XIII. Leó a Rerum novarumban fektette le a szociális katolicizmus alapjait

XIII. Leó pápa Vincenzo Gioacchino Pecci néven született 1810. március 2-án a Róma környéki Carpineto Romanóban, Luigi Pecci gróf és Anna Prosperi Bruggi gyermekeként. Tanulmányait a viterbói jezsuita kollégiumban kezdte, és Rómában, a Collegio Romanóban folytatta. 1837-ben, huszonhét éves korában szentelték pappá.

Több évet töltött el apostoli delegátusként először Beneventóban, majd Belgiumban. Mindazok, akik kapcsolatba kerültek vele, gazdag lelkületű, nyíltan gondolkodó papként ismerték meg, akinek a belga kulturális körrel és az Alpokon túli katolikusokkal való kapcsolata új távlatokat nyitott meg mind az Egyház és állam közötti viszony, mind a katolicizmus vitalitása szempontjából. Olaszországba visszatérve 1846-ban kinevezték Perugia püspökévé, majd tíz évvel később bíborosi rangra emelték. Perugiában el tudta kerülni a kormányzó szervekkel való súrlódásokat, amelyeket az Egyház ügyére ártalmasnak tartott, de megőrizte azt a szilárd krisztusi magatartást, amely kiváltotta Urbano Rattazzi miniszter, majd miniszterelnök csodálatát. Harminckét évig szolgált Perugiában. Korabeli vélemények szerint „egyszerű kúriai prelátusból nagy jámborsággal és égő buzgalommal megáldott igaz egyházi férfiúvá vált”. Hubert Jedin egyháztörténész így értékel: „Nem utólagos hízelgés Gioacchino Peccit kiváló püspöknek minősíteni, aki különösen szívügyének tekintette papságának képzését, számos népmisszió szervezésével elmélyítette a lelkek gondozását, és kiváló adminisztrációs tehetségével megnövelte a jótékonysági intézmények számát.”

IX. Piusz 32 évig volt Krisztus földi helytartója. 1878. február 7-én bekövetkezett halálát követően a konklávé az akkor a Római Egyház camerlengójának tisztségét betöltő Pecci bíborost választotta meg pápává, a harmadik szavazáson – aki elfogadta, és a Leó nevet vette fel.

XIII. Leó pápa programja lényegében a modern világ újra kereszténnyé tétele volt. Legfőbb vonalaiban ezt a programját már egyértelműen kinyilvánította az Inscrutabili Dei consilio (1878) programadó enciklikájában. Ebben szólt kora társadalmi gondjairól, s leszögezte: az emberiséget sújtó bajoknak, a társadalmi alapelvek fölforgatásának, az erkölcsi törvény, az igazságosság semmibevételének legfőbb oka az Egyház tekintélyének megvetése. Figyelmeztetett: „A polgárosodásnak nincsen biztos alapja, ha nem nyugszik az igazság örök elvein s a méltányosság és a jog változatlan törvényein – nincs alapja, ha nem őszinte szeretet fűzi egymáshoz az embereket s nem szabályozza kölcsönös kötelmeiket.” „A bajok szomorú látványa az”, ami „Péter kormányzójának” szeme elé tárul. A rengeteg probléma közül a pápa kiemeli azoknak az elveknek az általános felforgatását, amelyekre – mint alapra – a társadalmi rend épül, minden erkölcsi és igazságtörvény elvetését és „a türelmetlen ész megátalkodottságát minden törvényes tiszteletadással szemben”. Ebben az enciklikában jelenik meg először, hogy

az Egyházat és a kultúrát összhangba kell hozni, a modern világot újból kereszténnyé, a keresztény életet pedig modernné, korszerűvé kell formálni”.

XIII. Leó azonban nem mélyed bele az Egyház ellenségeivel folytatott vitába  és bírálásukba, ahogy elődei tették, hanem megpróbál a saját területükön, a civilizáció terén szembeszállva velük párbeszédet kialakítani. Ez rendkívül merész lépés volt, mert a 19. században az úgynevezett civilizáció pontosan azt a valóságot testesítette meg, amely természetes ellenségének tekintette az Egyházat. A pápa viszont világosan fogalmazott: a civilizációnak „hiányoznak a szilárd alapjai, ha nem az igazság örök elveire, a becsületesség és igazságosság megváltoztathatatlan szabályaira épül, ha a lelkeket őszinte jámborság nem köti egymással össze és szelíden nem szabályozza a kölcsönös kötelezettségeket. Így ki merné tagadni, hogy az Egyház az, amely az evangéliumot a nemzetek között hirdette és elvitte az igazság fényét a barbár és babonás hiedelmekben élő népeknek, rávezette őket az isteni Teremtő felismerésére és a maguk értékelésére; amely megszüntetve a szolgaságot, az embert mivoltának ősi méltóságára hívta… Ó, ha ilyen összevetést tennénk a vallással és Krisztus Egyházával ily nagyon ellenséges jelenkor és azon boldog idők között, amikor az Egyházat úgy tisztelték, mint az Édesanyát, kétségkívül azt lehetne hinni, hogy feldúlt és romokban álló korunk egyenesen a szakadék felé rohan…” Mindezek alapján XIII. Leó állítja:

az a civilizáció, amely ellentétben áll az Egyház tanításával és törvényeivel, „a civilizációnak csak a látszatát kelti és nevét viseli”.

Éppen ezen ok miatt a római pápáknak tulajdonítható az érdem: „falként és védőbástyaként mindig ők gátolták meg, hogy az emberi társadalom visszaessen a régi babonás hiedelmekbe és barbárságokba”.

Az enciklika befejező részében XIII. Leó azt ajánlja a püspököknek, hogy „az ifjúság helyes nevelése révén” adjanak szilárd alapokat a hívők életének. Hangsúlyozza a család fontos szerepét, felmagasztalja annak amúgy is jelentős méltóságát, mert az „Krisztusnak az Egyházzal való egységét jelképezi” és a társadalmi élet sarokköve.

XIII. Leó hosszú, negyed évszázados pápasága alatt fáradhatatlan elkötelezettséggel szolgált, és mozgásba hozta a katolikusok legjobb energiáit. Ahhoz, hogy megértsük, milyen merész vállalkozás volt ez a részéről, tudnunk kell: amikor a pápai trónra lépett, Európát új eszmei forrongások (pozitivizmus, evolucionizmus, idealizmus, marxizmus, vitalizmus, nihilizmus) tartották lázban, mindegyik egy Isten nélküli humanizmus bizonyítására törekedett, következésképpen ezek mindegyike az Egyházban az emberi haladás és a valódi civilizáció megvalósításának akadályát látta. Az Egyházat mindenhol az obskurantizmus fellegváraként és minden világi haladás ellenségeként mutatták be. Ebben a kereszténységgel ellenséges helyzetben új keresztény civilizáció létrehozása úgy, hogy közben nem vetik el a modern kor eredményeit, igen merész, utópisztikus kezdeményezés volt, de Leó pápában megvolt az ehhez szükséges lelkület, hogy ezt a nehéz vállalkozást megkockáztassa. Vallási tevékenysége három síkot ölel fel: a belső, a hittérítői és az ökumenikus területet.

XIII. Leó társadalmi eszméjének megismeréséhez alapvető dokumentum a híres Rerum novarum (Új dolgok) kezdetű enciklika (1891. május 15.). Ebben fektette le a szociális katolicizmus alapjait, áthidalta az egyházi tanítói hivatal lemaradását ezen a téren, megkísérelt egy újfajta szintézist kialakítani a tőke és a munka, a hagyomány és a haladás, a lelki és a világi szféra kapcsolatában.

Már az enciklika kezdetén megfogalmazza: „Világos, és ebben mindenki megegyezik, hogy nagyon nagy szükség van a megfelelő intézkedésekkel a proletárok késedelem nélküli megsegítésére, mert ők többségükben méltatlanul nagyon nyomorúságos körülmények közé süllyedtek. Minthogy az előző században beszüntették a foglalkozási és mesterségi testületeket, és semmit sem állítottak a helyükbe, ugyanakkor az intézmények és a törvények eltávolodtak a keresztény szellemiségtől, az történt, hogy lassacskán a munkások magukra maradtak, védtelenekké váltak, uraik kapzsiságának és a fékevesztett versenynek kiszolgáltatva.” Pedig „A gazdagok rétege, amely önmagától erősebb, kevésbé igényli a közvédelmet; a nyomorult népnek, minthogy nem rendelkezik saját támasszal, különösen szükséges pártfogót találni az államban. De a munkásoknak, akik a gyengék és a szükséget szenvedők oldalán vannak, az állam felől inkább gondozást és gondoskodást kell nyújtani… Az állam hivatása, hogy a közjó érdekében megakadályozza, hogy egyik társadalmi rend visszaéljen a másiknak helyzetével. Védenie kell a magántulajdont, de gondoskodnia is, hogy a munkásokat ne nyomják el, hogy ezek munkájuk gyümölcséből megfelelően lakhassanak, ruházkodhassanak, táplálkozhassanak s hogy életük ne legyen aggodalmaktól terhes.”

Amikor a Rerum novarum megjelent, sok katolikus lelkiismerete mozdult meg. Georges Bernanos francia író híres, Egy falusi plébános naplója című regényében a következő szavakat adja a torcyi plébános szájába:

XIII. Leó híres enciklikáját, a Rerum novarumot ti csak nyugodtan átfutjátok, mint bármely más nagyböjti pásztorlevelet. Ez a maga korában, kicsim, úgy tűnt föl, hogy lábunk alatt remegni éreztük a földet.

Micsoda lelkesedés! Én akkor Norenfontes bányavidék plébánosa voltam. Ez az egyszerű eszme, hogy a munka nem a kereslet és kínálat törvényének alávetett áru – hogy a bérekre és az emberek életére nem lehet úgy spekulálni, mint a búzára, a cukorra és a kávéra – teljesen felrázta a lelkiismeretet.”

Kétségtelen, hogy az enciklika égető problémát vizsgált meg, a társadalmi kérdés kényes és nehéz problémáját: a katolikusok számára teljesen új és addig nem hallott fogalmakban, azaz jogi és többé már nem egyszerűen jótékonysági fogalmakban kifejezve. A kor katolicizmusának felfogásában a szociális kérdést a keresztény jótékonyság hagyományos területén kezelték. A szegény és a proletár ugyanazt jelentette. A tőke–munka kettősség egy másik kettősséggel, a gazdagság–szegénység kettősével volt azonos a gyakorlatban. Igazságot tenni és alamizsnát adni két megközelítőleg azonos cselekedetnek számított. A Rerum novarum szembenézett egy olyan kérdéssel, amelyhez a kor katolikusainak átlagos érzékenysége még nem jutott el, és kijelölte a megoldás irányait, amelyek nem visszatérési pontokká váltak az egész azt követő átgondolás számára. Ezek a következők voltak: a magántulajdon védelme, valamint társadalmi felhasználása; a munkakapcsolatokba a gyengébbek érdekében célszerű állami beavatkozás, de annak szükségessége, hogy ne menjen túl a saját határain, az azt megelőző természetes intézmények jogainak kiterjesztésével; a munkás társulatok, azaz a modern szakszervezettség törvényessége.

Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök 1903-ban megjelent, XIII. Leó pápa püspöki jubileuma című írásában így fogalmaz: „A katasztrófa vigíliáján állunk; hamar értünk oda; nem hiába, gőzzel haladunk. A liberális elvektől okozott bódulásban sokan még nem látják, hogy a szocializmus az aposztázia méregfájának gyümölcse, s hogy csak egy kiút van: Krisztus. Carlyle (Thomas Carlyle skót történész – B. D.) ezt már rég megmondta:

mióta Krisztus eljött, a világ megítéltetett; csak krisztusi alapokon állhat fönn a társadalom.

A puritán Carlyle sötét predesztinációjával nem nyújthatott a társadalmi újjászervezésnek elég erős erkölcsi alapokat; de amit Carlyle nem tehetett: megtette a pápa.”

*

XIV. Leó pápa 2025. május 10-én, szombaton a bíborosi testület tagjai előtt mondott beszédében közölte: „Névválasztásomnak több oka is van, de elsősorban az, hogy XIII. Leó pápa a Rerum novarum kezdetű történelmi enciklikájával a szociális kérdéssel foglalkozott az első nagy ipari forradalom összefüggésében;

az Egyház pedig ma mindenkinek felajánlja az ő szociális tanításának örökségét, hogy válaszoljon az újabb ipari forradalomra és a mesterséges intelligencia jelentette fejlődésre, melyek új kihívásokat állítanak elénk az emberi méltóság, az igazságosság és a munka védelmét illetően.”

Források:
Battista Mondin: Pápák enciklopédiája; Magyar katolikus lexikon

Fotó: Vatican News, Wikipedia

Bodnár Dániel/Magyar Kurír