Vörösmarty Mihály halálának 160. évfordulójára

Vörösmarty Mihály 1800. december 1-jén született Kápolnásnyéken. A székesfehérvári cisztercieknél és a pesti piaristáknál tanult, majd jogi tanulmányokat folytatott. Közben tizenhét éves korától a Perczel család fiainak nevelője lett. Itt ismerte és szerette meg Perczel Etelkát. Ez a reménytelen szerelem aztán hosszú évekig kísérte a költőt. „Tégedet esztendők nem képesek összezavarni / Senkivel; állsz egyedűl szűm koszorúja gyanánt” – olvassuk az 1824-ben íródott Csaba szerelme című versben.

Az 1830-as évektől a „férfimunka” időszaka következett: Vörösmarty lázasan vetette bele magát a reformkor küzdelmeibe – a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság, a Nemzeti Kör, az Ellenzéki Kör tagjaként, jelentős lapok szerkesztőjeként. A Szózat 1837-es megjelenésével nyilvánvalóvá vált, ő az ország első poétája.

A családi boldogság ezután talált rá: 1843-ben vette feleségül Csajághy Laurát. Öt gyermekük született, közülük hárman érték meg a felnőttkort.

Áttetsző tisztaságú és szépségű Kis gyermek halálára című versét a Perczel család gyermekének halálakor írta Vörösmarty 1824-ben. Huszonhárom évvel később, mikor a költő és Csajághy Laura második gyermeke kétévesen meghalt, a temetést vezető pap-barát, Czuczor Gergely az imádság után e verset kezdte szavalni a koporsónál. „Eljátszottad már kis játékidat, / Kedves fiú, hamar játszottad el; […] Mulásod könnyü volt, és tiszta, mint / Az égbe visszareppenő sugáré. / A földhöz minket baj s öröm kötöz, / Ohajtjuk és rettegjük a halált: / Te túl vagy már, nincs kétség útadon.”

Vörösmarty a szabadságharc alatt aktívan tevékenykedett, közéleti feladatokat vállalt. Világos után bujdosott, majd kegyelmet kapott. Egészségi állapota azonban végleg megrendült.

„És az elmúlás közelében egyszerre fék és gátlás nélkül dalolni kezd, mint a halál éneklő gyermeke. Ezekben az években éri el a tökély legnagyobb fokát. Olyan magasságokba emelkedik, ahol előtte még nem járt magyar költő” – írja Kosztolányi Dezső. Babits Mihály pedig így jellemzi az utolsó éveket: „Idegzete megrendül, fejében az őrület kezd kalapálni. […] A költő vén cigány – felejti nótáit, a Szózatot hallani retteg, az emberektől buj […] És ebben az állapotban énekli el a leghatalmasabb költeményét, a legszebb magyar verset.”

Kányádi Sándor szintén A vén cigányt idézte, mikor a legszebb magyar versről kérdeztük a vele készült interjúnkban.

Vörösmarty Mihály alig ötvenöt évesen halt meg 1855. november 19-én.

   „Három hét múlva mi is Pestre költöztünk, a Kappel-házban volt lakásunk kivéve. Emlékszem a készülődés utolsó napjaira. Hideg, sűrű köd boríta be mindent. Mintha a természet már előre tudta volna, hogy fekete gyásznapok eljöttével a bánat setét köde száll reánk is. Midőn az ember lelkét is egyszínű szürkeség lepi el és nem tud gondolkozni, mert csak egyet érez: hogy az, kit oly forrón szeret, nem tér vissza hozzá, beszédes szemei nem tekintnek reá, oly kedves ajkai nem szólnak hozzá. 
   Még láttam őt ágya mellett kényelmes karszékben ülve, nagy köpeny egyik felébe burkolva, míg a másik része köpenyének hosszan nyúlt végig a padlón. Soká néztem őt szorult szívvel gondolkozva, de nem tudtam, min gondolkozom. Egyszer még felvillant arca, azután már nem láttam őt többé. Magánkívül tették őt az ágyba, s többé nem tért magához. E rövid percnek fölvillant derűje – óh! –, bár a reménynek lett volna felcsillanása és nehéz felhők közül a búcsúzó nap szebb időkre biztató utolsó sugara!
   A költő látnok is, apám oly igaz költő volt. Mert borzasztó azt hinni, hogy annyi szenvedés után remény nélkül kelljen meghalnia. [...] Elköltözött ama hazába, hol megszűnik a gond. Nagyon szerettem őt, és elszorult szívem elgondolva: hogy most fagyos hideg borult szerető szívére, mély álmaira.” 

(Vörösmarty Ilona visszaemlékezése)

A november 21-i temetés az önkényuralom elleni hatalmas, néma tüntetés volt – a gyászolók számát nem korlátozhatta a fővárosban hatályban lévő gyülekezési tilalom. „Pest emberi emlékezet óta nem látott ily népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót, s a fogatok számlálhatatlan sora lepte el az utcákat” – olvassuk Gyulai Pál Vörösmarty-életrajzában. Ez volt az első tömegmegmozdulás Magyarországon a szabadságharc leverése után.

* * *

Vörösmarty jellegzetesen romantikus költő volt, személyiségében is romantikus alkat. Barta János irodalomtörténész szerint „a romantika: metafizikai érzékenység, metafizikai élményekre való hajalmosság […]. A romantikus lélek állandó túlfeszítettségben, elemi erejű szenvedélyekben létezik […]. Szomjas az egész világra, az egész élő valóságra – ebből származik gazdagsága.” 

Akárcsak Caspar David Friedrich festményén a vándor a ködtenger felett, Vörösmarty is kozmikus, nem hétköznapi távlatokban látta és úgy is ábrázolta a világot és annak jelenségeit. A rész helyett mindig az egészre, a véges helyett a végtelenre vágyott – mennyet keresett a földön is.

Rónay György szerint Vörösmarty művészetében „a lélek örök áradását a nyelv csodálatos, hol méltóságosan zengő, hol háborgó tengerként zúgó, hol szelíden elsimuló zenéje kíséri”. Kosztolányi szerint „Vörösmarty nyelve mindenre képes. […] Hangütése mindig biztos. […] Költeményei úgy hatnak ránk, mintha valamennyi piros betűvel volna szedve. Ő nekünk az ünnep.”

Vörösmarty halhatatlan versei között találjuk a Szózat mellett a Gondolatok a könyvtárban, a Szép Ilonka, a Fóti dal, A merengőhöz, az Előszó, A vén cigány című költeményeket. De írt epikus műveket, novellákat, drámákat is, és megírta a Csongor és Tünde című mélyen filozofikus tartalmú drámai költeményt.

Szerb Antal és Szabó Magda egyaránt az első modern költőnknek tartották Vörösmartyt. Babits pedig ezt írta 1935-ben: „…egy új Vörösmartyt fedeztünk föl. Egy költőt, akit senkisem ismert és senkisem sejtett! Egy halott költőt, aki modernebb volt minden elevennél! Egy klasszikust, aki idegesebb és izgatottabb minden dekadensnél! Egy nagy nemzeti költőt, aki európaibb minden nyugatosnál! Egy igazi minta-nyugatost, ősünket és példaképünket!”

Szabó Magda sajátos életrajzot (A lepke logikája), illetve drámát (Sziluett) is írt a költőről. Ez utóbbi mű halála napján, 1855. november 19-én játszódik (Szabó Magda 2007-ben ugyanezen a napon hunyt el), középpontjában a haldokló, az utolsó óráiban élete legfontosabb élményeit újra átélő Vörösmarty áll.

A 20. századi utódokra gyakorolt hatásnál maradva álljon itt befejezésül Nemes Nagy Ágnes megrendítő vallomása: „Az Előszó néhányunknak valósággal csoporthimnuszunk lett egy időben, együtt ülvén elnémított, ázott költők az ötvenes évek alagútjai mélyén. Sok verset olvastunk fel egymásnak akkor, főleg az Előszót, és azt főleg Pilinszky. […] Nem is tudom, mi lett volna velünk, ha netán kápolnásnyéki vendégünk nem írja meg az Előszót. A verssel való azonosulásnak ezt a fokát senkinek nem kívánom. A verstől való megragadottságot, a vers katarzisát mindenkinek.”

Forrás
Babits Mihály: Az ifjú Vörösmarty, A férfi Vörösmarty, A mai Vörösmarty
Barta János: A romantikus Vörösmarty 1–3.
Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza
Kosztolányi Dezső: Vörösmarty Mihály
Nemes Nagy Ágnes: Szőke bikkfák. Verselemzések
Rónay György: A kozmikus költő (Vigilia, 1950. december)
Szabó Magda: Sziluett. A lepke logikája
Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona: Emlékeim
Szerb Antal: Vörösmarty-tanulmányok
Vörösmarty Mihály: Válogatott versek 1820–1855 (Matúra)

Magyar Kurír
(bh)