkipásztori szolgálatát. „Hálatelt szívvel gondolok mindazokra, akik felkaroltak az itt létem alatt, s azokra, akik velem vannak már a kezdetek óta és imájukkal támogatnak.” 

Megfogalmazza, hogy számára kihívás felvenni az anyaországi emberek stílusát, szokásait.

„De tudom, hogy nekem kell alakulni az itteniekhez. Türelemmel ösztönözni magam, hogy megtaláljuk a közös hangot.”

Hivatásáról így vall: „Szeretek az emberek között lenni. Szeretném teljesíteni, amit a Jóisten kér tőlem. Példa számomra gyerekkoromból nagyon sok pap, akik közösségünkben szolgáltak, köztük Hajdú István gyergyói főesperes. Alázatos, de nagyon karakán természet volt. Szerintem erre ma is szükség van. Kell, hogy legyen az embernek tartása. Példa számomra nagymamám is, aki egyszerű és mélyen hívő asszony volt, aki elültette bennem az Isten iránti buzgó vágyakozást.”

Isten dolgaiban járok az emberek között

„Plébániai gyakorlatomon Bergmann János atya arra figyelmeztetett, a papságunkat nagyon nehéz időszakban kell megélnünk. Kihívás lesz megtalálni az utunkat.

Kipróbált papokra van szükség, mert nagyok az elvárások, amikhez fel kell nőni”

– Kullai Attila szentelésére készülve számadást végzett eddigi útjáról. A papságról alkotott képe a megismert példák alapján, a tanulmányok, a szemináriumi közös élmények, valamint a pasztorális gyakorlatok folyamán folyamatosan formálódott.

Attila Kiskunfélegyházáról indult. Gyerekként szülei küldték a templomba, de a család együtt inkább csak a nagy ünnepeken járt misére. Attila nagyon jól érezte magát a plébániai életben. Lelkipásztorai személyében nagyon jó papokat ismert meg. „Plébánosomat mindenkihez szoros kapcsolat fűzte, tudott figyelni az egész egyházközösségre.

Őt nem csak hivatali időben és ügyekben lehetett keresni, az emberek mindenféle ügyes-bajos dologban fordultak hozzá. Ahogy tudott, segített.” 

Mikor megszületett Attilában a papság gondolata, hozzá szeretett volna hasonlóvá válni. Már az általános iskola után vágyakozott a papságra, de tartott tőle, hogy ez csak ifjúkori fellángolás. Ezért nem a gimnáziumot választotta, hanem szakmát tanult, erdész-vadgazda végtettséget szerzett. Visszatekintve örül ennek a négy évnek. „Végig gondolkodtam: papság vagy civil élet? Eleinte még tehernek éreztem az egészet. Röviddel a végzés előtt mondtam el osztálytársaimnak választásomat. Meglepett a pozitív hozzáállásuk. Nagyon jó kérdésekkel kerestek meg. A plébániájukra nem volt bátorságuk bemenni és a családjukban sem tudták ezeket megkérdezni. De ott voltam én a baráti körből, aki tudott nekik választ adni. Ez mind erősítette bennem, hogy Isten erre az útra hívott engem.” Attila édesanyja kezdetben nem örült egyetlen fia döntésének. „Amikor látta, mennyire szeretem, és hogyan teljesítek a főiskolán, elfogadta, megnyugodott, hogy itt a helyem, ebben kell dolgoznom. Ma már büszke rám, és én is örülök az ő örömének.”

Attila szeretett Szegeden lenni. Értékes tapasztalatot adott neki a nemzetközi évfolyam: a két nigériai paptársa és az erdélyi Marton Arnold. A főiskolán aktív diákéletet élt. Ő volt a Hallgatói Önkormányzatban a sport- és kulturális referens. Sokat adtak neki a lelkipásztori hétvégék és a Jó Pásztor vasárnapi gyakorlatok, plébániai karácsonyok. Ezek által meg tudta ismerni egyházmegyéje számos plébániáját. „Járhattam nagyvárosban, kis településen, más-más helyzetekkel találkozhattam, és hasznos volt, hogy az egyházmegyei papságot is megismerhettem.” Kiskunhalas, Kiskőrös, Érsekcsanád, Solt, Baja... mind bővítették lelkipásztori tapasztalatát.  

Attila gazdagító időszaknak élte meg a tanulmányok befejezése és a szentelés közötti hónapokat. „Számomra ez a lelki elmélyülés ideje volt. Személyesen kísért lelkigyakorlattal kezdtem és tudatos készülettel folytattam.

Annak csodáját tudatosítottam magamban, hogy az én szavaim által fog történni a kenyér és bor átváltozása, én leszek az, akit küldenek, hogy Isten dolgaiban munkálkodjak az emberek között. Átérzem ennek felelősségét.”

Attila jelmondatával – „Én pedig szívesen áldozok, sőt magam is áldozattá leszek a ti lelketekért” – arra a kettős áldozatra utal, ami a papi élet gerince. Az oltáron bemutatott áldozat, amelyből ő maga is táplálkozik, és a személyes áldozat, hogy életét Istennek ajánlva éli. Ebből a szoros istenkapcsolatból táplálkozva, vele egyesülve tudja végezni a szolgálatot. „Ez az a példa, amiből szolgálok, és megmutatom az embereknek, milyen az Istennel megélt élet.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír