Walter Kasper: Irgalmasság

A szerző nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, hiszen az utóbbi húsz évben immár ötödik könyve jelenik meg magyarul. Walter Kasper bíboros a teológusból lett főpapok életútját járta: 1964-től 1989-ig a dogmatika professzora Münsterben és Tübingenben, majd a Rotterdam-stuttgarti egyházmegye püspöke, 2001-től pedig 2010-ben történt nyugdíjba vonulásáig a Keresztény Egység Előmozdítása Pápai Tanácsának elnöke. Hatalmas teológiai munkásságára jellemző, hogy folyamatban van műveinek 17 kötetre tervezett összkiadása. Az Irgalmasság című könyvét a nagyvilág előtt az tette ismertté, hogy Ferenc pápa a megválasztása utáni első Angelus imádság előtt Isten irgalmasságáról beszélt, éppen Kasper könyvére hivatkozva. „A napokban Kasper bíboros könyvét olvastam az irgalmasságról, aki kitűnő teológus”, majd hozzátette: „nem akarom reklámozni egy bíborosom könyvét, de az igen nagy hasznomra vált”. 

A szerző Isten irgalmasságának újra felfedezésére hívja olvasóit „az irgalmasság kultúrájáról” szóló megfontolásokkal, a teológusokat pedig a keresztény istentan újragondolására buzdítja: „istenközpontú fordulatot” sürget a teológiában és az egyház életében. A bevezető fejezet határozott körvonalakkal rajzolja meg egyre kegyetlenebbé váló korunkat, majd fölteszi a teológia talán legnehezebb kérdéseit: „Mit jelent hinni egy irgalmas Istenben? Miként viszonyul egymáshoz Isten irgalmassága és igazságossága? Lehetséges-e összhangba hozni az ártatlanok szenvedését és Isten irgalmasságát? Mit jelent az irgalmasság üzenete az egyháznak?”

A következő fejezetekben Kasper a teológia szokásos munkamódszerével halad előre. A filozófia és a többi vallás megközelítéseinek áttekintése után megvizsgálja az Ószövetség válaszait, majd Jézus üzenetét elemzi Isten irgalmasságáról, így jut el a rendszerező teológia megközelítéseihez. Ezek a fejezetek a kegyelemtanról szóló klasszikus teológiai kézikönyvekhez hasonlóan próbálnak felelni a legnehezebb kérdésekre, úgy mint: Ha a mindenható Isten mindenkit üdvözíteni akar, akkor hogyan létezhet pokol? Hogyan egyeztethető össze Isten irgalmassága és igazságossága?

A teológiai alapok lefektetése után egyre gyakorlatiasabbá válik a könyv hangvétele. Isten irgalmassága bennünket is irgalmasságra kötelez. Az ellenségszeretet kapcsán Kasper nem kerüli ki az „igazságos háború” napjainkban sokat vitatott kérdését sem. Itt is őszinte önkritikával szól az egyházról: „Nemcsak az egyes keresztények, hanem maga az egyház is igen gyakran kudarcot vallott az ellenségszeretet parancsa terén. Az eszmény és a valóság itt gyakran igen messze került egymástól.” Éppen a nemzetek között a közelmúltban végbement nagy kiengesztelődésekre utalva sürgeti, hogy „ellenségtelenítenünk” kell egymást, mert csak kiengesztelt emlékezettel válik lehetségessé „az új közös jövő”.

Az irgalmasság hét testi és hét lelki cselekedetének hagyományos listáját kétszer is leírja a szerző, de igen gyakorlatiasan aktualizálja a keresztény ember e feladatait napjaink viszonyaira. Meglepő fordulattal külön fejezetet szán az „álirgalmasságnak”, amely a „keresztény ethosz egyfajta lágyító-öblítő szere lehet”. Felsorolt példái itt is napjaink konkrét eseteit érintik – amikor például egy jogtalanság esetén inkább az elkövetőt védik, mintsem az áldozatot, hogy így óvják az intézmény becsületét; vagy amikor a félreértelmezett irgalmasság nevében az igazságosság alapvető parancsa ellen vétenek. A keresztény embernek Jézus feltétlen odaadottságát, önmagát egészen értünk és nekünk ajándékozó lelkületét kell követnie – az utóbbi években örvendetesen elterjedt kifejezéssel: proegzisztenciáját.

Külön fejezet foglalkozik az egyházzal, amely „a szeretet és az irgalmasság szentsége”. II. János Pálra hivatkozik: „Az egyháznak az a feladata, hogy tanúságot tegyen Isten irgalmáról”. Kasper szerint ennek három módon kell történnie: „Az egyháznak hirdetnie kell Isten irgalmát; (…) meg kell adnia Isten irgalmasságát az embereknek az irgalmasság szentségében, a bűnbánat szentségében; és konkrét alakjában, (…) még egyházjogában is fel kell ragyogtatnia és meg kell valósítania Isten irgalmát.” Önkritikus éllel szól az irgalmasság egyházi gyakorlatáról, felidézve „a szegényekért létező szegény egyház” eszményét: „a világi hatalomtól és a földi gazdagságtól való eloldódás új szabadságot jelenthet az egyháznak tulajdonképpeni küldetése számára.”

A szerző végül elkalandozik a társadalmi-politikai-gazdasági viszonyok területére is, bár hozzáteszi, hogy ez meghaladja illetékességi körét. Végkövetkeztetése: az irgalmasság kultúráját kell meggyökereztetni az egyházban és a világban is. Sürgeti a „szociális állam modern eszméjének”, de egyszersmind „az egyház társadalmi tanításának” továbbfejlesztését is. Javaslatai és kérdései az egyház és az emberiség ma legégetőbb problémáit érintik – mindenképpen komoly megfontolásra érdemesek, még ha olykor vitathatóak is.

A könyv zárófejezete szinte himnikus hangon szól Máriáról, az „irgalmasság anyjáról”. Itt feloldódnak az összes nehézségek, hiszen benne „felragyog az új, megváltott és kiengesztelt ember s az új, átszellemült világ képe”. Kasper záró következtetése: „Az irgalmasság Isten ajándéka és egyszersmind feladat is nekünk, keresztényeknek. Cselekednünk kell az irgalmasságot. (…) Az irgalmasság Isten dicsőségének visszfénye ebben a világban, és Jézus Krisztus nekünk ajándékozott s általunk továbbajándékozandó üzenetének foglalata.”

Walter Kasper: Irgalmasság, Új Ember, Budapest, 2014. p. 254.

Lukács László SchP/Magyar Kurír