Vincenzo Paglia: Romero a szegényekért élő egyház vértanúja

– Miért olyan különleges hír az egyházban Romero érsek boldoggá avatása?

– Romero a II. vatikáni zsinatból fakadó egyház első tanúságtevői között volt. A zsinat lelkülete élt benne: a latin-amerikai egyház hagyományaira építve egy olyan egyházat akart megvalósítani, amely a nép között él. VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinat lezárásakor azt mondta: a zsinat prófécia a világ számára, lehajol a félholt emberhez, mint az irgalmas szamaritánus. Romero is éppen ezt tette, lehajolt, a nép között élt.

– Romero alakját kora latin-amerikai társadalmában lehet megérteni. Milyen volt az a társadalom?

– San Salvadorban a ’70-es években súlyos igazságtalanság uralkodott, tíz család birtokolta az országot, a földeket, az egész lakosság teljes mértékben tőlük függött. Romero már Santana püspökeként is figyelmeztette az oligarchákat, hogy orvosolniuk kell a társadalmi igazságtalanságot, különben a kommunizmus elér az országukba. Ő maga azt szerette volna, hogy az emberek szíve, mentalitása változzon meg, és ezen keresztül valósuljon meg az igazságosság helyreállításának folyamata.

– Hogyan élt a nép között?

– Romero a szegények mellett állt, nagyon nagylelkű volt. Egyszer egy faluban kapott ajándékba két tyúkot. Betette őket az autóba, ám amikor út közben találkozott egy nincstelen családdal, fogta a tyúkokat és nekik adta. A sofőr megharagudott: „De hát nekünk sincs semmink!” – mondta. „Akkor is segítenünk kell a szegényeket” – válaszolta az érsek. Élete szolgálatban és imádságban telt. 

– A San Salvador-i egyház vezetésére kapott megbízást egy nagyon nehéz időszakban.

– Még csak tizenhét napja volt érsek, amikor megölték legjobb barátját, a jezsuita Rutilio Grandét. Romero még aznap éjjel elment Villares község kis templomába, ahol egész éjjel virrasztott. A templom tele volt helyi parasztokkal, mindenki sírt, gyászolt. „Azon az éjszakán azt láttam, hogy a nép egy apát veszített el. Át kellett vennem a helyét, olyan áron is, hogy ugyanúgy végzem, mint ő. Új erőt éreztem magamban, mintha Isten ajándéka lenne” – vallotta Romero erről az éjszakáról, amelyen megértette, hogy folytatnia kell Rutilio Grande atya életét, munkáját. Rutilio Grande annak idején otthagyta egyetemi állását, hogy a szegények között éljen: egy kicsiny szobába költözött, ahol nem volt más, mint egy ágy, egy asztal és egy Biblia.


– Hogyan élt benne meggyilkolt barátjának öröksége?

– Romero érsek kérte, hogy derítsenek fényt a gyilkosságra…, de nem történt semmi. Megértette, hogy ő az egyetlen, aki fel tudja emelni a hangját, aki meg tudja védeni a népét. Lelkipásztorként egyfajta megtérést élt át. Magáévá tette a II. vatikáni zsinat tanítását, a latin-amerikai püspökök medellini kongresszusának fényében. A szegények mellett döntött, őket tette az első helyre. Ma Ferenc pápával azt mondanánk, hogy egy olyan egyházat akart, amely szegény és a szegényekért él. Nem költözött a püspökségre, hanem egy kicsiny házba ment lakni a kórház mellé, ahol idős, haldokló betegeket ápoltak. Ettől kezdve Romero defensor pauperum (a szegények védelmezője), illetve ha még ősibb kifejezéssel élünk: defensor civitatis, a város védelmezője lett. Ez a szerepvállalás feldühítette a szélsőjobboldali hatalmasságokat. Az országban eközben papokat, szerzeteseket, hitoktatókat gyilkoltak, templomokat szentségtelenítettek meg. Gyóntatókat öltek meg csak azért, mert gerillákat is fogadtak a gyóntatószékben. Az üldöztetés légköre uralkodott, és ebben a légkörben a nép pásztorként tekintett Romeróra.

– Tömegek hallgatták, rengeteg vád érte...

– A szentmise alatt – amely kétórás volt, nagyon hosszan beszélt – minden rádiót összehangoltak. A székesegyházból kilépve sorban minden utcában, minden házban a prédikációja szólt. Ez felbőszítette a politikai hatalmasságokat, akik azzal vádolták meg, hogy kommunista. Pedig ő éppen arra figyelmeztette a földtulajdonosok, hogy vigyázzanak, mert ha nem állítják helyre a társadalmi igazságosságot, akkor jön majd a kommunizmus. Romero az oligarchia számára egyes számú közellenség lett, fenyegették, rátámadtak, mindenfélével vádolták: kommunista, gyereke van, őrült. A fenyegetések, akadályok ellenére is folytatta küldetését, Isten ereje vezette és VI. Pál bátorította. Romero nem akart az egyik oldal mellé sem állni, hanem a nép, az egész ország javát szolgálta. A gazdagokhoz is szólt, elmondta nekik, hogy segíteniük kell a szegényeknek. Ha nem jön el a társadalmi igazságosság, akkor polgárháború lesz – amint ez meg is történt a halála után. A gerilláknak azt mondta, hogy az országot nem forradalommal lehet megváltoztatni, hanem azzal, ha az emberek szíve megváltozik.

Az ország nunciusa és püspöktársai is akadályozták munkájában, de nem hátrálhatott meg: ügye, személye egyenesen a II. vatikáni zsinat evangéliumából, az egyház tanításaiból született. Döntése, hogy a szegények mellé áll, felszínre hozta a társadalmi ellentmondásokat. A földtulajdonosok, a szélsőjobboldali vezetők semmiképpen nem akartak változást. A nuncius és a püspökök a kormányt támogatták, hegyekben álltak Rómában az érseket vádoló jelentések – ezért a Vatikánban is gyanakvással tekintettek Romeróra.

Később elkezdték azzal vádolni, hogy a felszabadítás teológiájának hatása alá került. A vádaskodásokra válaszolva azt mondta: „Kétféle felszabadítás teológiája van, az egyik a marxista, a másik a VI. Pálé. Ez utóbbi az emberi személy egészének a fejlődését akarja elősegíteni. Én VI. Pál mellett állok.”

– Mit tett az egyre sűrűsödő fenyegetések idején?

– Idővel egyre gyakoribbak lettek a fenyegetések, és Romero biztos volt benne, hogy meg fogják ölni. A gerillák részéről is megfenyegették, mert nem akart fegyveres harcot. Nem sokkal halála előtt azt mondta: „Nem tudom, ki fog megölni, az egyik oldal, vagy a másik. De én pásztor vagyok.” És amikor a Vatikánból Rómába hívták, mert hallottak az őt érő fenyegetésekről, akkor is azt mondta: „Pásztor vagyok, a pásztor a népe mellett áll. Főként akkor, amikor az veszélyben van. Akkor is, ha az életébe kerül.”

És valóban, elérkezett március 24-e, amikor az oltárnál meggyilkolták. Mise közben ölték meg, ami világos kifejeződése volt annak, hogy nemcsak politikáról volt: a II. vatikáni zsinat egyházát akarták elhallgattatni. Én azt mondom, hogy Romero talán a II. vatikáni zsinat első vértanúja. Akit aztán hosszú sorban követnek a többiek, napjainkban is.


– Hogyan zajlott a boldoggá avatási eljárás? Sok ellenállásba ütköztek?

– A boldoggá avatási eljárás sok éven át tartott, sokszor ellenállásba ütközött. Az egyházmegyei szakasz 1988-ban, a római 1997-ben kezdődött. Sokféle vád érte a személyét, de végül minden vizsgálat az ő javára döntött. Ám a posztuláció során összegyűjtött dokumentumok egyértelműen bebizonyították, hogy minden vád hamis, előítéletből fakad. Nagyon örülök, hogy 22 év kitartó, számos akadályba ütköző munkája után a történeti kutatás bebizonyította, hogy minden vád alaptalan.

Meglepett és nagy örömmel töltött el, hogy a teológusok és a bíborosok bizottsága egyhangúan szavazott úgy, hogy Romero vértanú volt, a hit elleni gyűlölet vértanúja. Mert a hit nem azt jelenti, hogy felmondjuk a hittankönyvet. A hit egy olyan egyház, amely testet ölt a nép között. A II. vatikáni zsinat mint az irgalmas szamaritánus lehajolt a mai világ félholt emberéhez, hogy a gyógyulás, a szabadulás felé vigye. Romero vértanúsága ennek a a zsinatból fakadó egyháznak az erejét teszi láthatóvá előttünk.

Szerintem különlegesen nagy jelentősége van annak, hogy az első latin-amerikai pápa írja alá a zsinat első vértanúját elismerő dekrétumot. Február 3-án írta alá: Szent Oszkár ünnepnapján, és azon a napon, amelyen Romerót kinevezték San Salvador érsekévé. Túl sok az egybeesés, hogy véletlen legyen. Sürgető szükség van rá, hogy tanúságtétele ott ragyogjon előttünk.

– Mit jelent számunkra a tanúságtétele?

– A világ egyik legkisebb országából, amely valóban a világ legszélső peremvidéke, olyan fény tör elő, amely megvilágítja a katolikus egyházat, és általában a keresztény egyházakat. Már egy ideje látjuk ezt a fényt: Romero szobra tizenöt éve ott áll az anglikán Westminster-apátság homlokzata előtt; az ENSZ március 24-ét emléknappá tette: nemzetközi nap az emberi jogok megsértése ellen és az áldozatok védelme érdekében; az olasz katolikus egyházban március 24-e az új mártírok emléknapja lett.

Romero alakja az új évezred elején társul szegődik Ferenc pápa világba kilépő egyháza mellé, és minden keresztény számára azt tanítja: ami ma számít, az nem más, mint életünket adni másokért. A magány, az erőszak, a terrorizmus világában, ebben a magába forduló, a többiek életét leromboló világban Romero valóban fény, amely legyőzi ezeket a romboló erőket és megmutatja az utat, amelyen az egyházaknak – és nemcsak az egyházaknak, hanem mindannyiunknak külön-külön – járniuk kell egy igazabb, szolidárisabb világért.

– Milyen érzésekkel vitte végig posztulátorként ezt a különleges ügyet?

– Én magam soha nem kételkedtem abban, hogy igaz ügyről van szó. Sok ellenállás, ridegség vett körül, még fenyegetéseket is kaptam. Mindvégig úgy éreztem, hogy Romero tanúságtétele túlságosan értékes ahhoz, hogy veszni hagyjuk. Ferenc pápa kérésére most elkezdtük Rutilio Grande atya boldoggá avatási eljárását is. Fontos felmutatni a 21. századi egyház előtt, hogy ha változni akar és változtatni akar a világon, akkor a szegények útját kell választania.

Fotó: Carmelite.org, Ncronline.org

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír