Virrasztás a legnagyobb kincsért – Kovács Zoltán mariológus adventi elmélkedései a Szűzanyáról (I.)

Az este szentmisével kezdődött, amelynek főcelebránsa Kovács Zoltán volt.

Az evangélium Szent Lukács könyvéből a világvégéről és az Emberfia eljöveteléről szóló szakasz (21, 25–28; 34–36) volt.

Homíliájában Kovács Zoltán atya kiemelte: az adventi várakozás az első vasárnapon még nem a megszokott, kedves szereplőkkel köszönt ránk, mint Zakariás, Erzsébet, Keresztelő János, vagy éppen Mária és József, hanem egy távolabbi célt helyez elénk: a végidei Úrjövet napját.

Lehet, hogy elsőre félelmet keltenek bennünk ezek a képek, de azok számára, akik hűségben kitartanak az Úr mellett, Isten barátságában, valójában a remény képei, amelyek előrevetítik, hogy szívünk legmélyebb vágya fog beteljesedni: végre az Úrral lehetünk, mindörökre – vele, akit már eddig is vártunk. Nem véletlen Jézus felszólítása: „Virrasszatok…”

Ez a várakozás akkor lesz tartalmas, ha komolyan vesszük és felismerjük közben, hogy Isten is mennyire komolyan vesz bennünket. Ha megéljük az adventet, és nem egyszerűen csak túléljük. Ha teszünk azért ezekben a napokban, hogy közelebb kerüljünk Üdvözítőnkhöz. Ha nem áltatjuk magunkat, hogy van még időnk, hanem észrevesszük: ő már a küszöbön áll, össze kell szednünk magunkat. Föltehetjük magunknak a kérdést: Miben akarunk változni az idei adventben? Akarunk-e találkozni a szentgyónásban Krisztus irgalmas ölelésével? Akarjuk-e, hogy ő maga tanítson az elcsöndesedés, az imádság, az igére figyelés által még inkább virrasztó lelkületre?

A szertartást követően a mariológus a mennybe felvett Szűzanyáról elmélkedett.

Kifejtette: öröm látni, ha szeretteink, barátaink közül valakinek beteljesedik valamilyen igaz, szép, nemes vágya. Helyén van hivatásában; boldog a családjával; szép, igaz úton jár. Ilyenkor azt érezzük: ennek az embernek nem hiányzik semmije, teljes az élete, boldog. Bár tudjuk, hogy a földi boldogság mulandó dolog, és azt is, hogy a boldoggá tevő természetes-természetfölötti javak nem ingyen hullanak az ölünkbe; sok figyelem, küzdelem, éberség, virrasztás kell hozzá, hogy a boldogság útjára léphessünk. A virrasztásnak kell hogy legyen célja, mert ha nincs miért virrasztania, az ember elgyengül. Sok mindenért lehet virrasztani, ám

a legnagyobb virrasztás maga a földi élet, mert a legnagyobb kincsért, az örök életért, Krisztusért akarunk éberek maradni.

Az adventi napok lelki zarándokútja sokban hasonlít földi életünkhöz, és évről évre ezzel a megszentelt várakozással közelítünk lélekben a betlehemi jászol meghitt csendje felé. Közelítsünk most egy szokatlan úton, mindjárt a „mennyből” indulva, tekintve legelőször a mennybe felvett Szűzanyára és az ő „otthonára”, az Örök Atya házára. Isten Fia, az Ige is a mennyből érkezik, „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”, és testet ölt a názáreti szűz méhében. Emeljük hát felfelé a tekintetünket, és a szívünket a mennyország felé, ahol a Szűzanya „a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára” vagyis a mi számunkra, ahogy azt a II. Vatikáni Zsinat tanítja.

Elmélkedésében Kovács Zoltán kiemelte: Égi Édesanyánk, Mária a mennyből élő személyként kísér bennünket földi életünk zarándokútján. Nem véletlen, hogy az őskeresztények az üldözések közepette megfogalmazzák az egyik legősibb Mária-imában: „Oltalmad alá futunk, Istennek szent Szülője…”; tudták, hogy Mária odaát van, és tesz értünk. Ha a Szűzanyára tekintünk, látjuk: ő a mennyei boldogságban sem tétlen, nagyon is aktívan vesz részt a mi életünkben, Isten népének az életében. Vele és a többi szenttel együtt a szentek közösségében egy nagy családot alkotunk. Együtt vagyunk, úton. A Szűzanya már hazatért, de mégis segít bennünket. Mondhatjuk, hogy végtelenül boldog, mert az élete már teljes. Ám ez a boldogság nem érzéketlen boldogság, részvét nélküli sajnálkozás: gondoljunk a fatimai üzenetekre, vagy néhány csodás jelre, mint például a pócsi ikon könnyezésére.

A megdicsőült, testében-lelkében boldog Istenszülő a mennyből is kifejezi rendkívüli jelenségek által az ő szeretetét, anyai aggódását, és figyelmeztethet olyan csodás jeleken keresztül, melyeket az emberi értelem nem, de az emberi szív képes megközelíteni és megérteni.

A Szűzanya sem született a mennybe, ő maga is „úton volt” éppen úgy, ahogyan mi. Egyszerű, mégis „kegyelemmel teljes” asszonyként. Tudott gyors léptekkel „a hegyek közé sietni” Erzsébet megsegítésére; ott volt a kánai menyegzőn Jézussal, hogy az ifjú pár segítségére legyen – Krisztusra mutatva közbenjár értünk is. Ott állt a kereszt alatt is, egyesülve Fiának világot megváltó szenvedésével.

Mi magunk is úton vagyunk, és ezen az úton bőven van buktató, küzdelem, „actio és passio”, tevékenység és szenvedés. Mindannyian megtapasztaljuk ezt. Az egész életünk, mint egy „nagy advent”, nagy várakozás. Advent nincs az Úr nélkül.

Mi nem úgy várunk rá, mintha sosem láttuk volna lélekben, mintha nem ismernénk őt. Az egész életünk adventi zarándokút – tapasztaljuk a mindennapokban. Nem mindig bensőséges, kedves várakozás. Van, amikor kemény harcot vívunk a virrasztással és virrasztó önmagunkkal; van, amikor minket is emészt a sötétség, a magány, a céltalanság kísértése. A megoldás mégsem az, hogy hamis módon menekülünk előle, hogy megsavanyodva beleburkolózunk a végidő várásába, mondván, egyszer úgyis eljön, addig meg túléljük valahogy ezt a siralomvölgyet. Csakhogy

Isten nem siralomvölgyet alkotott. Még ha a bűn be is fészkelte magát a teremtett világba, Isten teremtménye sohasem selejt: mindig jó marad.

Amíg itt vagyunk, itt van dolgunk, és ebben a názáreti Szűz segítségünkre van, mert ő is végigjárta ezt a zarándokutat. Bőven része volt neki is rejtett életszakaszokban. A kánai menyegzőn elhangzik szájából a Jézusra vonatkozó mondat: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond”, utána azonban már nem szólal meg. Az idősödő Istenszülő János házában csendesen imádkozik, tevékenykedik, puszta létével segíti a szeretett tanítványt és az újszülött Egyház lépteit. „Íme a te fiad.” „Íme a te anyád!” Nem szűnik meg ez a bensőséges kapcsolata sem Jánossal, sem Isten népének többi tagjával akkor sem, amikor már fizikailag nincs közöttük, mert a mennybe költözik – sőt épp onnan tud igazán hatékonyan tenni mindenkiért. Mária nem egyszerűen eltávozott közülünk. Mi sem messziről, vágyakozva szemléljük őt. A Szűzanya arra hív, hogy a mennyország valóságából ösztönzést merítsünk földi életünk további zarándokútjához, és ez szentelje meg itteni utunkat.

Útra keltünk mi is a mai nappal, advent első vasárnapján. De vajon hogyan? Amikor az adventi hajnalok kihívásainak megfelelve elmegyünk a roráté szentmisékre, ne felejtsük, hogy a Szűzanya üdvösségünk Hajnalcsillaga. Az adventi napok egymásutánját megélve jusson eszünkbe: Mária a kísérőnk.

Az adventi korai alkonyok homályában lobogó koszorúgyertya lángja: Mária virrasztó Szíve. Betlehemben is és a kereszt alatt is ott virraszt, megmutatva: Isten a sötétségben is Mindenható, és a legmélyebb éjszakában is ott van velünk.

Ne feledjük: a betlehemi szálláskeresés nyomorúságos éjszakája, húsvét éjszakájának a sötétsége – ebből a két legmélyebb sötétségből ragyog ki a két legnagyobb világosság. A megtestesülés és a megváltás öröme és irgalma. Mária megdicsőült szívében is ott ragyognak az üdvtörténet jeles eseményei, melyeknek kiemelt szereplője lehetett.

Az előadó végül felidézte az angyali üdvözlet jelenetét, majd „egy kis adventi feladatot” adott:

élesszük újjá Mária lelkületével az Úrangyala imádkozásának hagyományát,

„hadd járja át, ölelje át ez az ima mindennapjainkat csendes ritmusával, áldáshozó tartalmával, írja szívünkbe az értünk testet öltő Ige misztériumát. Emelje szívünket a mennyország felé, ahonnan az Ige is érkezik, és ahol már mennyei Édesanyja is örök hajlékra lelt.

Éljük át az Úrangyala által az idei advent során még inkább:

virrasztó lelkülettel elsuttogott imáink nem a süket pusztaságba vesző szavak, hanem a Szűzanya Szívének hullámhosszára hangolódva »arany vezérfonalak«, amelyeken keresztül ő maga a mennyből tanít bennünket igaz lelkülettel élni, virrasztani, Istenben bízni.”

Az alkalom az Úrangyala elimádkozásával ért véget.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír