Vissza a kezdetekhez – Domingo spanyol estje a Művészetek Palotájában

Nemcsak a magyar (–osztrák) operett – többek között Lehár, A víg özvegy miatt, amelyben Danilo szerepét 1960-ban énekelte először –, hanem a számos magyar (vagy magyar származású) művészpartnernek, karmesternek, koncertszervezőnek, színházi embernek köszönhetően is, akikkel pályafutásának bő hat évtizede alatt dolga és ügye volt. Az utóbbi időkben ráadásul mind több és erősebb szállal kötődik hazai kulturális életünkhöz: lemezfelvételt készített az Olasz Intézetben, sport- és Formula-1 rajongóként kilátogatott a Hungaroringre, 2009-ben nálunk zajlott énekversenye, az Operalia, kitüntették a Pécsi Tudományegyetem díszdoktori címével, a Virtuózok legfőbb mentora lett... Időközben Budapesten túl fellépett Pécsen, Szegeden, Győrben.

A főváros nagy zenei központjai közül leghamarabb az Erkel Színházba jutott el (Tosca – Cavaradossi, 1973; Aida – Radames, 1987), aztán – a (később Puskás Ferencről elnevezett) Népstadionban és a Megyeri úti UTE (ma Szusza Ferenc) Stadionban tett koncertkitérőket követően – nagy sokára jött az Operaház (Operalia zárógála, Shakespeare-estély, Újranyitógála, Simon Boccanegra). Az Eiffel Műhelyházban egy (eddig még ki nem adott) Verdi-CD anyagát rögzítették vele, meglátogatta a Liszt Ferenc Zeneakadémiát… Idén október 9-én pedig végre bevehette a budapesti kulturális élet új, de immár „kortárs klasszikussá” érett fellegvárát, a Művészetek Palotáját is.

Hispán estjének műsorán zarzuelák részletei szerepelnek. Áriák, dalok, duettek, bevezetésként, fugázásként pedig fülledt, táncos közjátékok e jellegzetes spanyol zenés műfajból, amelyet leginkább az operett, a daljáték és vígopera keverékeként lehetne körülírni. Giménez, Soutullo és Vert, Serrano, Penella, Chapí, Guerrero, Sorozábal, Moreno Torroba, Arrieta, Vives – emblematikus zarzuelaszerzők a 19. és a 20. századból. Domingo szívén viseli a népszerűsítésüket; nagyrészt neki köszönhető a „spanyol operett” exportja, Spanyolországon túli megismertetése, terjesztése.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekart vezénylő Jordi Bernàcer gondoskodik az autentikus hangzásról, a feszességről, a szükséges temperamentumról. Plácido Domingo stílusa, eleganciája újfent kifogástalan. Utolsó mohikán. Grand, aki karonfogva vezeti be partnerét, az Uruguayban született (sztárolt) szopránt, María José Sirit; ahogy a pódiumra kíséri a helyzet jelentőségétől megilletődött spanyol tenort, Airam Hernándezt is – e gesztussal egyben bemutatva őket a magyar közönségnek.

Jóllehet úgy tartják, hogy Domingo fénykora, tenorsági csúcsidőszaka az 1980-as években volt, ő egy olyan művész, akinek a kezdetektől – Isten kegyelméből (más magyarázat ugyanis nincs e csodajelenségre) – máig tartóan csak fénykora van. Baritonná kényelmesített hangjának „lényege” – tónusa, színe, árnyalatgazdagsága – ugyanaz maradt. Változó változatlan. Egyetlen dalban, áriában, már az első elhangzóban annyi a testbeszéddel is kifejezett érzelem, az életbölcsesség, az édes-bús nosztalgia, hogy a szív szakad bele. Ha szövegileg olykor émelyítően romantikusak is ezek az epekedő, udvarló vallomások, a naiv, kedves, máskor komikus évődések, „felszínességüket” rendre felülírja Domingo személye, hitele. Mert tőle még ez is komolyan vehető. A ráadás – nyilván a magyar közönségnek címezve – Lehár Ferenc, A mosoly országa és A víg özvegy. Szu-Csong slágerdalának első része kottából, meglepetésként, tört magyarsággal, a folytatás már lazábban, fejből, németül… Nála egyetlen fellépés sem rutinmunka, minden alkalom ünnep, amire készül, hogy adhasson.  

Ha már nem is válhat teljessé itthon, de egy fontos elemmel kiegészült a Domingóról alkotott „késői” képünk. A zarzuelák, az operettek világával ugyanis visszarévedtünk abba a zenei közegbe, amely meghatározta családja mindennapjait, énekes-színész szüleinek hivatása révén Mexikóban töltött egész ifjúságát, pályaválasztását, pályakezdését is. Egy nyolcvanegy éves művész vallott most a múltjáról. De valójában a soha el nem múlóról: a lélek örökkévalóságáról.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Nagy Attila, Müpa

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.