XIV. Leó pápa az acerrai hatóságokhoz és lakosokhoz: A közjó előbbre való az önérdeknél!

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok mindnyájatoknak!

Köszöntöm a hatóságokat, és köszönetet mondok mindazoknak, akik közreműködtek a mai találkozó előkészítésében. Köszönöm mindnyájatoknak, hogy itt vagytok! Örülök, hogy ezt a szombat délelőttöt köztetek tölthetem, és ismét meglátogathatok egy olyan vidéket, amelynek szépségét semmiféle igazságtalanság nem képes eltörölni.

Az élet megtanít bennünket arra, hogy minél törékenyebb egy szépség, annál inkább kíván gondoskodást és felelősséget.

Kedves testvéreim, legfőképp azért vagyok ma itt, Acerrában, hogy megerősítsem és bátorítsam a méltóságnak és felelősségnek azt a belső megmozdulását, amelyet minden becsületes szív érez, amikor az élet sarjadni kezd, és rögtön a halál fenyegeti.

Aki rendelkezik a hit ajándékával, megérti, hogy ez a megmozdulás a teremtő Istentől származik, aki minden férfiban és nőben munkatársakat keres az életre irányuló terveihez.

Nemrég a székesegyházban találkoztam azon szennyezés áldozatainak hozzátartozóival, amely az elmúlt évtizedekben sajnálatos módon a „Tüzek földjeként” tette ismertté ezt a vidéket. Ez az elnevezés ugyan nem adja vissza mindazt a jót, amely itt jelen van és kitartóan tovább él, mégis hozzájárult ahhoz, hogy sokan felismerjék a bűnös visszaélések és a közöny súlyosságát, amelyek teret engedtek a bűncselekményeknek. Szeretnék köszönetet mondani a püspököknek, papoknak, diakónusoknak, szerzetesnőknek, szerzeteseknek és a világi hívőknek, akik készségesen fogadták a Laudato si’ enciklika üzenetét és Ferenc pápa folytonos meghívását arra, hogy kifelé forduló, misszionárius és szinodális egyház legyünk. Az együtt haladás, az önmagunkba zárkózás legyőzése, a prófétai bátorság vállalása az ellenállások és fenyegetések ellenére: ezt kéri tőlünk az Úr, és erre indít az ő Lelke.

Ezen a vidéken ugyanis az élet jelen van, és szembeszáll a halállal; az igazságosság létezik és érvényre fog jutni. Természetesen az életet kell választani, és meg kell szabadulni a halál kötelékeitől. Mindig van valami alattomos önérdek a beletörődésben, a megalkuvásban, a szükséges és bátor döntések halogatásában. A fatalizmus, a panaszkodás és a felelősség másokra hárítása a törvénytelenség táptalaja és a lelkiismeretek elsivárosodásának kezdete. Ezért szeretném mindnyájatoknak azt mondani:

vállaljuk mindannyian a saját felelősségünket, válasszuk az igazságosságot, szolgáljuk az életet! A közjó előbbre való, mint néhány ember üzletei vagy részérdekei, legyenek azok kicsik vagy nagyok.

Ez a föld súlyos árat fizetett: sok gyermekét temette el, és tanúja volt megannyi gyermek és ártatlan ember szenvedésének. E fájdalom értéke és súlya arra kötelez bennünket, hogy próbáljunk közösen egy új szövetség tanúivá válni.

Úton vagytok az újjászületés ideje felé, mely nem a felejtés, hanem az erkölcsi cselekvés és a tevékeny emlékezet ideje.

A szemlélődő tekintet ideje, amelyre a Laudato si’ enciklika minden embert meghívott, mindenkit a saját felelőssége alapján. „Az ökológiai kultúrát – írta Ferenc pápa – nem lehet leszűkíteni olyan sürgős és részleges válaszok sorozatára, amelyeket a környezet pusztulásával, a természeti tartalékok kimerülésével és a környezetszennyezéssel kapcsolatban felmerülő problémákra adunk. Egy másfajta szemléletre, gondolkodásra, politikára, oktatási programra, életstílusra és a spiritualitásra lenne szükség; olyanra, amely ellenállóvá tud tenni a technokratikus paradigma előrenyomulásával szemben” (Laudato si’, 111). Testvéreim, ez a paradigma még ma is győztesnek mutatkozik: belőle erednek az elszaporodó konfliktusok, amelyek mögött az erőforrások megszerzéséért folytatott verseny áll; látjuk továbbélését, valahányszor a politikai és intézményi felelősséget viselők túlságosan gyengék az erősekkel szemben; és aktívan jelen van abban a technológiai fejlődésben is, amely néhány ember szédítő profitját célozza, miközben vak az emberekre, munkájukra és jövőjükre. Ezért a változtatást a tekintetünkkel kell kezdenünk.

Egyesek szerint túl nagy ambíció az, hogy jobb világot hagyjunk gyermekeinkre. De nem szabad túl nagynak tartanunk azon küldetésünket, hogy jobb gyermekeket – fiúkat és lányokat – hagyjunk a világra.

A nevelői munka előttünk áll, és elsőbbséget élvez. A fiatalok nevelése, természetesen, de a felnőtteké is; a gyermekeké, de az időseké is; a polgároké és vezetőiké; a munkavállalóké és a munkáltatóké; a híveké és a pásztoroké: mindannyiunknak van még mit tanulnunk. Mindenkinek van mit adnia, de előbb meg kell tanulnia elfogadni. Nem könnyű ezt beismerni, mégis ez a jövő kezdete: olyan, mint egy ajtó, amely megnyílik az előtt, amit eddig nem gondoltunk, nem hittünk és nem szerettünk eléggé.

Még tanulni: íme, ez tesz bennünket közösséggé. A keresztények számára ez azt jelenti, hogy „együtt járunk” Jézussal: minden életkorban egyre inkább és egyre jobban az ő tanítványaivá válunk.

Kedves testvéreim, a gazdasági, a társadalmi, sőt a vallási gondolkodásmód valódi megváltozása fogja felépíteni azt a jót, amely meggyógyítja ezt a földet és az egész bolygót. Meg kell erősíteni és ki kell szélesíteni azt a szövetséget az emberek, az intézmények, az állami és magánszervezetek között, amely már most is hozza első gyümölcseit a nevelés és a szociális érzékenyítés területén. Ez a szövetség nemcsak ellensúlyozni és felszámolni fogja a bűnözői összefonódásokat, hanem pozitív módon összekapcsolja és megsokszorozza azokat a legjobb erőket és nagy eszméket, amelyek már ott élnek szívetekben.

Itt szeretnék köszönetet mondani azoknak az „úttörőknek”, akik bátor elköteleződésükkel elsőként emeltek szót e föld bajai miatt, és ráirányították a figyelmet mérgezésének elhallgatott és tagadott valóságára: különösen a környezetvédő egyesületek tagjaira gondolok. Ma már mindannyian tudjuk, hogy úgy kell őrködnünk a teremtett világ egészsége fölött, ahogyan saját házunk ajtaja fölött őrködünk; vissza kell utasítanunk a hatalomnak és a meggazdagodásnak a földet, a vizet, a levegőt és az együttélést szennyező gyakorlatokhoz kapcsolódó kísértéseit. Lépésről lépésre, de gyorsan meg fogunk valósítani egy kevésbé individualista gazdaságot és egy kevésbé fogyasztásközpontú rendszert. Mennyi hulladék, mennyi pazarlás, mennyi méreg származott egy olyan növekedési modellből, amely mintegy megbabonázott bennünket, betegebbé és szegényebbé tett bennünket.

Tanuljunk meg hát másként gazdagnak lenni: legyünk figyelmesebbek az emberi kapcsolatokra, a közjóra való törekvésre, legyünk ragaszkodóbbak a szülőföldünkhöz, hálásabban fogadva és integrálva azokat, akik velünk akarnak élni.

Ebből a megtérésből kiindulva lehet jó közösségi gyakorlatokat kialakítani: olyan személyek és vállalkozások által, akik és amelyek a mértékletesség iránti érzéket művelik, nem pedig a felelőtlen szabályszegést; akikben és amelyekben a helyreállítás vágya, nem pedig a megszállás logikája él; akikben és amelyekben az igazságosság utáni éhség és szomjúság erősebb, mint a birtoklás vágya. Az, hogy közel vagyunk az emberi szívhez – és ezáltal közelebb vagyunk Istenhez, aki azt megteremtette – azt jelenti, hogy egy befogadóbb, egységesebb, a kirekesztést és megosztottságot kevésbé ismerő közösségre vágyunk. Az út azonban szűk, mert belőlünk indul ki, onnan, ahol éppen vagyunk. Az, hogy képesek vagyunk változtatni menetirányunkon, nap mint nap dolgozni azokon a szokásokon és előítéleteken, amelyekbe kényelmesen berendezkedtünk, és túllátni saját korlátainkon, valójában azt jelenti, hogy találkozunk egymással. Ez olykor emelkedő, alig kitaposott ösvény. Egy konkrét példa: a „Tüzek földje” elnevezés a városok peremén meggyújtott tüzekre utal, amelyeket olykor olyan, kisebbségben lévő, elutasított és kirekesztett testvéreink gyújtanak, akiket kevesen ismernek és becsülnek.

A kirekesztés mindig bizonytalanságot szül: a felfelé vezető út azt jelenti, hogy a kirekesztés ellen küzdünk, nem a kirekesztettek ellen; az egész láncot kell elszakítani, nem csupán az utolsó láncszemet kell megtörni. Ti ezt jól tudjátok!

Ebben a jubileumi évben, Assisi Szent Ferencnek, Olaszország védőszentjének évében, éppen a Poverello emlékeztet bennünket arra, hogy a béke a másikról való gondoskodásra és a testvériségre épül: Isten közös otthonba helyezett bennünket, hogy megtanuljunk együtt élni. Ennek az otthonnak a problémái a mi problémáink; szépsége a mi szépségünk. Az a feladatunk, hogy őrködjünk, mint az éjszaka őrszemei. Azok között lehetünk, akik meglátják az új hajnal hasadását.

Testvéreim, nagyon köszönöm nektek: ez a látogatás nagyon értékes a pápa számára! Imádságomban hordozlak benneteket, és Máriára, a Hajnalcsillagra bízlak mindnyájatokat, családjaitokat, közösségeitek jelenét és jövőjét. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír