Világot teremtő szépség – Csoóri Sándor Árnykép című verséről

Nem kell az Epilogus Arany Jánosáig visszarévednünk (vö. „Mily temérdek munka várt még!... / Mily kevés, amit beválték / Félbe’-szerbe’, / S hány reményem hagyott cserbe’!...”), hogy irodalomtörténetünkben az elégtelenség és elégedetlenség érzületi motívumára tapintsunk: a Csoóri-életmű maga is szolgál a töredékességtapasztalatnak ezzel az elégikus megvallásával. „…az az érzésem, hogy idáig mi csak félig írtunk meg mindent”, mondja a költő 1976-ban, Bertha Bulcsunak adott interjújában. A félig bevallott élet – ez 1982-es esszékötetének fölirata. És verseiből is kigyűjthetők efféle szöveghelyek. Számvető jelleggel: „Tudom, hogy sokat éltem, / de minden napomat csak félig” (Várom az őszi esőket). S ennek inverzeként: „…én láttam a világot, / de a világ engem csak / félszemével látott” (Egyre gyakrabban). De a végső búcsúvétel gesztusa is a félig szófordulattal él: „Félig vagyok már úgyis csak a földön, / űrbe lebeg kabátom egyik ujja” (Harangok zúgnak bennem). Az alábbi lírai miniatűr külső nézőpontból származtatja a teljesületlenség vélelmét – hogy annak ellentartva ars poeticát fogalmazhasson meg:

Árnykép

Félkézzel írt – mondják majd rólam.
Pedig jól tudtam, hogy a szó is Isten,
de a hegymozgatásban jobban hittem,
mint a reményben és a jóslatokban.

Létösszegző-hitvalló epigrammát olvasunk, mely a szabad beszéd áramlati bőségében tobzódó Csoóri-poétikában ritka, ennélfogva nyomatékos műfaji jelenség. Mit is karolnak egybe ezek az ölelkező rímes jambusok?

Metakritikai jóslattal – a könnyűkezűség megelőlegezett bírálati bélyegével – indul a mű, melynek érvényességét majd épp a zárlat függeszti föl (a jóslatokba vetett hit elhárításával). E paradoxonba zárva azonban fölfokozott hitvallás fejlik ki.

Kétszeres ellentétezés („Pedig”, „de”) jelzi a konfliktusos feszültséget a szubjektum és a külvilág, a benső szándékok és a külsődleges elvárások, az önazonosság és a megítéltség között. Az utolsó sor pedig nem csak a jóslatokkal: a reménnyel szemben is tartózkodást jelent be.

Lemondás volna ez a mindennapi derűlátás sorsépítő energetikájáról? Vagy egyenesen a hit, remény, szeretet páli hármasával szegezné szembe melankolikusabb mentalitását a lírai én? Nem, hiszen a hit magatartásmintáját a harmadik sor erélyesen mutatja föl, szeretetről pedig e helyt szó sem esik.

Más jelentésdimenzió nyitja föl magát: a szorgalmas bizakodás és jövendőmondó iparkodás antropológiai attribútumainál, vagyis érzelmi berendezkedéseknél és gyalogos időtudatnál magasabb létszint ad hírt itt magáról. Már „a szó is Isten” kitétel is biblikus aurát ébreszt, de a „hegymozgatás” képzete kifejezetten evangéliumi akusztikát teremt, és a poeta sacer arcélét rajzolja ki.

„Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek” – olvassuk a Máté 17,20-ban. A hit geologikus hatalma Csoóri négysorosában a művészi, művészeti létbizalom mindenségvágyó hajlamaiba tűnik át; az emberfölötti – hiszen embert és világot egyaránt konstruáló – minőségeket Csoóri a műalkotások világához, a nyelv esztétikai kompetenciájához társítja.

Nem meglepő állásfoglalás ez attól a szerzőtől, aki egy esszéjében hunyt szemmel is világosan látja, amit látomásos tudatállapotok szoktak tudni – a teremtő szépség adományáról: „Becsukom a szememet, és ki merem mondani: nem a verseket kaptam ajándékba a világtól, épp fordítva: a világot kaptam ajándékba a versektől” (A világ érzéki metaforája).

„Árnykép” volna akár az ítéleti állapot, akár a vallomásos jelenlét? Fényre mutat, világosságot igazol minden árnyvetés.

Fotó: Kádas Tibor/Fortepan

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.