Vonuljunk be Isten országába – Berhidai Piusz OFM tartományfőnök nagyböjti konferenciabeszédei (2.)

Az esemény ezúttal is vesperással kezdődött. Ezt követően a tartományfőnök mutatott be koncelebrált szentmisét.

A szertartás után Berhidai Piusz azzal kezdte konferenciabeszédét, hogy elimádkozta Assisi Szent Ferenc fohászát, amelyet a ferences közösség imádkozik a vesperás előtt:

Imádunk Téged, legszentebb Urunk, Jézus Krisztus, itt és a világon lévő minden templomodban, és áldunk Téged, mert Szent Kereszted által megváltottad a világot.”

A ferences tartományfőnök kiemelte: Szent Ferenc nem állított össze lelkigyakorlatos könyvet, sem tankönyvet, nem adott használati utasítást sem az imádsághoz – testvéreit, rendtársait, mindazokat, akikkel kapcsolatba került, inkább élni tanította. Ám ennek kihagyhatatlan része az imádság.

Hogyan tanulhatunk imádkozni Szent Ferenctől? Nagyon fontos, hogy a saját valóságunkat, azt a közeget, amelyben létezünk, tudatosítsuk, hiszen meghatározhat minket. Mérhetetlen szomjúság él bennünk – nemcsak Istenre, hanem egy élhető életre. Előfordulhat, hogy ezt a jó életet különböző helyeken keressük, különböző dolgoktól reméljük, lehetnek akár illuzórikus boldogsághiedelmeink is. Ma mintha minden összeesküdne az ellen, hogy élhető életünk legyen, mintha rá lennénk kényszerítve, hogy ne imádkozzunk, ne álljunk meg, ne vegyük észre Istent, aki itt van, sőt bennünk vesz lakást. Rohanó világban élünk, és azt is tapasztaljuk, hogy minden és mindenki meg akarja szerezni a figyelmünket, ezzel együtt az energiánkat is, esetleg a pénzünket. Ráadásul az állandó inger- és információáradattal együtt mintha létrejött volna körülöttünk a konszenzus: muszáj mindenről és mindenkiről véleményt, ítéletet alkotnunk. Akkor kapunk figyelmet, tekintenek mások önálló, felnőtt individuumnak, ha jól tudjuk elmondani a nézetünket. Percenként akár több száz ítéletet kell nyilvánítanunk fociról, politikáról, vallásról, gyógyszeriparról, rengeteg másról. Miközben elveszünk ebben, elfelejtjük, hogy itt van, sokkal közelebb hozzánk, maga a Jóisten, akire annyira szomjazunk.

Berhidai Piusz idézett az Európában élő koreai filozófus, Byung-Chul Han Az idő illata című esszéjéből: „Korunk időválságának neve nem a gyorsulás. A gyorsulás korszaka már elmúlt. Amit ma gyorsulásnak érzékelünk, csak egyik tünete az időbeli szétszórtságnak.

Az időből a rendező ritmus hiányzik. Az élet felgyorsulásának benyomása valójában az iránytalanul kavargó idő érzékelése. Egyfajta fókusz nélküli élet. Sodródás.”

Az egyébként nem keresztény koreai gondolkodó esszéjének végkicsengése: tanuljunk meg elidőzni, és merítsünk a Nyugat szellemi gyökerének mondható keresztény kultúrából, a kontempláció hagyományából.

Berhidai Piusz OFM emlékeztetett rá: nagyböjt második vasárnapja színeváltozás vasárnapja. Idén Szent Lukács evangéliumából olvastunk fel. Ez a vasárnap különösen felhívja a figyelmünket az imádságra, hogy az Istennel való egység, együttlét jó. Jézus Mózessel és Illéssel a haláláról beszélgetett, aminek majd Jeruzsálemben kell bekövetkeznie. Az eredeti szövegben az exodos szó szerepel, vagyis exodus: kivonulás. Ezt így fordítják: halállal. Szent Lukács egyedül használja az exodos szót, és kihangsúlyozza: Jézus a hegyre imádkozni megy, és Mózessel és Illéssel a saját exodusáról, kivonulásáról beszél, amelynek Jeruzsálemben kell beteljesednie. Jézus sorsa nem más, mint egy új exodus. A választott nép annak idején kivonult a rabságból az ígéret földjére. Az egész emberiségnek, így nekünk is

Jézus Krisztusban lehetőségünk van arra, hogy kivonuljunk az Isten nélküliségből – ami szeretetnélküliséget jelent –, és bevonuljunk az Isten országába, az Istennel való egységbe, az örök életbe.

A ferences tartományfőnök leszögezte: Szent Ferenc is kivonult Assisiből. Ez volt az ő lehetősége, hogy belépjen az Istennel való önálló és szabad kapcsolatba, hogy megtalálja a hivatását, hogy el tudjon köteleződni egy evangéliumi életállapotban.

A mi életünknek az exodusa is olyan lehetőség, amiből újra és újra ki kell lépnünk, eltávolodnunk a magunk alkotta boldogsághiedelmektől is, szabadon engedve Istent, hogy Ő vigyen és vonzzon be a magával való kapcsolatba – abba az életbe, ami Ő maga. Az imádság voltaképpen nem más, mint ez: exodus, kilépés az egómból, annak határain átlépve kivonulok, hogy beléphessek Istenbe.

A keresztény imádság nem csak harmóniába akar jutni. Nem hagy téged magadba zárva. Nem az a lényeg, hogy én jobban legyek magamban. „Nincsen az, hogy az én idividuumom önmagában.” Isten úgy teremtett, hogy a személyiségem nyitott a másik felé. És ez a másik, aki teljesen be tudja tölteni az exodusomban kinyílásomat, az Isten, az a személyes Isten, akit Jézus Krisztusban megismerhettünk. Ugyanígy igaz az is: ha kilépek az egómból, akár az imádságban Isten felé, akkor megtörténhet, hogy a másik ember felé is ezzel a figyelemmel és jelenléttel tudok odafordulni.

Berhidai Piusz kifejtette: miután Ferenc kivonult Assisiből, sok időt töltött egyedül, csendben, a természetben és a templomban is. Amikor megszólítja az Úr, nem azt kezdi el latolgatni, hogy mi lenne neki a legjobb, hanem megkérdezi: mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Mert az az örömöm reménye, ha azt teszem, amit Te akarsz. A súlypont ekkor már nem a Ferenc által elképzelt ideális jövőképben van, hanem Istenben. Ezt a súlypontáthelyezést erősíti, újítja meg egy életen át bennünk is az imádság. Ferenc is egy utat járt be. Megtanult imádságokat, belenőtt egy vallásos szokásrendszerbe, majd az állandó istenkeresés lehetővé teszi, hogy ezek a szokások élővé, elevenné váljanak. A templomban a kereszt szemlélésében mélyül el találkozása Istennel.

Ezen a színes, bizánci stílusban festett San Damianó-i kereszten az Úr Jézus él. Nyitott szemmel tekint ránk. A karjai sem a passióról tanúskodnak, hanem inkább a várakozásról, amellyel a hozzáérkezőket várja. Azt a keresztre feszítettet szemléli Ferenc, aki meghalt, de él. Elválaszthatatlan egységben kezdi szemlélni a passió és a feltámadás misztériumát. Ahogyan mi ez ezt tesszük a szent három napban.

Ferenc számára a csend az eszköz ehhez, amelyben Isten elkezdhet formálni engem. Isten beletestesült ebbe a világba, és itt van. Miután meghalt, majd feltámadt, azt mondta: veletek vagyok a világ végezetéig.

Bennem akar lakást, szállást venni. Nem kell spirituális szinteket bejárnom ahhoz, hogy eljussak hozzá, mert itt van.

Ami viszont kihagyhatatlan, az én akaratom, törekvésem, hogy készségessé leszek-e erre az isteni jelenlétre, amely ennyire közel van. Kiművelem-e magam erre?

Ferenc imaéletéhez forrás volt az Egyházban való élet is, és ezen belül is elsősorban a liturgia, a szentmise, ahol hallja az evangéliumot. Rádöbben, hogy a templomban az Eucharisztia színe alatt kézzelfoghatóan és szemmel láthatóan jelen van az a Jézus Krisztus, akit hall az evangéliumban. Ferenc az Első intelmében írja: Istent soha nem látta senki. Egyedül a Fiú nyilatkoztatta ki nekünk. Ezért fontos számunkra az Eucharisztia.

Ferenc az Egyházban lassan megtanulja a zsolozsmázást is. Az imádságok Isten felé fordítanak minket. Ferenc hosszú éveken át folyamatosan fohászkodik. Mindez nagyon mélyen beépült a lelkébe, elkezdtek élni benne az imádságok. Így vált Ferenc olyan emberré, akit életrajzírója így jellemez:

nem annyira imádkozó ember volt, mint inkább ő maga imádságnak látszott”.

Elmélkedése végén Berhidai Piusz OFM megvilágította: Ferenc vallotta, hogy ha az isten- és emberszeretet parancsa szerint alakítom az életemet, ha küzdök a kísértésekkel, bűnökkel, bűnbánatot tartva, és ha a szentségekben, szentgyónásban, szentáldozásban találkozom az Úr Jézus Krisztussal, akkor lakást vesz bennem a Szentháromságos Isten. Misztikus egység, amelyre minden hívő meg van hívva, amely mindannyiunk számára valóság.

A nagyböjti konferenciabeszédek további időpontjai:

március 23. – Testvéri közösség
március 30. – Minoritás
április 6. – Evangelizáció és misszió

Fotó (archív): Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír