XIV. Leó pápa az argentin fiataloknak: Engedjétek, hogy Krisztus átalakítson benneteket!

Megérkezése után nyitott autóval végighaladt a hívek között, majd Jorge Ignacio García Cuerva, Buenos Aires érseke fogadta.

Ezt követően élőzene kíséretében együtt mentek fel az emelvényre. A Buenos Aires-i érsek köszöntője és egy függőségéből felépülőben lévő fiatal tanúságtétele után a Szentatya válaszolt egy nehéz helyzetben lévő emberek szolgálatában tevékenykedő fiatal nő kérdésére.

Ezután a kórus éneke és egy hivatását kereső fiatal nő tanúságtétele következett, majd a pápa egy másik kérdésre is válaszolt, amelyet egy fiatalember tett fel. A jelenlévők ismét meghallgatták a kórus énekét, majd egy művészi előadást, néptáncokat és egy tangóbemutatót tekintettek meg.

Ezután a közös imádság vette kezdetét, benne a Szentlélek segítségül hívásával, elcsendesedéssel és az imádságra szánt idővel, majd gyertyákat gyújtottak a fény jelképes gesztusaként. A pápa ennek végén mondta el beszédét.

Dániel könyvének három ifját állította példaként a fiatalok elé, akik a fenyegetések ellenére is hűségesek maradtak Istenhez. Arra buzdította hallgatóit, hogy ne hódoljanak korunk bálványainak, hanem őrizzék meg Istentől kapott szabadságukat, engedjék, hogy Krisztus szeretete átalakítsa életüket, és az életszentség útján járva vigyék el az evangélium örömét másokhoz.

A virrasztás, melyen körülbelül egymillió hívő vett részt, a Miatyánk elimádkozásával, az áldással és záróénekkel fejeződött be.

Az alábbiakban közreadjuk XIV. Leó pápa fiataloknak adott válaszait és a virrasztáson elmondott beszédét.

A Szentatya válaszai:

1. Agustina Flores: Szentatya, hogyan küzdjünk meg a csalódottsággal és saját korlátainkkal, amikor elindulunk, hogy találkozzunk a leginkább kirekesztettekkel, de nem tudjuk úgy segíteni őket, ahogyan szeretnénk? Hogyan haladhatunk tovább velük együtt, amikor úgy érezzük, hogy amit teszünk, nem elég?

Mindenekelőtt jó estét kívánok mindnyájatoknak, és köszönöm! Milyen csodálatos fogadtatás! Ilyen szívélyes fogadtatásban talán csak Argentínában részesülhet az ember! Szívből köszönöm!

Agustina, köszönöm a kérdésedet és azt a szeretetet, amellyel ezeket a fiatalokat kíséred. Megértem, amit érzel: tudom, nehéz ez, de ne veszítsd el a reményt! Loyolai Szent Ignác azt mondta: „Cselekedj úgy, mintha minden tőled függne, tudva, hogy valójában minden Istentől függ” (vö. Pedro de Ribadeneira: Vida de S. Ignacio, V, XI). Tégy meg minden tőled telhetőt, add bele az egész szívedet, és fogj össze másokkal, hogy egyesítsétek erőiteket! És amikor erőd végére érsz, emlékezz arra, hogy Isten ereje sosem fogy el! Jézus a magról beszélt nekünk, mely akkor is növekszik, amikor a magvető alszik (vö. Mk 4,26–27).

Nem mindig látjuk meg annak gyümölcsét, amit elvetünk, de bízhatunk abban, hogy Isten továbbra is gondoskodik róla. Jegyezd hát meg Szent Nazaria szavait: „Előre, mindig csak előre!” Az Úr veled együtt jár!

2. Franco Pugliese: Szentatya, hogyan tudnám összeegyeztetni a plébánián és a családban megélt szeretetet a munkahelyi kötelezettségeimmel és a mindennapi élet egyéb elvárásaival?

Szeretném személyesen is megköszönni a tanúságtételeket és a feltett kérdéseket. Guadalupe tanúságtételét hallva szeretném megragadni az alkalmat, hogy elmondjam: tudom, hogy sok fiatalban él a vágy, hogy egész életét Krisztusnak adja, akár a megszentelt életben, akár a papságban, akár a családi életben.

Krisztus ma is hív! Ne féljetek válaszolni hívására!

Franco, köszönöm ezt a kérdést. Gondolj azokra az évekre, amelyeket Jézus Názáretben töltött, amikor kétkezi munkát végzett, és osztozott egy család életében. Isten Fia így akart élni! Arra tanított bennünket, hogy a hétköznapi dolgokban is találkozhatunk vele. Ezért nem választhatjuk ketté az életünket, mintha az egyik része Istené, a másik pedig a mindennapi teendőinké lenne, és a kettő ellentétben állna egymással.

Amikor dolgozol, tanulsz vagy a barátaiddal vagy, mindezt szeretettel tedd, és ajánld fel az Úrnak! Így a munkád is imádsággá és az életszentség útjává válik.

Ezért, Franco, valahányszor részt veszel az eucharisztia ünneplésén, vidd egész életedet az oltárra! Azután pedig örömmel térj vissza mindennapi teendőidhez, tudva, hogy Jézus ott is vár rád! Köszönöm szépen!

A Szentatya beszéde:

Köszönöm szépen! Köszönöm mindnyájatoknak!

Kedves fiatalok, kedves barátaim! Isten hozott mindenkit!

Mekkora öröm, hogy ismét eljöhettem erre a helyre, ezúttal azért, hogy veletek találkozzam! Jó estét kívánok! A Spanyolok emlékművén szobrok jelképezik Argentína négy nagy térségét: az Andokat, a Chacót, a Pampát és a Río de la Platát. Milyen szép, hogy ma ennyi fiatal képviseli ezeket a vidékeket! Köszöntök mindenkit.

Köszönöm ezt a meleg fogadtatást, valamint kérdéseiteket és tanúságtételeiteket. Köszönetet mondok García Cuerva érsek úrnak, e város érsekének is a hozzám intézett szavaiért. Ezt a találkozót egy jellel akartuk kezdeni: gyertyáink lángjával. Hallgassuk meg, mit mond nekünk Jézus: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (Lk 12,49). Ez az ő szeretetének tüze, amelyet a Szentlélek közvetít, s amely megtisztítja szívünket, és képessé tesz bennünket a szeretetre.

Most egy másik tűzről szeretnék beszélni nektek: egy babiloni kemence tüzéről. Dániel próféta könyve (vö. 1,3–7.17–20; 2,49; 3,1–93) három fiatalember történetét beszéli el: Hananjáét, Azarjáét és Misaelét. Száműzetésben éltek azon a földön, ahol megtanultak egy másik nyelvet, új neveket kaptak, és a királyság közigazgatásában is tisztséghez jutottak.

Előttük állt még az egész jövő. Aztán elérkezett a nap, amikor választaniuk kellett, kinek adják a szívüket.

Nebukadnezár király hatalmas aranyszobrot állíttatott, és megparancsolta, hogy mindenki boruljon le előtte. Aki ezt nem teszi meg, azt tüzes kemencébe vetik. Képzeljétek el a jelenetet: a tömeg leborul az óriási szobor előtt, és csupán három fiatalember marad állva.

A király még egy utolsó lehetőséget adott nekik. Egyetlen mozdulat elegendő lett volna ahhoz, hogy zavartalanul folytathassák életüket. Azt felelték, hogy Isten ki tudja szabadítani őket a tűzből, de hozzátették: „De ha nem így történnék is” (3,18), akkor sem imádjuk azt a szobrot. Mennyi szabadság van ebben a válaszban! Nem tudták, mi fog történni.

Ismerték a rájuk váró büntetést, de tudták, hogy csak Istenben találhatják meg a boldogságot.

Kedves barátaim, ma is felemelkednek bálványok, amelyek imádatot követelnek tőlünk: a mindenáron elérendő siker, a pénz, a külső megjelenés megszállott hajszolása, a népszerűség vagy az élvezetek féktelen keresése.

Néha, csak azért, hogy elnyerjük mások jóváhagyását, odáig is eljuthatunk, hogy hazudunk, elárulunk valakit, vagy megalázunk valakit a közösségi oldalakon. Az irigység megakadályozhat bennünket abban, hogy örüljünk mások javának, az önzés pedig arra vezethet, hogy tárgyként bánjunk az emberekkel. Vannak olyanok is, akik abból csinálnak üzletet, hogy rabságba taszító élvezeteket kínálnak, például pornográfiát és különféle kábítószereket. Agustín (aki korábban tanúságot tett függőségből való felépüléséről beszélt korában – a szerk.) ezt mondta nekünk: „Mára kilábaltam belőle.” Micsoda erőt kapnak ezek a szavak, ha a három babiloni fiatalemberre gondolunk! Ti is arra kaptatok meghívást, hogy állva maradjatok korunk bálványaival szemben. Ne boruljatok térdre az előtt, ami nem adhat nektek életet! És ha valamikor elestek, álljatok fel! Ne engedjétek, hogy bármi vagy bárki elrabolja tőletek az Istentől kapott szabadságot!

A lisszaboni ifjúsági világtalálkozón Ferenc pápa olyan szavakat mondott, amelyek bejárták a világot: „Mindenki, mindenki, mindenki!” (Fogadási ünnepség, 2023. augusztus 3.). A rá oly jellemző nyomatékossággal ismételte őket, mintha meg akart volna győződni arról, hogy senki sem maradt, aki nem hallotta. Ezekből a szavakból szeretnék kiindulni, amikor arról beszélek, mit jelent Jézus tanítványaként élni: mindenki Krisztus felé, mindenki Krisztussal, mindenki Krisztushoz hasonlóan.

Mindenekelőtt: mindenki Krisztus felé.

Vannak köztetek, akik Jézus közelében nőttek fel, és vannak, akik csak most kezdik keresni őt; olyanok, akik már régóta nem imádkoznak, eltávolodtak az egyháztól, vagy akiket éppen azok sebeztek meg, akiknek kísérniük kellett volna őket. Mindegyikteknek szeretném mondani: van helyed az egyházban! A kérdéseiddel, a sebeiddel és a történeteddel együtt. Ez a te otthonod is. Nem kell úgy tenned, mintha minden rendben volna, és nem kell megvárnod, amíg minden rendeződik az életedben, hogy közeledhess hozzá. És neked, aki úgy gondolod, hogy már túl késő újrakezdeni, azt szeretném mondani: Isten hozott!

Bárki vagy is, bármit tettél is, Jézus Krisztus ismer téged, Jézus Krisztus szeret téged, és azt akarja, hogy közel légy hozzá.

Amint hallottuk, Guadalupe életét megváltoztatta egy kérdés: „Ki mondta neked, hogy már túl késő?” Ezt a kérdést szeretném ma este megismételni azoknak, akik úgy gondolják, hogy túlságosan eltávolodtak, és azoknak is, akikkel valaha azt éreztették, hogy nincs helyük az egyházban. Az Úr titeket is keres! Emlékezzetek Zakeusra! Felment egy fára, hogy lássa Jézust, és felfedezte, hogy Jézus is keresi őt. Jézus a nevén szólította, és meg akart szállni a házában! Ez a találkozás arra indította Zakeust, hogy jóvátegye az általa elkövetett igazságtalanságokat (vö. Lk 19,1–10).

Senki sem süllyed olyan mélyre, hogy Krisztus ne tudná felemelni. Közösségeink kapui legyenek mindig nyitva; közösségeink fogadják be azokat, akik kérdésekkel érkeznek, segítsék a szenvedőket, és türelemmel kísérjék azokat, akik keresik Istent.

Most térjünk vissza Babilonba! A három ifjút megkötözték, és a tüzes kemencébe vetették. A lángok olyan hevesen csaptak fel, hogy azokat is elérték, akik végrehajtották az ítéletet. A király azonban valami érthetetlent látott: három férfit vetett a kemencébe, most pedig négyet látott, amint szabadon járkálnak a lángok között. Az Úr elküldte angyalát, hogy megvédje őket. Megkötözve vetették be őket, most pedig szabadon járnak! A király tűzhalálra ítélte őket, Isten azonban nem hagyta magukra őket. Íme, a második „mindenki”:

mindenki Krisztussal.

Mi is ismerjük annak a tettnek a teljes jelentőségét. A bűn következtében az emberiség a halál uralma alá került, Isten azonban eljött, hogy találkozzon velünk. Isten Fia emberré lett, osztozott szenvedéseinkben, és magára vette bűneinket. Irántunk való szeretetből életét adta a kereszten, és harmadnapra feltámadt. Jézus Krisztus él! Jézus Krisztus legyőzte a halált, és megszabadított bennünket annak hatalmától! Kedves fiatalok! Krisztus szeret bennünket, és részesíteni akar saját életében.

Megígérte, hogy a világ végéig tanítványaival marad (vö. Mt 28,20). Krisztus olyan életet kínál nektek, amelyet a halál sem vehet el tőletek!

Van az elbeszélésnek egy részlete, amely mélyen megérint engem. A kemencéből Azarja így imádkozott: „Fogadd el megtört szívünket és alázatos lelkünket!” (Dán 3,39). Ez az ifjú ellenállt a királynak, Isten előtt mégis elismerte, hogy irgalomra szorul. Milyen csodálatos imádság! Mi is irgalomra szorulunk. Mindannyian ismerjük azt a távolságot, amely olykor a vágyott jó és döntéseink között húzódik. És mindannyiunknak szüksége van a megtérésre.

Krisztus olyannak szeret bennünket, amilyenek vagyunk, de szeretete túlságosan nagy ahhoz, hogy a bűnnek és mindannak fogságában hagyjon, ami tönkretesz bennünket. A tűz, amelyet ő hozott, képes megemészteni bilincseinket, és visszaadni szabadságunkat arra, hogy szeressünk. Vannak sebek, amelyeket be kell gyógyítani, vétkek, amelyeket be kell ismerni, és rossz tettek, amelyeket – ha lehetséges – jóvá kell tenni.

Engedjétek, hogy Krisztus átalakítson benneteket! Ne féljetek a kiengesztelődés szentségéhez járulni!

Milyen jó tudni, hogy bűneink bocsánatot nyerhetnek! Imádkozzatok, olvassátok az evangéliumot, vegyétek magatokhoz az Oltáriszentséget! Benne vár ránk az, aki életét adta értünk.

A kemence közepén a három ifjú énekelni kezdett. Arra hívták az eget és a csillagokat, a hegyeket, a folyókat és minden élőlényt, hogy áldják az Urat. Még ezt is mondták: „Tűz és forróság, áldjátok az Urat!” (3,66). Magát a körülöttük lobogó tüzet is arra hívták, hogy csatlakozzon dicséretükhöz! Énekük egyre szélesebb körre terjedt ki, míg végül az egész teremtést felölelte. Szeretek arra gondolni, hogy ez az ének továbbra is szól, és minden nemzedék hozzáadhatja a maga hangját. Milyen szép lenne, ha minden, amit teszünk, dicsőítéssé válhatna! Talán ma így énekelhetnénk: Művészet és kultúra, áldjátok az Urat! Játékok és sportok, áldjátok az Urat! Tudomány és technológia, áldjátok az Urat! Közösségi hálók és képernyők, áldjátok az Urat! Zene és labdarúgás, áldjátok az Urat! Áldja az Urat minden létező, dicsőítse és magasztalja mindörökké!

A történet elején a király elrendelte, hogy mindenki imádja a szobrát. A végén viszont ezek a fiatalok mindenkit arra hívtak, hogy az Urat áldja. A királynak fenyegetőznie kellett, hogy térdre kényszerítse az embereket; a fiatalok viszont, akiknek hitükön kívül semmilyen más hatalmuk nem volt, hívták a világmindenséget, hogy osztozzon örömükben. Így jutunk el a harmadik „mindenkihez”:

mindenki Krisztushoz hasonlóan.

Kedves fiatalok, aki találkozott Krisztussal, az arra kapott meghívást, hogy úgy éljen, mint ő (vö. 1Jn 2,6). És ma este erre szeretnélek meghívni benneteket: legyetek szentek! A szentek is ismerték gyengeségeiket, de Isten kegyelme átalakította életüket, és megtanította őket szeretni. Jézus megmutatta nekünk az utat: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket” (Jn 13,34). E mögött az „amint” mögött egy olyan kép áll, amelyet sosem szabad elfelejtenünk: Jézus letérdel, hogy megmossa tanítványai lábát. Mindenki Ura mindenki szolgájává lett!

Ti is megmoshatjátok testvéreitek lábát. Osszátok meg kenyereteket az éhezőkkel, nyissátok meg ajtótokat azok előtt, akiknek nincs otthonuk, látogassátok meg a betegeket és azokat, akiket senki sem akar meglátogatni! Vannak láthatatlan szenvedések is: valakinek tanácsra vagy figyelmeztetésre van szüksége, más vigasztaló szavakra vár, megint más pedig arra vágyik, hogy tudja: szeretik. Mennyi alkalmat kínál nekünk az Úr arra, hogy olyanok legyünk, mint ő! Legyen életetek olyan, mint az evangéliumnak az irgalom tintájával írt lapjai, hogy akik találkoznak veletek, felismerhessenek bennetek valamit Jézus szeretetéből és öröméből!

Ez az öröm a vele való barátságból fakad, és arra ösztönöz bennünket, hogy elvigyük őt másokhoz. Gondoljatok az emmauszi tanítványokra! Amikor a kenyértörésben felismerték a feltámadt Urat, ezt mondták egymásnak: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” (Lk 24,32). Még azon az éjszakán visszatértek Jeruzsálembe. Nem tarthatták meg maguknak azt az örömet, hogy Krisztus él!

Beszédem elején ezt mondtam nektek: „Isten hozott mindenkit!” Most pedig Péter utódaként rátok bízom jelmondatunk második részét:

„Menjetek és hirdessétek!” Menjetek el városaitokba és falvaitokba, mindenhová, a legtávolabbi zugokba és a perifériákra is! Akik távol érzik magukat Istentől, rajtatok keresztül fedezzék fel, hogy Krisztus keresi őket!

Hamarosan megáldom a keresztet, amely bejárja majd közösségeiteket. Amikor ez a kereszt kézről kézre jár, Krisztus szeretetének tüze is jusson el egyik szívből a másikba!

Lujáni Miasszonyunk kísérjen és vezessen benneteket mindig ezen az úton: mindenki Krisztus felé, mindenki Krisztussal, mindenki Krisztushoz hasonlóan! Menjetek és hirdessétek!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír