XIV. Leó pápa a 47. rimini meetingen: Az irgalmasságot állítsuk szembe a hamis realizmussal

Bernhard Scholz, a meeting elnöke, Davide Prosperi professzor, a Comunione e Liberazione Testvériség elnöke; Emanuele Forlani, a meeting alelnöke; valamint Francesco Perazzini, a meeting igazgatója fogadta. A pavilonok bejáratánál a pápa köszöntötte a szervezőcsoport és a stáb tagjait. Ezután először a Szent Ágostonról szóló kiállítást, utána pedig a Léon Harmelről szóló kiállítást tekintette meg. A Nagy Auditóriumban négy óra körül találkozott a meeting résztvevőivel. Bernhard Scholz és Davide Prosperi köszöntője után mondta el beszédét.

XIV. Leó pápa hangsúlyozta, hogy a háborúk, megosztottságok és válságok által sújtott világban a keresztények arra kaptak meghívást, hogy a hamis realizmussal az irgalmasság realizmusát állítsák szembe. Arra buzdított, hogy bátran építsük a békét és a szeretet civilizációját, leplezzük le az igazságtalan hatalmi viszonyokat, és „fegyverezzük le” a technológiai fejlődést. A fiatalokat arra emlékeztette, hogy a jövő ígéret, nem fenyegetés, és arra kérte őket, hogy nyíljanak meg az igazi katolicitásra, induljanak el mindenki felé, különösen a szegények és a szenvedők felé. Végül az egyház szeretetére, egységre, egymás meghallgatására és a Szentléleknek való bátor engedelmességre buzdított.

A találkozó után a pápa a rimini székesegyházba ment, hogy találkozzon a Caritas által segített betegekkel, fogyatékkal élőkkel és szegényekkel, utána pedig szentmisét mutasson be.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Örülök, hogy itt, Riminiben találkozhatom veletek, azokban a terekben, amelyek kedvesek számotokra, s ahol az augusztus végi találkozótok évről évre sok elkötelezett munkát és kreativitást mozgósít, és párbeszédre ösztönöz. Köszönöm Scholz elnök úrnak és Prosperi úrnak köszöntő szavaikat.

A mai történelmi helyzetben mélyebben megértjük azt a próféciát, amelyet csaknem fél évszázaddal ezelőtt e napok elnevezésébe írtak: „meeting a népek közötti barátságért”. Amint Szent II. János Pál mondta nektek: „Már e szavak puszta kimondása is örömmel tölti el a szívet: »Találkozó!« »Baráti találkozó!« »Barátság a népek között!« Olyan szavak ezek, amelyek különleges jelentést nyernek a világtörténelem eme – gyakran drámai – óráiban” (Beszéd a népek közötti barátságért rendezett III. meetingen, Rimini, 1982. augusztus 29.).

A békét ma is olyan emberek őrzik és terjesztik, akik szeretnek találkozni egymással, és nem félnek párbeszédet folytatni egymással. Ferenc pápa a Fratelli tutti enciklikával arra tanított bennünket, hogy ápoljuk a társadalmi barátságot, amely a testvériség közéletet érintő, dinamikus és konkrét arca.

Amikor ugyanis felismerjük egymásban Isten gyermekeinek méltóságát, kapcsolatba kerülünk azzal, ami eredendően közös az emberekben, túl minden különbözőségen, megosztottságon és konfliktuson.

Képesek vagyunk beleélni magunkat egymás helyzetébe, meghallgatni egymást és barátságot kötni – egyénileg s utána népekként is. A határokat, meghatározásokat és intézményeket mindig megelőzik az emberek. Ez a felismerés a kereszténység lényegéhez tartozik: ti jól tudjátok ezt, hiszen arra neveltek benneteket, hogy az evangéliumot annak az Istennek a kinyilatkoztatásaként olvassátok, aki találkozássá, eseménnyé, tekintetté és tapasztalattá teszi magát, s ezáltal mindenkiben felébreszti a vágyat arra, hogy szeressék és hogy ő maga is szeressen. Így a meetingből nem valamiféle enklávét hoztatok létre: ellenkezőleg, az egyház és a társadalom találkozási pontjává vált, olyan találkozóvá, amely megsokszorozza a találkozásokat, és új utakat ihlet.

Adjunk hálát az Úrnak ezért az élő örökségért, amely nagy történelmi felelősséget ró rátok az egyház tágabb közösségében, az igazságosságra éhező és szomjazó emberiség szolgálatában. Amint ugyanis a II. vatikáni zsinat tanította: „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben” (Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1).

Igen, kedves barátaim, elérkezett a felelősségvállalás ideje, különösen azok számára, akik sokat kaptak a kultúrává váló hit évezredes hagyományából. A meeting alkalmai valóban képesek voltak a múlt nagy örökségéből olyan indítékokat meríteni, amelyek ma arra késztetnek benneteket, hogy párbeszédet folytassatok a művészettel, a zenével, az irodalommal, a tudománnyal, a gazdasággal és az emberi lélek minden megnyilvánulásával.

Az idei találkozó számára választott cím is, mely az Isteni színjáték utolsó sorából származik, afelé a történelem felé lendít bennünket, amelynek Isten az Ura. „A szeretet, mely mozgatja a napot és a többi csillagot”, nem tűnt el, nem vesztett sem erejéből, sem intenzitásából, jóllehet olyan szeretet, amely szívesen marad csendben, szemben azokkal a zajos erőkkel, amelyek felforgatják a földet, az eget és minden teremtményt.

Igen, a szeretet mozgat! „Fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45). Jézus így írja le Isten tökéletességét, megmutatva cselekvésének nagylelkűsége és az emberi gondolkodás szűkössége közötti különbséget.

A valóság megfullad számításaink szorításában, és fellélegzik Isten ingyenes szeretetében.

Nem véletlen, hogy elődeim – Szent II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc – valamennyien az isteni irgalmasságot jelölték meg az evangélium és a mai drámai és csodálatos korszak „új dolgai” közötti találkozási pontként. Jézus Krisztus követése a 20. század tragédiái és újrakezdései után ugyanis annak világos felismerését kívánja meg, hogy a rosszat nem lehet rosszal legyőzni.

Miként a mennyben, úgy a földön is a szeretet az élet törvénye, a megváltásnak, a megfeszített Messiásnak a módszere. A hamis realizmussal szemben, mely újra felfegyverzi az elméket, a szavakat és a nemzeteket, a katolikus kultúrának ma az irgalmasság realizmusát kell szembeállítania: eszerint nem létezhetnek ellenségek, és mindenki, még az ellenfelek is, testvérek, akiknek a szemébe kell néznünk, és akikkel találkoznunk kell az igazságban.

A bűn természetesen létezik, de erősebb Krisztus megváltó szeretete, mely arra kötelez bennünket, hogy megtisztítsuk gondolatainkat, érdekeinket, szokásainkat, kapcsolatainkat, terveinket, befektetéseinket – életünk minden területét – mindattól, amit a hatalom kultúrája beszennyezett.

Megvan köztetek az a szaktudás, felelősségvállalás és azok az erőforrások, amelyeket egy valódi, az egész népet érintő megtérés szolgálatába lehet állítani. „Saját dicsőségünk, saját »méltóságunk«, saját befolyásunk megrögzött védelmezése nem lehet része érzéseinknek. Isten dicsőségét kell keresnünk, és az nem esik egybe a sajátunkkal. Isten dicsősége, mely ott ragyog a betlehemi barlang alázatában vagy Krisztus keresztjének gyalázatában, mindig meglep bennünket” (Ferenc pápa: Beszéd az Olasz Katolikus Egyház 5. országos kongresszusához, Firenze, 2015. november 10.). Szabadítsuk meg tehát az együttélést a gyanakvástól, a kultúrát az erőszakos önérvényesítéstől, a nevelést az ideológiától, a munkát a profit bálványozásától, a technológiát és a pénzügyeket pedig a halál üzleteiről! Az általunk létrehozott és működtetett szervezetek segítségével leplezzük le az igazságtalan hatalmi viszonyokat, amelyek a szegénység és az egyenlőtlenségek, a háború és a környezeti katasztrófák gyökerénél állnak. Fegyverezzük le a technológiai fejlődést, amikor az mindent behálózóvá és pusztítóvá válik! Bátor úttörőkre van szükség, akik azzal, hogy maguk változtatnak irányt, meggyőzővé és hitelessé teszik a mindenkitől megkívánt megtérést.

Ne csak olyan emberek legyenek, akik a fáradtság és a kétségbeesés tüzét szítják; legyenek olyanok is, akik újra lángra lobbantják az álmokat és a jövőképeket! A két út nem egyeztethető össze egymással: az egyik kihasználja a megosztottságot, az elidegenedést és a kétségbeesést, a másik viszont Isten országát és annak igazságosságát szolgálja. „Egy olyan világban, amelyet piacok és befolyási övezetek megszerzését célzó számtalan manőver sző át, gyakran megnyugtató retorikába és csábító ideológiai elképzelésekbe burkolva, szívünk arra vágyik, hogy egy másfajta, bölcs és jóakaratú tervet fedezzen fel, olyat, amilyet Mária szemlél a Magnificatban, amikor kijelenti, hogy Isten irgalma nemzedékről nemzedékre megmarad azokon, akik félik őt. Ez az irgalmas terv ma is végigvonul a történelmen, az algoritmusok és a globális hálózatok által meghatározott, rendkívül gyors és viharos változások közepette is, és az evangéliumi élet iránytűjévé válik a digitális korban. Középpontjában a megtestesülés misztériuma áll” (Magnifica humanitas enciklika, 230–231).

Kedves barátaim, e misztérium fegyvertelen szépsége azt kívánja, hogy vállaljuk azt a „nevelési kockázatot”, amelyről Giussani atya beszélt nektek. Ő felismerte, hogy „nevelési szempontból nem az a módszer a leginkább alkalmas a jó szolgálatára, amely elmenekül a valóságtól, hogy attól elkülönülten érvényesítse a jót, hanem az, amely a jó világban való előmozdítására épül” (Luigi Giussani: Il rischio educativo, Rizzoli, Milano, 2014, 106; magyarul: A nevelés kockázata, Szent István Társulat, Budapest, 2005). És hangsúlyozta: „A világban azt jelenti, hogy szembenézünk a valóság egészével. Kockázatos szembesülés ez, ha így akarjuk nevezni; de helyesebb lenne azt mondani, hogy komoly elköteleződést kíván” (uo.). Testvéreim, vállaljuk most ezt a feladatot, amely elköteleződés Krisztus mellett és elköteleződés világunk mellett!

Kedves fiatalok, sokan vagytok itt, jó néhányan önkéntesként. Annak jelei vagytok, hogy

a jövő ígéret, nem fenyegetés.

Sokan vannak – felnőttek és fiatalok is –, akik már nem hisznek ebben. Csendben azonban „a szeretet, mely mozgatja a napot és a többi csillagot”, ma is reményt ébreszt. Ezt erőteljesen megtapasztaltam kortársaitok között Libanonban, Afrikában és Spanyolországban. A szeretet mozgat, sürget, felráz a tespedtségből, új hivatásokat ébreszt, és kockázatvállalásra hív. Vessétek be magatokat! Nyíljatok meg az igazi katolicitásra, és tágítsátok kapcsolataitok körét minden túlságosan szűk közösségi kötődésen túlra! A mozgalom, a csoportok, a közösségek legyenek ugródeszka, ahonnan belevetitek magatokat a teljes valóságba. Szálljatok szembe mindazzal, ami el akarna távolítani benneteket a más kultúrájú, érzékenységű és származású testvérektől, különösen a legszegényebbektől! Ehelyett induljatok el mindenki felé! Mindenütt a világon, különösen a peremre szorultak és a szenvedők között találtok majd olyanokat, akik már készen állnak arra, hogy a szeretet civilizációját építsék. Ne engedjétek, hogy bárki lefokozza e szó jelentését, amely magának Istennek a neve: „Isten szeretet” (1Jn 4,16). 

A szeretetben soha nincs kényszer, indoktrináció; soha nincs csábítás, megtévesztés, toborzás. Szeretet csak szabadságban, eleven párbeszédben, önmagunk nagylelkű odaajándékozásában létezik.

Kedves fiatalok, ma úgy tűnik, a világ csodálkozik Krisztushoz való ragaszkodásotokon, azon a vonzódáson, amelyet iránta és igéje iránt éreztek, valamint azon, hogy az egyházhoz tartoztok. Az, hogy keresztények vagytok, ma sokak számára meglepetés! Mégis – minden feltűnés nélkül – „tőletek terjed tovább az Úr szava” (1Tessz 1,8). Szent Pál írta ezt a nagyon fiatal tesszalonikai közösségnek. És így folytatta: „Istenbe vetett hitetek mindenütt ismeretes lett, ezért nem is kell róla beszélnünk” (uo.). Nem a számok számítanak, még ha megindító is látni azt a több ezer veletek egykorú fiatalt, akik a világ leginkább szekularizáltnak tartott társadalmaiban a keresztséget kérik. A szabadság a lényeg:

az igazsággal csak szabadságban találkozhatunk.

Ezt egyre jobban megértjük olyan történelmi körülmények között, amelyek újra felszínre hozzák legemberibb kérdéseinket, és felébresztik bennünk az értelem, az igazságosság és a béke iránti végtelen vágyat. Így a befolyás bizonyos mértékű elvesztésének – melytől mi, felnőttek talán féltünk, és amely ellen küzdöttünk – fel kellett tárnia előttünk, hogy többre becsülhetjük az evangélium erejét, az általa létrehozott kapcsolatokat, az általa elindított logikát és az általa fakasztott életet. Amint elődeim többször is hangsúlyozták: „Az egyház nem végez toborzó munkát. Inkább vonzás által növekszik” (XVI. Benedek pápa: Homília a Latin-amerikai és Karibi Püspökök V. általános gyűlésének nyitómiséjén, Aparecida, 2007. május 13.; Ferenc pápa: Katekézis, 2023. január 11.). Egy olyan világban való létmód vonzásáról van szó, amellyel kapcsolatban Giussani atya provokatívan azt kérdezte: „Lehet így élni?” (vö. Luigi Giussani: Lehet így élni?, Szent István Társulat, Budapest, 2008–2009).

Már a 2. században a Diognétosznak írt levél névtelen szerzője is felismerte, hogy a keresztények „csodálatos és elismerten meglepő életformát követnek” (V, 4). Természetesen el kell ismernünk, hogy ezt a kincset „cserépedényekben” hordozzuk (vö. 2Kor 4,7), és hogy

személyes és közösségi tanúságtételünk hitelességén gyakran nyomot hagynak korlátaink és bűneink. De az Úr mindig talpra állít bennünket, egyénként és közösségként egyaránt!

Kedves barátaim, mindig szeressétek az egyházat! Szeressétek és őrizzétek az egységet! Érdemes újra kimondani: mindig szeressétek az egyházat! Kedves barátaim, szeressétek és őrizzétek annak a „társaságnak” az egységét, amelyen keresztül Krisztus elért és magához vonz benneteket. Amint Ferenc pápa mondta nektek alapítótok születésének századik évfordulója alkalmából: „A nehéz idők is lehetnek a kegyelem és az újjászületés időszakai. A Comunione e Liberazione éppen egy válságos időszakban, 1968-ban született. Később Giussani atya nem ijedt meg a testvériség átmeneti és növekedési időszakaitól, hanem evangéliumi bátorsággal, Krisztusra hagyatkozva és az anyaszentegyházzal közösségben szembenézett velük” (Ferenc pápa: Beszéd a Comunione e Liberazione tagjaihoz, 2022. október 15.).

Kedves barátaim, éppen a korszakváltás gyötrelmei közepette, ebben a sokféle válság által szétszaggatott világban lehet részünk újból „annak »spirituális ízlelésében« (EG 268), hogy Istennek minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből összegyűjtött, különféle környezetekben és kultúrákban élő népe vagyunk. Ez a nép […] még zarándokol az időben, de már közösségben él a mennyei egyházzal” (Ferenc pápa – Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése: Egy szinodális egyházért: közösség, részvétel, küldetés. Záródokumentum, 17). Az elmúlt években újra felfedeztük egyházi létünk szinodális és missziós dimenzióját, mely mindenekelőtt arra hív bennünket, hogy megtanuljuk meghallgatni egymást. A meghallgatás olyan ajándék, amelynek értékét, úgy gondolom, mindannyian elismerjük, de amely az egyházi élet bizonyos területein gyakran háttérbe szorult. Továbbra is fel kell fedeznünk, mennyire értékes, kezdve Isten igéjének meghallgatásával, egymás meghallgatásával, annak a bölcsességnek a meghallgatásával, amelyet férfiakban és nőkben, az egyház tagjaiban és azokban találunk, akik keresik az igazságot, de még nem tagjai az egyháznak, és talán soha nem is lesznek azok” (Beszéd a szinodális csoportok és a részvételi szervek jubileumának résztvevőihez, 2025. október 24.).

Ez az út mindenféle egyházi társulás és mozgalom megújulását is megkívánja. Arra hívlak benneteket, hogy mind a Comunione e Liberazione mozgalmon belül, mind pedig abban a részegyházban, amelyhez ki-ki tartozik, tapasztaljátok meg ezt az együtthaladást: mindenki meghallgatja a másikat, engedi, hogy a másik hite átalakítsa, és együtt, a pásztorok vezetésével új felismerésekre jutunk, további lépéseket teszünk, és bátran engedelmeskedünk a Szentléleknek.

A szinodalitás nem egy folyamat neve, hanem egy olyan nép természete, amely a másikkal való barátságban és találkozásban felismeri, hogy egyedül Istenhez tartozik.

Ekkor a hatalomgyakorlás olyan szolgálattá alakul, amely tiszteletben tartja a különbözőségeket és elősegíti összhangjukat. Ebben a zaklatott korban ez a stílus valóban az idők jelévé válik. Tegyünk tanúságot arról, hogy minden karizma a közjót szolgálja, minden érték megsokszorozódik, ha megosztjuk, és minden félelem legyőzhető: mindezt kézzelfoghatóvá, hitelessé és kívánatossá kell tennünk. Képesek lesztek erre, kedves barátaim, ha alapítótok nyomdokain járva ápoljátok az egységet egymás között, azokkal, akik meghívást kaptak a mozgalom vezetésére, az Apostoli Szentszékkel, amely elismert benneteket, és Péter utódával. A Szentlélek neveljen bennünket a közösség megélésére! Adja meg nekünk a közösség ízét, megbecsülését és reményét! Kedves testvéreim, továbbra is az a Szeretet vezessen bennünket, „mely mozgatja a napot és a többi csillagot”.

Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

Minden keresztény közösség életének nélkülözhetetlen eleme az imádság. Ezért most arra kérlek benneteket, hogy imádkozzuk el azt az imát, amelyet Jézus tanított bennünket: Mi Atyánk…

[Áldás]

Köszönöm, és jó utat kívánok!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír