Vigyázz, mit kívánsz – Két kijózanító film nosztalgia ellen

S miközben az aktuális retrodizájn egy sosemvolt idill hamis emlékét plántálja belénk, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy immár nemcsak decemberben, hanem egész évben támad a gátlástalan nosztalgiadivat. Mindezek fényében meglepő, hogy nemrég két olyan film futott be a mozikba, mely rendre ellenáll a haszontalan múltba révedés kísértésének, mi több, nézőjét is óva inti ettől.

Edgar Wright angol rendező mindezidáig kellemes műfajkoktélokkal szórakoztatta közönségét, s az összetevők közül nem hiányozhatott a harsány, ötletes humor, az angol pub jellegzetes miliője és az a posztmodern önfeledtség, ami leginkább Tarantinót juttatja eszünkbe. Legfrissebb filmjével Wright, úgy tűnik, tudatosan emelte a tétet: az Utolsó éjszaka a Sohóban nagyszabású látlelet a hatvanas évek Londonjáról, mégpedig egy vidékről felköltözött naiva érzékeny lelkén átszűrve. Eloise (Thomasin McKenzie) a brit fővárosba készül, hogy divattervezést tanulhasson, és rajong a hatvanas évekért. Amint némi bonyodalom után végül álomra hajtja a fejét egy külvárosi albérlet emeleti szobájában, elkezdődik a varázslatos utazás: megismerkedik Sandie-vel, a forróvérű énekesnő-tehetséggel (Anya Taylor-Joy) és Jack-kel, a jóképű impresszárióval (Matt Smith). Az előbbiben önmagát, az utóbbiban vágyai férfiját látja, ám az álomképek kellemetlen tulajdonsága, hogy idővel összekuszálódnak, hősnőnk pedig csakhamar egy rejtélyes bűntény közepén találja magát, miközben egyre többször kérdőjelezi meg önnön épelméjűségét.

Wright mesteri arányérzékkel vezeti végig nézőjét a film cselekményén: eleinte pazar kiállítású jelenetekben csodáljuk meg nosztalgiánk tárgyát, majd a glamúrfátyol mögé pillantva gyanút fogunk, végül a legrondább arcát fedi fel előttünk a megidézett kor. Erre rímel Eloise álma, amely előbb rémálomba, majd véres valóságba fordul. A rendező életműve során most először alkalmazza a pszichothriller és a horror műfaji elemeit, s ezúttal bizony nem sok kedve van viccelődni. Az Utolsó éjszaka a Sohóban popkulturális utalásokkal gazdagon megszórt, hívogató felszíne megtévesztő: a mélyben sötét bűnök és súlyos tanulságok kavarognak.

Kevéssé rejtegeti ellenben szándékait Pablo Larraín chilei rendező legújabb alkotása, a Steven Knight forgatókönyvéből készült Spencer, mely Diana hercegnő 1991-es karácsonyának három napját meséli el. Aki hagyományos életrajzi filmre (s így kárörvendő vagy éppen búslakodó nosztalgiázásra) számít, az hamar csalódni fog: a film története teljes egészében kitalált, a cselekmény abszolút főszereplője pedig az uralkodócsaládban helyét nem találó, zavart és kétségbeesett hercegné. Diana (Kristen Stewart) házassága Károly herceggel (Jack Farthing) ekkorra már végleg megromlott: a férjétől és annak rideg rokonságától elhidegült asszony pánikrohamokkal és bulimiával küzd, s miközben szabadulni próbál a fullasztó protokoll szorításából, egyetlen örömét a két kisfiával töltött, lopott pillanatok jelentik.

Főszereplőnk idegenként bolyong az arisztokrácia útvesztőjében: a főúri kastély termei nyomasztóak, az időjárás fakó és csípős, a napirendet protokolláris étkezések, teázások és vadászatok határozzák meg, az etikett pedig még azt is előírja számára, hogy mely eseményen milyen ruhakölteményben jelenjen meg. Diana (Stewart illúziókeltő alakítása Oscar-esélyes) gyűlöli ezt a világot, ám nem pökhendi lázadásból, hanem tragikus szeretethiánya okán: sem férjétől, sem királyi rokonságától nem kapott egyetlen pillanatnyi melegséget sem. Larraín persze túloz mindezzel, ám ahogy korábbi rendezése, a testvérfilmnek tekinthető Jackie esetében, a külső események bemutatása helyett ezúttal is hőse belső világát szeretné feltérképezni. A Spencer szimbolikája néhol találó, máshol ügyetlen, a szédülten forgó kamerától csaknem megfájdul a fejünk, az „eseménytelen” cselekmény többször birokra kel unalmunkkal, a hercegné gyötrődésének ábrázolása azonban nehezen feledhető élmény.

Izgalmas, egyben árulkodó ellentmondás, hogy Wright és Larraín egyaránt fölényes stílusérzéke mögé rejti filmje valódi üzenetét. A célpont egyfelől az egykori „swinging London” hazug szabadságmítosza, másfelől a napjainkban új erőre kapó, giccses Diana-kultusz. Mindkettő mélységesen hamis, ám túl hívogató ahhoz, hogy ellenálljunk kísértésének. Pedig jó volna alaposan meggondolni, mit kívánunk magunknak – legalább ilyenkor, decemberben.

Szöveg: Paksa Balázs

Fotó: Universal Pictures; Courtesy of Neon

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.