Vivát Petőfi!

A kiállításon több mint hetven rajzát nézhetik meg az érdeklődők, október 13-ig. A Petőfi Irodalmi Múzeum és az Evangélikus Országos Múzeum is komoly, nagyszabású kiállítást rendezett koszorús költőnknek a bicentenárium kapcsán. Sajdik Ferenc a humor, a karikatúra oldaláról közelített Petőfi költészetéhez és életútjához. Az alábbiakban a kiállításon elhangzott megnyitóbeszédet olvashatják.

„Mindent észrevenni, nem mindent szóvá tenni, kicsit segíteni” – aláírás: II. János Pál pápa. Ez az egyszerű mondat volt egy ideig olvasható a BBC etikai kódexének belső oldalán. Komoly intelem ez a sajtó munkásai, az újságírók számára, és mindenkinek, aki publikálásra adja a fejét. Újra és újra, minden korban felmerül az újságírók felelőssége. Az újságírás alaptétele így szól: „Nem szabad hazudni!” De hogy jön ez ide? Sajdik Ferenc nem újságíró, hanem karikaturista. Hosszú ideig, huszonnyolc éven át – egészen a lap 1992-es megszűnéséig – jelentek meg rajzai a Ludas Matyiban. Azonban a karikatúra rajzos publicisztika, ekképpen is felfogható, és bizony előfordul, hogy egy kép üzenete tömörségénél fogva többet ér, esetleg előbb jut el az olvasóhoz, mint egy hosszúra nyúlt írásmű mondandója. Sajdik láthatóan sok mindent észrevesz körülöttünk, reagál ezekre, és persze sok mindent kritizál is, de sohasem sértő módon. És ha alakjain, karakterein nevetni tudunk, akkor már segített is nekünk abban, hogy jobb kedvünk legyen. És ez nem kevés.

Az egykori Ludas Matyi egyik szerkesztője szerint három dolog kell ahhoz, hogy egy karikatúra elfogadható legyen: „Szóljon valamiről, mulatságos legyen, ábrázoljon valamit.” Nos, Sajdik Feri – talán nem sértődik meg, ha így nevezem őt, hiszen szeptember 3-án volt, hogy ötven éve ismerjük egymást, annak idején tizennyolc évig dolgoztunk együtt a Ludasnál –, a második kategóriába tartozik. Ő tényleg mulattatni akar. De nem csak azt. Figurái, alakjai mind-mind egyedi karakterek. Akárcsak annak idején Jankó János, a Borsszem Jankó című élclap karikaturistája, elég nagy orrokat rajzol ő is; ámbár mostanában már nem annyira. Sajdik orrai mégsem brutálisak és nem olyan meghatározóak, mint például az egyik kedvenc célpont, Apponyi Albert orra volt annak idején, a századfordulón. A már említett Borsszem Jankó, a Bolond Miska vagy a Kakas Márton rajzolóinak kedvelt témája volt a tekintélyes politikus és persze Jókai Mór, Liszt Ferenc is.

Sajdik a karaktereit valóságos emberi arcvonásokkal ruházza föl; a néző, ha keresgél, megtalálhatja uram bocsá’ akár saját magát is a képein. Ott bújunk meg mi is, ahogyan Kernács Gabriella művészettörténész fogalmazott, Feri nem azt közli velünk, hogy ilyenek vagytok, hanem azt mondja: ilyenek vagyunk.

És tényleg, állíthatom, hogy Feri ezt így is gondolja. Annak idején volt egy rovat a Ludasnál, a Megkérdeztük rajzolóinkat…, amelyben mindig egy adott kérdésre kellett válaszolni, például hogy: milyen tárgy szeretne lenni? Sajdik ezt válaszolta: Kuka, bár eddig is az voltam. Persze ez a valóságban nem igaz, Feri mindig is tudta, mit csinál, ki tudott állni a saját igazáért, vagy ha kellett, a többiekéért is, de tanúsíthatom, hogy ezzel együtt szerény tudott maradni, és adott esetben saját magán is tudott nevetni. Az igazi karikaturista nem nélkülözheti az öniróniát sem, és ez a tulajdonság benne is megvan.

A mostani kiállítás címe nem véletlenül viseli a Vivát Petőfi! címet. Az évfordulóra és a nagy magyar költő tiszteletére az országban több kiállítást is rendeztek. Az egyik természetesen a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható, ahol a már azelőtt is létező tárlatot bővítették ki frissen előkerült anyagokkal. Egy másik kiállításnak az Evangélikus Országos Múzeum ad helyet. Mindkettő komoly vállalkozás, Petőfi életútjának, karrierjének, kapcsolatainak és persze nem utolsósorban költészetének alakulását követi nyomon. És ki gondolná, hogy lehetséges egy másik út is, nevezetesen a könnyű műfajban a karikatúra, amelyen keresztül eddig még nem igazán jutott el hozzánk koszorús költőnk életútja, költészete. A könyv alcíme is ez: Élet-rajzok.

Az itt látható rajzokon, ahogyan a könyvben is, Petőfi Sándor, a nagy ember, Sajdik rajzain kisemberként jelenik meg. Jeles költőnk élete is apró epizódokból állt, írt verset a borról, az ivásról, a tintásüvegről, sőt még a szemfájásáról is. Szemfájásomkor című vesében azt írta: „Teremtő Isten! szemeimre / A vakságot tán csak nem küldöd? / Mi lesz belőlem, hogyha többé / Nem láthatok lyányt s pipafüstöt!” Sajdik rajzán a nagyvárosi házak között a kétségbeesett arcú poéta mintha csak vigaszt keresne ijedtségére, a lap alján epekedő, szépséges lányok várakoznak, az egyik hölgy szájában pipával csak úgy eregeti a füstöt...

De Feri alkotásain feltűnik a gyerek Petőfi is, hiszen a nagy emberek is voltak  gyerekek egyszer, ha nehéz is ezt elképzelnünk. Mint a többiek, ők is leckét írtak, szaladgáltak, feleseltek, rosszalkodtak. A képen a kisiskolás Petőfit láthatjuk, amint az osztályteremben a tanár úr éppen számonkéri valamiért. A csínytevéseket akkoriban akár testi fenyítéssel is büntették (hozzáteszem, még később is). „Tanára letérdepeltette a sarokba, amihez ő nem volt szokva, és a becsületérzését igen sértette. Alig térdepelt ott néhány percig, azzal lepte meg professzorát, hogy határozott, szinte dacos hangon kérte, eressze helyére, többet nem fog mulasztani. – Igazán nem? – kérdé a professzor, szigorú tekintettel mérve végig a fiút. – Nem. –  Jó, fölkelhetsz, de ígéretedről meg ne feledkezzél! S az egész három év alatt nem volt rá eset, hogy büntetésre méltó dolgot követett volna el.” Kis, pisze orrú, feleselő csizmás gyerek áll tanára előtt. A fejük felett az osztályban mindenféle mókás állatok néznek le kis nyomatokról; igazi Sajdik-figurák, aranyosak, kedvesek, nem akarnak bántani bennünket.

Sajdik jól ismeri a perspektíva törvényeit, rajzain a házak mégis mintha táncot járnának, gátlástalanul mozognak jobbra-balra. Nincs a képein egyetlen valódi függőleges vagy vízszintes vonal sem. Elrajzolásai, túlzásai merészek, annyira határozottak, hogy szinte észre sem vesszük a hihetetlenül könnyedén feldobott figuráin, tárgyain. Minden olyan magától értetődő, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni a látottakat.

Feltűnnek a rajzokon állatok is: Sajdik-féle madarak, mindenféle vicsorgó szörnyek, mókás teremtmények. Ilyeneket láthatunk például a Midőn a földön című vers mellett is, amely így hangzik: „Midőn a földön még csak pár ember vala, / Már meghalt egyik a másiknak általa. / Ábelt megölte Kain. / Ha a világ végén majd újolag / Két ember lesz a föld határain, / Ők is bizonnyal így egymásra rontanak, / S az, aki megmarad ott, / Nőül fog venni egy vadállatot. / Talán e vadállat méhibül / A réginél szelídebb emberfaj kerül.” (Szalkszentmárton, 1846)

És persze, ott az elmaradhatatlan Anyám tyúkja. Petőfi nyugodtan ücsörög a konyhaasztalnál és eszeget valamit, vele szemben az öntudatos tyúkanyó ül, s farkasszemet, akarom mondani „tyúkszemet” néznek egymással. Az oldalpár jobb oldalán teljes terjedelmében olvasható a vers, körben pedig vidám tyúkocskák láthatók minden mennyiségben.

Aztán feltűnik a Heckenast nyomda is, teljes panorámájában. Láthatjuk a szedőtermet és a Columbia sajtót, amivel a tizenkét pontot nyomták 1848. március 15-én. (A nyomdafesték szaga, a szedőterem hangulata Sajdiktól sem áll távol, hiszen fiatal korában cinkográfusnak tanult. Az 1970-es évek közepén sokszor fordultunk meg együtt a Zrínyi Nyomdában, ahol akkoriban a Ludas Matyit nyomták.) A rajzon Jókai Mór éppen azt tanácsolja Petőfinek: „Ne azt írd, pajtás, hogy rajta magyar, hanem talpra magyar!” A háttérben a márciusi ifjak tolonganak, bajuszosan, szakállasan, a kor divatja szerint.

A történet végéhez közeledve látjuk, amint a Tordai-hasadékon keresztül menekül a család: Petőfi és felesége a gyermekükkel.

„Július 27-e, szerda volt. Szerdát tartotta szerencsés napjának, akkor született, akkor nősült, no és 1848. március 15-e is szerdára esett. Most remélte, hogy ez a szerda is szerencsét hoz neki. Erdély felé menekültek akkor. Tordán váltak el. A hangulat jó volt – a költő ismét bizakodni kezdett, hogy talán hadászatilag és politikailag sincs minden veszve. Hogy mennyire nem vette komolyan a helyzetet – vagy mennyire nem tudott róla? – bizonyítja, hogy elválásuk előtt még tettek egy afféle turistakirándulást is. Megnézték a híres tordai hasadékot. Ezek voltak az utolsó együtt töltött órák.”

A legutolsó oldalon csak egy csizmát látunk, elmenőben a halhatatlanság felé… A kép jobb oldalán az oroszok, a dzsidás kozákok mindent elsöprő támadása a sötét éjszakában.

Petőfi komikus eposza A helység kalapácsa, amit stílusparódiának is felfoghatunk. Amiből egyenesen következik, hogy humoros formában íródott, és Sajdik papírlapjaira kívánkozik. A vaskos, de kedves figurák, az egyszerű nép alakjai, köztük Szemérmetes Erzsók meg a faluszéli kocsmák hangulata mindenképpen megragadja az embert. Nézzünk körül a teremben és élvezzük Sajdik és a költő humoros összjátékát!

Valamikor a nyolcvanas évek elején Brenner Györggyel jöttünk ki Gyémánt László festőművész kiállításáról a Váci utcai Csók Galériából; Gyuri – aki egykor szintén a Ludas Matyi nagyszerű karikaturistája volt – csak ennyit mondott: „Sejtem a titkát”. Hát ez az. A közönséget, a nézőt gyakran foglalkoztatja ez a kérdés: Mi a titka? Vajon én is tudnék rajzolni úgy, ahogyan Sajdik teszi? Valamilyen szinten biztosan menne nekünk is, de úgy, ahogy neki, nem valószínű. Karikaturistának születni kell. Elsősorban nem rajztudás, inkább látásmód kérdése. A humorista, a karikaturista folyamatosan figyeli a környező világot, „A poén az utcán hever, csak le kell hajolni érte” – mondta egykor a híres konferanszié, Brachfeld Siegfried. Művészetet amúgy sem lehet tanulni, szakmai ismereteket igen, anatómiát, perspektívát sok gyakorlással szintén el lehet sajátítani, de ez még nem elég az úgynevezett művészi érték létrejöttéhez. Ahhoz valamiféle plusz kell. És ez a plusz tanulhatatlan.

Akkor nézzük meg most, hogy mi is tulajdonképpen Sajdik munkamódszere! Mondhatnánk, hogy ez titok, hiszen senki sem láthat bele az alkotó fejébe. De miután elég sokat láttam őt a Ludas szerkesztőségében „mütyűrözni”, azaz kisebb illusztrációkat készíteni a lapban megjelenő humoreszkekhez, így van némi sejtésem ezzel kapcsolatban. Sajdik inkább ösztönös művész, mint tudatos. Ezt egyszer ő mondta magáról. És tényleg, ha véletlenül lefolyt egy paca a tusba mártott tolláról, nemsokára lett belőle valami; egyszer csak megjelent egy szempár, vagy kezekre, lábakra emlékeztető nyúlványok, amiből aztán kialakult egy figura. Valahogy így születtek A jövő század állatai-sorozat alakjai is. Manapság a zsírkréta mellett a pasztellt szereti a legjobban, amivel a különféle minőségű papírokon remekül lehet szebbnél szebb hatásokat elérni. Már annak idején a Ludasban sem nagyon készített vázlatot ceruzával. A hegyes végű tollat tusba mártotta és azzal rajzolt. Ha nem sikerült a figura, egy másik lapra még egyszer megrajzolta, és ráragasztotta az előzőre. Előfordult, hogy ez többször megismétlődött, így aztán sokszor három-négy változat rétegződött egymás fölött, mikor a végleges mű elkészült. Mondanom sem kell, mire egy rajz összeállt, eltelt egy kis idő, aztán a végeredményen nagyokat nevettünk. Így gyarapodott hétről hétre Feri életműve, és szerencsére gazdagodik ma is.

Amikor 1989-ben beköszöntött a szabadság, a rendszeres publikáció megszűnt az újságban. A Ludas Matyi szerkesztősége rövidesen bezárta kapuit, s az addig ott dolgozó karikaturisták élete megváltozott, ahogyan a megjelenési lehetőségeik is. Negyvenhét év után nemcsak a lap szűnt meg, hanem azzal együtt egy remek közösségi tér, találkozóhely is elveszett. A társaság még egy rövid ideig együtt maradt, azután szétszóródott. Akik tudtak, napilapoknak kezdtek dolgozni, mint például Brenner György vagy Lehoczki István. Földes Péter és Krenner István saját szatirikus mellékletet alapított Elefánt címen. Balázs-Piri ekkor már leginkább reklámokat rajzolt, Szűr-Szabó József újra festeni kezdett, hiszen valamikor Vaszary János tanítványa volt a Képzőművészeti Főiskolán. Sajdik Ferenc pedig nemcsak egyre több könyvet illusztrált, mint Hihi, eredeti nevén Hegedűs István, hanem tévéreklámokat készített és rajzfilmeket a Pannóniának, sőt még óriásplakátja is volt abban az időben.

Sajdik máig töretlen sikerének titka, hogy táblaképpé fejlesztette a karikatúrát. Kitágította a határokat, szó szerint: nagyobb méretekben kezdett gondolkodni és dolgozni.

Már nem 105x65 milliméteres képeket rajzolt, mint egykor a Ludasban, hanem adott esetben akár 50x70 centiméteres képei is születtek. Ezekből aztán komoly kiállításokat lehetett rendezni, és akár múzeumba is kerülhettek az üvegezett, keretbe fogalt, táblaképpé fejlesztett karikatúrák. Így jöhetett létre Vácon a Sajdik Gyűjtemény. A vidámság és a jókedv továbbra sem hagyta el. Sajdiknak mindig is erőssége volt a finom humor, amely még ma, túl a kilencvenen is a sajátja.

Mindenkinek jó kikapcsolódást és nézelődést kívánok! Nézzük meg együtt, milyenek vagyunk, milyennek látjuk magunkat Sajdik Feri görbetükrében!

Szöveg: Mészáros Ákos

Fotó: Mészáros Ákos, Bea István

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. október 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.