Volt egyszer egy NDK – Történelem filmekben elmesélve

Csak egyetlen ország tűnt el – igaz, nem a föld színéről, hiszen ez eleve lehetetlen –, beleolvadt nagyobb testvérébe. Az egykori szocialista blokkon belül a Német Demokratikus Köztársaság mindig is különc volt, már létrejötte is komoly politikai feszültséget keltett, történelmének további alakulásáról nem is beszélve.

Az NDK 1949. október 7-én született, apja a Szovjetunió, anyja pedig a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) volt. 1950 februárjában már meg is alakult a magyar ÁVH-hoz hasonló, attól módszereit tekintve sem sokban különböző Ministerium für Staatssicherheit (MfS), vagyis az Állambiztonsági Minisztérium, amit azóta is egyszerűen csak Stasiként emlegetünk. A német embereknek – a munkásoknak is – hamar elegük lett a kommunistákból. 1953 júniusában ki is tört a felkelés, melyet csak a szovjet hadsereg – félmillió katona állomásozott a keleti területen – bevetésével tudtak megfékezni. A választásokon rendre 99 százalék feletti eredménnyel győztek az NSZEP jelöltjei, az ország azonban kezdett kiürülni, sok százezer – becslések szerint 1990-ig három és félmillió – népi demokratikus polgár hagyta el a szocialista ígéret földjét, és választotta inkább a rothadó kapitalizmust. 1961 nyarán nem csak a berlini fal épült fel, ettől kezdve a belnémet határon sem engedtek át senkit. Aki mégis megpróbálta, az azt kockáztatta, hogy lelövik; nem feltétlenül egy katona, hiszen a nyolcvanas évekig automata rendszer tüzelt a határsávot megközelítőkre. Később a magyarországihoz hasonló folyamatok zajlottak le az NDK-ban is: a hetvenes években nyugati kölcsönt vettek fel, a nyolcvanas években pedig megállíthatatlan gazdasági visszaesés kezdődött. Ám míg Magyarországon egyre nagyobb hatása lett az ellenzéknek, s emellett a hatalmon lévő kommunisták egy része is hajlott a reformokra, addig az NSZEP vezetése, Erich Honeckerrel az élen, túlzottnak tartotta a Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár által szorgalmazott irányváltást. A változás szele azonban a kő keménységű német kommunistákat is elsöpörte, az NDK 1990. október 2-án éjfélkor jobblétre szenderült. 

Néha-néha persze megemlékeznek róla, többek között a filmesek is. A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer, 2018) nekünk, magyaroknak különösen érdekes. Az 1956-os forradalom napjaiban játszódó történetben két NDK-beli fiatal átmegy Nyugat-Berlinbe, ahol a mozi híradójából értesülnek a magyar szabadságharcról. Amikor érettségi előtt álló osztályuk a Rundfunk im amerikanischen Sektor (RIAS) nevű, az amerikaiak által Nyugat-Berlinben üzemeltetett, az NDK-ban csak titokban hallgatható rádióadóból – tévesen – arról értesül, hogy Puskást is megölték a szovjetek, a fiatalok az egyik óra elején kétperces csenddel tisztelegnek az elesett magyar forradalmárok emléke előtt. Bár az igazgató inkább elfelejtené az incidenst, az egyik tanár gondoskodik arról, hogy a magasabb körök is tudomást szerezzenek az esetről. Ezzel párhuzamosan a csend értékelése is súlyosbodik, a végén egyenesen ellenforradalmi akciónak minősítik. Lars Kraume filmje több egy diáklázadás bemutatásánál. A rendszer képviselői mindenáron bizonyítékot akarnak találni a politikai motivációra, komoly, életüket meghatározó dilemma elé állítva az osztály tagjait. A felnőttek – sokszor kimódoltan aljas – fenyegetéseinek hatására a diákok egymással is szembekerülnek. Az iskolában történtek ugyanakkor az egész országra jellemzőek voltak, megmutatva, milyen az, amikor a fortélyos félelem megmérgezi, a mesterségesen szított bizalmatlanság pedig ellehetetleníti a normális emberi kapcsolatokat. 

A 2018-ban bemutatott A hőlégballon nem az NDK lufigyártás magas színvonaláról szólt, és nem is Nena nyugatnémet énekesnő 99 luftballonjáról szeretett volna megemlékezni. Michael Herbig filmje egy egészen elképesztő esetet dolgozott fel. Egy család 1979-ben elhatározta, hogy a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK) szökik, de nem úgy, hogy átmásznak a szögesdróton – ők bizony át akartak repülni felette. 

„Mi lenne velünk a határok nélkül? Ezek adják a lényegünket. Aki megkérdőjelezi a határokat, minket kérdőjelez meg” – mondja a filmben az egyik állambiztonsági tiszt. Valóban, bár biztosan akad, aki sok érvet fel tud hozni a szocializmus mellett, egyvalami minden pozitív argumentumra rácáfol. Hogyan értékelünk egy olyan rendszert, amely határai közé zárja a saját állampolgárait, amely attól fél, hogy ha valaki külföldre utazik, soha nem tér vissza? A keleti blokk országai úgy működtek, mint valami börtön. A hőlégballon persze egy egészen abszurd történetet mesél el, ám azt jól mutatja, mire voltak képesek azok, akik – még a súlyos következményeket is vállalva – mindenáron el akarták hagyni az NDK-t.

A 2002-es Good bye, Lenin! című filmben Christiane (Katrin Sass) férje Nyugatra szökik, s a traumát a nő úgy dolgozza fel, hogy „hozzámegy” az államhoz. Meggyőződéses kommunistaként kezd élni, beadványaiban a konstruktív kritika eszközével él, és igyekszik jobbítani az elvtársak, illetve inkább az elvtársnők életét. Amikor meglátja, hogy a fiát, Alexet (Daniel Brühl) letartóztatják, rosszul lesz, kómába esik. Mire magához tér, szeretett rendszere éppen összeomlóban van. Alex nyomban intézkedik, nehogy az anyja bármit észrevegyen a változásból. Barátjával még a híreket is legyártják, az anya betegszobájában igyekeznek megőrizni az NDK légkörét, ám ez egyre nehezebben megy, hiszen a valóság az ablakon és az ajtón át is beszüremlik. Bár a filmet átlengi egyfajta enyhe nosztalgia, Wolfgang Becker rendező természetesen nem kívánja vissza mindazt, amit a németek maguk mögött hagytak, csupán jelzi, milyen nehéz lehetett egyik napról a másikra átállni a megszokottól homlokegyenest ellenkező nézőpontra, még akkor is – mint ahogyan azt a film szereplőjénél is látjuk –, ha tulajdonképpen azoknak is elegük volt az NDK-ból, akik működtették. 

Míg a Good bye, Lenin! című filmben tetten érünk némi humort – persze csak német módra –, addig A mások élete (2006) a Stasi működésének cseppet sem vidám kulisszatitkaiba vezet bennünket. A nyolcvanas évek első felében játszódó történetben Georg Dreyman írót (Sebastian Koch) és Christa-Maria Sieland színésznőt (Martina Gedeck) az állambiztonság éjjel-nappal lehallgatja. A „másként gondolkodó” pár egész lakását bedrótozzák, a megfigyelést Gerd Wiesler MfS százados (Ulrich Mühe) vezeti. Florian Henckel von Donnersmarck filmjében pont az lesz az érdekes, ami valószínűleg igen ritkán történt meg: Wieslerben ugyanis motoszkálni kezd a lelkiismeret. A kommunista diktatúráknak, amelyek a szocialista jelzővel illették magukat, a társadalmi jólét helyett saját létük megőrzése volt az elsődleges céljuk. Ennek érdekében ezreket tartottak megfigyelés alatt, állampolgáraik magánéletét semmilyen szinten nem tartották tiszteletben. Bár Donnersmarck filmje bemutatja ezt az oldalt is, a hangsúly mégis Wiesler tépelődésére, sőt sajátos megtérésére esik, hiszen az, hogy valaki tévedését belátva még a lefokozást is vállalja, ritka volt, mint a fehér holló. Igen valószínű, hogy a rendező szándéka a múltfeltárás mellett elsősorban a megbékélés volt. 

Bár a szocialista Magyarországot is sokan hagyták el Nyugat felé – korabeli kifejezéssel disszidáltak –, az NDK vezetésének sokkal nagyobb gondot jelentett a kivándorlás. Míg egy magyar disszidens a nyelvi korlátok miatt általában már új életének kezdetén komoly problémákba ütközött, addig egy NDK-beli a szomszédos német államban azonnal meg tudta értetni magát. A titkosszolgálat azonban nem hagyta ezt annyiban, még a határon túl is utánanyúlt azoknak, akiket vissza akart szerezni. Az utolsó küldetés című 2021-es filmben dr. Franz Walter (Lars Eidinger) egy professzori állás reményében lép be az MfS kötelékébe. Feladata, hogy a Nyugatra szökött sportolók hazajuttatásában segédkezzen. Társával, Dirk Hartmann-nal (Devid Striesow) éppen egy focistát kell becserkészniük. Egy darabig nincs is ezzel baj, Walter élvezi a néhány napos nyugati kiruccanásokat, ám amikor a cél érdekében azt hitetik el a sportoló feleségével, hogy rákos, és ennek megfelelően kezdik kezelni a nőt, – hátha a betegségről hallva hazajön a férj –, a titkosszolgálat embere elbizonytalanodik. 

Franziska Stünkel filmje azon alkotások közé tartozik, amelyeket sallangmentesnek szoktunk nevezni. Szinte semmi felesleg, művészieskedő dísz nincs benne. Fakóbarna alapszíne kiemeli a korabeli NDK fantáziátlan sivárságát, és a cselekménymesélés is annyira visszafogott, amennyire csak lehetséges. Amikor Franz szembesül a Stasi működésének gátlástalanságával, megpróbálja elhagyni a szervezetet, ám azon nyomban értésére adják: édesanyja szemműtétét csak akkor támogatja az állam, ha lojális marad. Franz és felesége (Luise Heyer) elhatározza, hogy Nyugatra szöknek, ám sejtelmük sincs, hogyan lehetne ezt végrehajtani. A férfi hazavisz néhány iratot, hátha később kezdeni tud velük valamit. Amikor az egyik ügynök Nyugatra távozik, összetartást rendelnek el az MfS-nél, emiatt bukik le a házaspár is.

A film megtörtént eseményen alapul. Werner Siegfried Teske az állambiztonság tisztje volt, tényleg vitt haza iratokat, és valóban letartóztatták azután, hogy Werner Stiller, a Stasi ügynöke az NSZK-ba szökve kitálalt. Bár Teske legfeljebb csak tervezte a disszidálást és az iratok Nyugatra juttatását, 1981-ben mégis kivégezték. Az ügy egyrészt azért emlékezetes, mert ez volt az utolsó végrehajtott halálos ítélet az NDK-ban, másrészt pedig azért, mert a bírák még a korabeli NDK törvényeit is megszegték. A film angol címe The Last Execution, vagyis Az utolsó kivégzés, ám az eredeti Nahschuss sokkal kifejezőbb. Ebben az időben a halálraítéltet közelről lőtték le, hátulról, úgy, hogy arra nem lehetett felkészülve. Erre utal az unerwartbaren Nahschuss (váratlan közeli lövés) kifejezés. 

Bár a fent említett filmek sem torzítanak, legfeljebb máshova helyezik a hangsúlyt, Franziska Stünkel alkotása kíméletlen hitelességgel mutatja be, milyen volt az egykori NDK. Az mindenképpen tiszteletre méltó, hogy a hajdani szocialista Németország történeteit napjaink filmesei a történeti hűséghez ragaszkodva, mégis finom érzékenységgel mesélik el. Tudják, hogy az emberek megnyomorításáért a diktatúra működtetői a felelősek, és általában a rendszer egészén sincs mit szépíteni, de a hétköznapi NDK-s polgárok egyike sem tehet arról, hogy a történelem és a határ rossz oldalára került. Ám nem csak a németeknek, egész Európának emlékeznie kell arra, hogy volt egyszer egy NDK, amely nem csak a bájosan nevetséges Trabantot hozta létre, hanem a Stasit is.

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.