XIV. Leó pápa az egyházi személyeknek Limában: Tudjatok alázattal bocsánatot kérni!

Carlos Gustavo Castillo Mattasogliónak, Lima bíboros érsekének üdvözlő szavai után végezték el a zsolozsma napközi imaóráját, melynek keretében a pápa homíliát mondott.

Beszédében arra buzdította a perui egyház fontos feladattal megbízott tagjait, hogy Krisztusra építve erősítsék az egységet, a kiengesztelődést és a békét. Hangsúlyozta, hogy

az egyháznak képesnek kell lennie meghallgatni másokat, megbocsátani és alázattal bocsánatot kérni saját hibáiért.

Arra hívta a püspököket, papokat, szerzeteseket és világi hívőket, hogy hivatásukhoz hűen, közösen és örömmel tegyenek tanúságot Isten szeretetéről.

A szertartás után a Szentatya gyalog indult a Plaza de Armas térre, hogy részt vegyen a perui nép jövőjének kihívásairól és reményeiről szóló találkozón.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Kedves püspökök, papok, szerzetesek és szerzetesnők, papnövendékek, a pasztorális tanácsok és a szinodális munkacsoportok tagjai, testvérek Jézus Krisztusban!

Nagy örömmel vagyok ismét perui földön, közel egy olyan egyházhoz, amely annyira kedves számomra. Atyaként és a hitben testvérként jövök, pásztorként, aki szereti nyáját.

Sok évvel ezelőtt érkeztem először Peruba, azzal a küldetéssel, hogy szolgáljam Isten népét, építsem Isten országát, előmozdítsam az igazságosságon alapuló békét, különös gondot fordítva a leggyengébbekre.

Ma azért térek vissza, hogy bátorítsalak benneteket az evangélium terjesztésének folytatására, odafigyelve az emberek életére és szükségleteire. E célból szeretném, ha együtt átgondolnánk néhány olyan magatartásformát, amely fontos ahhoz, hogy egyház legyünk, és építsük a szeretet civilizációját, mely valóban a közjóra épül. Ebben segít bennünket az imént hallott rövid olvasmány, Szent János első leveléből (vö. 1Jn 3,23–24).

Az első gondolat, amelyet elénk tár, arra hív, hogy higgyünk „Fiának, Jézus Krisztusnak nevében” (1Jn 3,23), vagyis őrá tekintsünk mint az egyetlen alapra, akire élő kövekből épülő templomunkat emelhetjük (vö. Ef 2,19–22). Krisztus a világosság, az ige, a kenyér, és az egyház ott növekszik, ahol az emberek a vele való közösségnek köszönhetően egységben élnek egymással. Ezt erősíti meg az az állhatatos istenkeresés, amely oly sok szent életét jellemezte, köztük Mogrovejói Szent Turibius püspökét: ő fáradhatatlan, kezdeményező és találékony apostol volt, a szegények bátor védelmezője, nagylelkű pásztor, aki kész volt feláldozni magát nyájáért. Ha azonban meg akarjuk találni e sok energia és lendület forrását, az Úrral való bensőséges kapcsolatára kell tekintenünk: abban találta meg egész küldetésének értelmét, mércéjét és erejét, hogy egészen a keresztig követte őt. Nekünk is ebből kell ihletet merítenünk a közösség szolgálatához, megtanulva húsvét fényében olvasni történelmünket. A megfeszített és feltámadt Krisztust, a Csodák Urát szemlélve jóságának „jeleiben” biztos útmutatást találunk utunkhoz.

A második érték, amelyre szeretnélek emlékeztetni benneteket, a kiengesztelődés. János levele szerint Isten akarata az, hogy „szeressük egymást, ahogy parancsolta” (1Jn 3,23). Perunak erre nagy szüksége van:

olyan egyházra van szüksége, amely megéli a szeretetet, képes hidakat építeni ott, ahol mások falakat emelnek,

képes meghallgatni, gyógyítani és megbocsátani, ugyanakkor kész elismerni saját hűtlenségeit, alázattal bocsánatot kérni, és felelősséget vállalni azokért a sebekért, amelyeket önmagán belül és környezetében okozott.

Olyan egyházra van szüksége, amely a keresztet átölelve szeretettel és bátorsággal tud szembenézni a konfliktusokkal, abban a hitben, hogy Krisztusban mindig lehetséges újrakezdeni és egységre találni, mert amint Szent Pál mondja, mindez nem csupán a mi művünk, hanem „Istentől ered, aki Krisztus által kiengesztelődött velünk, és ránk bízta a kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor 5,18).

Csak így válhatunk – Ferenc pápa oly kedves kifejezésével élve – a béke valódi kézműveseivé (vö. Fratelli tutti enciklika, 225). Ez a harmadik szempont, amelyről szeretnék elgondolkodni. Sokszor hallottatok már beszélni arról, hogy a világban elő kell mozdítanunk a „fegyvertelen és lefegyverző békét” (Üzenet a béke 59. világnapjára, 2026. január 1.).

Ez valóban sürgető feladat, amelyre úgy kell válaszolnunk, hogy minden körülmények között, napról napra ápoljuk a párbeszéd és a testvériség értékeit, és elkerülünk minden megosztottságot okozó polarizációt. A béke mindig „itt és most” kezdődik, s attól függ, hogy miként viselkedünk egymással, miként tekintünk egymásra, miként tiszteljük és hallgatjuk meg egymást. Ha terjeszteni akarjuk a békét, előbb Isten színe előtt, önmagunkban és szeretteink körében kell őriznünk és ápolnunk, hogy azután közösségeinkben, valamint a társadalmi és politikai élet különböző területein is továbbadhassuk. Így leszünk hiteles építői annak a közösségnek, amelynek megélésére a megkereszteltek családja hivatott, hogy Krisztusban egyre inkább „az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének jele és eszköze” legyen (II. vatikáni egyetemes zsinat: Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 1).

A keresztény ember számára az egység a lét nélkülözhetetlen dimenziója, mely személyes és közösségi szinten egyaránt a szív állandó megtérését kívánja meg. A keresztség a kegyelem által Krisztus egyetlen testének tagjaivá tesz bennünket (vö. 1Kor 12,12–13), de szabad személyekként rajtunk múlik, hogy nap mint nap elfogadjuk-e a nekünk adott ajándékot. Jézus az utolsó vacsorán így fejezte ki az Atya kívánságát: „Legyenek mindnyájan egyek […] hogy higgyen a világ” (Jn 17,21).

A kérdés tehát az, hogy miként cselekedjünk, és miként tegyük láthatóvá, hogy „egyek” vagyunk, minden alkalmas eszközt felhasználva, sőt a különbözőségeket és a sebeket is a kölcsönös megbecsülésben és megbocsátásban való közös növekedés lehetőségeivé alakítva.

A köztünk lévő közösség (kommunió) nem teljes egyformaság, és nem is feltétlenül azonnali egyetértés, hanem olyan tér, amelyben a különböző hangok a Lélek segítségével és a pásztorok vezetésével megtanulnak úgy összeolvadni, hogy közben nem szűnnek meg önmaguk lenni, hanem harmóniát teremtenek.

Ehhez nyitottan meg kell tudnunk hallgatni azt is, ami eltér a saját meglátásunktól, ítélkezés nélkül befogadva a másik fájdalmát, és engedve, hogy élettörténete megérintsen bennünket.

Csak így valósulhat meg közösségeinkben az a közös felelősségvállalás, amely mindannyiunkat az örömhír prófétájává tesz.

Ez pedig elvezet bennünket gondolatmenetünk utolsó szempontjához: a küldetéshez. „Az egyház […] természeténél fogva missziós” (II. vatikáni egyetemes zsinat: Ad gentes határozat, 2); lényegéből fakadóan arra ösztönöz bennünket, hogy hirdessük Isten szeretetét, amelyet az egyház kapott, és amelyben hisz (vö. 1Jn 4,16).

Ezért arra buzdítalak benneteket, kedves testvéreim, hogy őrizzétek elevenen ennek a szeretetnek a lángját, és mindenki a maga hivatása szerint tegyen hiteles és örömteli tanúságot: a püspökök pásztorként ismerjék fel Isten hangját, mely a nyáj életén keresztül szól hozzájuk, különösen akkor, amikor meghallgatják papjaikat, és közel vannak hozzájuk; a papok ápolják a Krisztus iránti mély szeretetet, az egyház iránti hűséget és engedelmességet, és kísérjék a rájuk bízott testvéreket; a megszentelt életet élő férfiak és nők mindennap újítsák meg igenjüket valóban evangéliumi élettel, és kérjék a Szentlélektől a kegyelmet, hogy „felülről szülessenek” (vö. Jn 3,3); a papnövendékek ápolják meghívásuk szépségét és frissességét, őrizzék elevenen Jézussal való kapcsolatukat, és ápolják lelkiéletüket. Most pedig hozzátok, a pasztorális tanácsok és a szinodális munkacsoportok világi tagjaihoz fordulok: kérlek benneteket, hogy továbbra is elkötelezetten folytassátok a megkezdett munkát; az egyháznak szüksége van rátok, hozzájárulásotokra és hitetekre.

Kedves testvéreim! Egyesüljünk mindnyájan, ma és mindenkor, a közösség nagy szimfóniájában, amelynek Krisztus a mestere! Együtt járva, a kegyelem előtt nyitott szívvel, egy akarattal énekeljük az Atya szeretetét, hűségesen a kapott parancshoz: „higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást” (1Jn 3,23).

Így legyen, a Szentlélek kegyelméből és édesanyánknak, Máriának közbenjárására!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír