XIV. Leó pápa az uruguayi állami vezetőkhöz: Senki sem maradhat magára a szenvedésben!

XIV. Leó pápa – 2026. november 7., szombat | 14:00

A pápa november 6-án megkezdte tizenkét napos latin-amerikai apostoli látogatását. Első állomásán, Montevideóban, Uruguay fővárosában este (magyar idő szerint 22.10-kor) a Szentatya a José Artigas nevű épület előtt, a Függetlenség téren találkozott az ország politikai vezetőivel, a civil társadalom és a diplomáciai testület képviselőivel.

XIV. Leó pápa Yamandú Orsi köztársasági elnök köszöntőbeszédét követően mondta el beszédét, melyben Uruguay történelmi örökségéből kiindulva hangsúlyozta a közjó szolgálatának, az emberi méltóság védelmének és a társadalmi összefogásnak a fontosságát. Kiemelte a születés előtt álló gyermekek, a családok, az idősek, a betegek és a kiszolgáltatott helyzetben élők iránti felelősséget, valamint a mindenki számára elérhető egészségügyi ellátás szükségességét. Arra buzdított, hogy a gazdasági és technológiai fejlődés minden ember javát szolgálja, a népek közötti kapcsolatokat pedig a kölcsönös tisztelet, a párbeszéd és a békés együttműködés jellemezze. A találkozó után a Szentatya látogatást tett az elnöknél a José Artigas-épületben.

Az alábbiakban a Szentatya beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Köztársasági elnök úr,
tisztelt állami vezetők és a diplomáciai testület tagjai,
hölgyeim és uraim!

Nagy örömmel fogadtam a kedves meghívást, hogy látogassak el ide, Uruguayba. Köszönöm, elnök úr, imént elmondott szavait és a figyelmes fogadtatást. Köszöntöm továbbá a köztársaság intézményeinek és az országba akkreditált nemzeteknek az itt jelen lévő képviselőit.

Már ezen az első találkozón szeretném üdvözletemet eljuttatni minden uruguayihoz, bárhol tartózkodjék is. Örömömre szolgál, hogy ezekben a napokban ellátogathatok e föld néhány helyszínére, közelebbről megismerhetem történelmét, és találkozhatom azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik igen különböző körülmények között az ország életének részesei.

E helyszínek között különleges helyet foglal el Florida, ahol a Harminchármak Szűzanyját, Uruguay védőszentjét tisztelik. Látogatásom kezdetén az ő oltalmába szeretném ajánlani mindazokat, akikkel utam során találkozom. Jelenléte a nemzet történelmének egyik döntő jelentőségű fejezetéhez kapcsolódik, és ma is az uruguayiak egymástól igen különböző nemzedékeit gyűjti egybe.

Ugyanehhez a történelemhez egy másik különleges esemény is kapcsolódik, amelyre szeretnék most utalni. A keleti nép kivonulására gondolok, mely 1811-ben történt, és amelyet a La Redota néven is emlegetnek. Nem kell messzire mennünk innen, hogy felidézzük, hiszen a tér közepén álló Artigas-emlékmű talapzatát egy olyan bronzfríz díszíti, amelyen Angelo Zanelli a menet egyes jeleneteit örökítette meg. Szeretnék elidőzni ezeknek az alakoknak néhány részleténél, mert konkrét kiindulópontot kínálnak ahhoz, hogy a mai Uruguayra is rátekintsünk.

Az emlékmű tetején Artigas egyedül, lóháton jelenik meg. Lejjebb, az elülső domborművön ismét feltűnik, emberei között, a sokaság tagjaként. Ez a részlet azokat a szavakat idézi emlékezetünkbe, amelyeket nem sokkal később, 1813-ban az áprilisi kongresszuson a keleti képviselőknek mondott: „Hatalmam – mondta – Önöktől ered, és megszűnik az Önök szuverén jelenlétében” (Nyitóbeszéd: Archivo Artigas, XI. kötet, 82. dokumentum). Egyetlen mondatban kapcsolta össze a hatalom eredetét és a hatalmat gyakorló személy felelősségét: a hatalmat egy konkrét közösségtől kapja, és annak tartozik számadással.

2025-ben negyven éve volt annak, hogy Uruguayban megszakítás nélkül demokrácia uralkodik. Ez idő alatt a polgárok döntése nyomán különböző kormányok váltották egymást. A közhatalom létjogosultságát a közjó szolgálata adja, és a közhatalmat a jogrend keretei között, a polgárok szabadságának és felelősségének tiszteletben tartásával kell gyakorolni (vö. II. Vatikáni Egyetemes Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74). Ezért értékesek azok a lehetőségek, amelyek révén részt lehet venni a közéletben, világosan meg lehet határozni az intézmények hatásköreit, és meg lehet választani azokat, akik a kormányzás feladatát vállalják (vö. uo., 75).

A közjóhoz az a felelősség is hozzátartozik, hogy a ma birtokunkban lévő javakat továbbadjuk az utánunk következőknek.

Amint elődöm, Ferenc pápa emlékeztetett: „A közjó fogalma magában foglalja a jövő nemzedékeit is” (Laudato si’ enciklika, 159). Ez a felelősség a természeti erőforrások és az energiaforrások felhasználását érintő döntésekben ölt testet. Az elmúlt évtizedekben Uruguay alapvetően átalakította villamosenergia-termelésének szerkezetét, amely ma szinte teljes egészében megújuló energiaforrásokra épül. Ez jelentős eredmény, amelyhez hosszú éveken át következetesen meghozott döntésekre és a társadalmi élet szereplőinek együttműködésére volt szükség. Ez az előrelépés most új kihívásokat támaszt a közlekedés, a termelés, valamint a földnek, a víznek és az energiának a felelős felhasználása terén.

Hosszú távon gondolkodni éppen azt jelenti, hogy úgy gazdálkodunk ezekkel a javakkal, hogy nem veszélyeztetjük a jövő lehetőségeit.

A jövőre irányuló figyelem azokra is kiterjed, akik majd ezen a földön fognak élni: azokra a körülményekre, amelyek között a jövő nemzedékek megszülethetnek és felnövekedhetnek, valamint azokra a lehetőségekre, amelyek életük során megnyílnak előttük. Uruguay népesedési helyzete különösen is indokolttá teszi ezt az aggodalmat. Az emlékmű egyik domborművén egy asszony látható, aki karjában kisgyermeket tart. Szorosan magához öleli, miközben körülöttük továbbhalad a menet.

Ez az oltalmazó mozdulat a kezdődő életre irányítja figyelmünket, arra az életre is, amely még az anyaméhben fejlődik. Aki még meg sem született, már az emberi családhoz és népe jövőjéhez tartozik. Az, hogy teljes mértékben az édesanyjától függ, mit sem csökkent a méltóságán, és azon sem változtat, hogy védelem illeti meg. Megtestesülésekor Isten Fia is vállalni akarta ezt az állapotot.

Egy új élet befogadása megköveteli, hogy az apa az anyával együtt elkötelezze magát, hogy a család támogatást nyújtson, és hogy olyan társadalmi feltételek álljanak rendelkezésre, amelyek lehetővé teszik, hogy gyermekeiket felneveljék és gondoskodjanak róluk.

A születés előtt álló gyermek védelme és az őt befogadók támogatása elválaszthatatlan egymástól. A család továbbra is az első olyan közeg, amelyben az embert befogadják, és ahol megtanul másokkal együtt élni.

Szent II. János Pál, akinek szintén örömére szolgált, hogy ellátogathatott erre a földre, ezt egy olyan mondattal fejezte ki, amely ma is teljes erejével hat: „Az emberi nem jövője a családtól függ!” (Familiaris consortio apostoli buzdítás, 86).

A dombormű egy másik részén több gyermeket látunk, akik a felnőttek mellett haladnak. Már azelőtt is a néphez tartoznak, hogy részt vehetnének a döntésekben, vagy munkájukkal hozzájárulhatnának a közösség életéhez. Akik akkor a felnőttekkel együtt haladtak, később maguk is felelőssé váltak a közös élet továbbviteléért. Ezért a legkisebbekről való gondoskodás szükségképpen magában foglalja a megfelelő oktatás biztosítását is. Az otthon, amelyben a gyermek felnő, a táplálék, amelyet kap, és az őt kísérő felnőttek jelenléte támaszt nyújtanak életének első éveiben; az oktatás folytatja ezt a feladatot, kibontakoztatja képességeit, formálja ítélőképességét, és felkészíti arra, hogy szabadon és felelősségteljesen részt vegyen a társadalom életében (vö. II. Vatikáni Egyetemes Zsinat: Gravissimum educationis nyilatkozat, 1).

A kapott oktatásnak konkrét lehetőségeket is kell nyitnia a munka világába való belépésre, a tanultak gyakorlati alkalmazására és az önállóság saját erőfeszítés révén történő megszerzésére.

A munka így az egyik olyan úttá válik, amely lehetővé teszi minden ember számára, hogy kibontakoztassa képességeit, és hozzájáruljon mások javához.

Emlékeztetnünk kell arra, hogy „a munka van az emberért, és nem az ember a munkáért” (Szent II. János Pál pápa: Laborem exercens enciklika, 6). Ez az alapelv a technológia és a mesterséges intelligencia gyors fejlődése közepette is teljes mértékben megőrzi időszerűségét. E technológiák fejlődésének bővítenie kell az emberi képességeket, meg kell könnyítenie a feladatok elvégzését, és új lehetőségeket kell teremtenie, ügyelve arra, hogy a dolgozó ember ne váljon a termelési folyamat egyszerű, nélkülözhető elemévé.

Az emlékmű alakjai között egy görnyedt idős asszonyt is találunk, aki botjára támaszkodva, nehezen halad előre. Az egyik szekér körül többen egymáshoz közelednek, és karjukat nyújtják egymás felé; úgy tűnik, egyeseknek fontosabb, hogy segítsenek egymásnak, mint hogy szaporázzák lépteiket. Azok is ehhez a néphez tartoztak, akiknek segítségre volt szükségük ahhoz, hogy továbbhaladhassanak. A közösséghez tartozásuk nem függött erejüktől, önállóságuktól vagy attól, hogy mennyivel tudtak hozzájárulni a közös élethez.

Ma sem mérhetjük az ember értékét az alapján, hogy mit termel, milyen munkát végez, vagy mennyire képes önmagáról gondoskodni.

„Az emberi személy alapvető méltósága nem megszerezhető, nem kiérdemelhető, és bizonyításra sem szorul” (Magnifica humanitas enciklika, 53).

A bronzból készült ábrázolás megőrizte arcukat és mozdulataikat, de semmit sem árul el arról, mit hordozott magában az egyes ember, miközben a többiekkel együtt haladt. Ma is élhetünk emberekkel körülvéve, osztozhatunk velük a munkában, az utca mindennapi életében, sőt akár saját otthonunkban is, anélkül hogy tudnánk, milyen terheket hordoznak. A magány, a szorongás és a reményvesztettség olyan mélyre hatolhat, hogy az ember már nem talál okot arra, hogy tovább éljen. Látva az öngyilkosság fájdalmas valóságát, hangsúlyoznunk kell, hogy az egészségügyi ellátás, a családi kötelékek és a közösség közelsége elválaszthatatlan egymástól.

Senkinek sem szabadna odáig jutnia, hogy idegennek érezze magát szerettei körében, vagy azt gondolja, hogy hiánya kevésbé számít, mint jelenléte.

A szenvedés más formái a testben vagy az életkörülményekben mutatkoznak meg. A betegség, a fogyatékosság, a testi fájdalom, az önállóság elvesztése, a szegénység, a munkanélküliség vagy a kirekesztettség különösen szükségessé teheti mások segítségét. Nemrég magam is megtapasztaltam a betegség okozta korlátokat, és olyan gondoskodásban részesültem, amelyért mélységesen hálás vagyok. Ez a tapasztalat arra indít, hogy arra a sok férfira és nőre gondoljak, akiknek nincsenek meg az anyagi lehetőségeik ahhoz, hogy időben diagnózishoz jussanak, vagy megkapják a szükséges kezeléseket.

Minden társadalomnak kötelessége biztosítani, hogy az egészségügyi ellátás mindenki számára elérhető legyen, függetlenül az anyagi lehetőségeitől.

Aki e helyzetek bármelyikét átéli, attól még a társadalom teljes jogú tagja marad, és élete semmit sem veszít értékéből. Ilyen körülmények között kiszolgáltatottsága még sürgetőbbé teszi, hogy megkapja a szükséges segítséget, erőforrásokat és támogatást.

A szenvedőkről való gondoskodás az egész emberi család közös felelőssége. Az egyház számára e kötelesség különleges alapja Jézus Krisztus parancsa, hogy felismerjük és szolgáljuk őt a leginkább rászorulókban (vö. Mt 25,40). Amint XVI. Benedek emlékeztetett: „Az emberiességet lényegében a szenvedéshez és a szenvedő emberhez való viszonnyal mérjük” (XVI. Benedek pápa: Spe salvi enciklika, 38). Ezért

mindannyiunk feladata arra törekedni, hogy minden ember méltósággal élhessen, megkaphassa a szükséges gondoskodást, és élete természetes végéig kísérjék.

Az egyház – egyházmegyéin, közösségein és a mások szolgálatának szentelt sok-sok emberen keresztül – együtt kíván működni mindazokkal, akik azon fáradoznak, hogy lehetőség szerint enyhítsék a fájdalmat, és támaszt nyújtsanak a szenvedő embernek, amikor a fájdalom nem szüntethető meg. Ehhez a közös feladathoz azzal járul hozzá, ami sajátosan az övé: azzal a reménnyel, amely akkor sem alszik ki, amikor az emberi erőforrások elérik határaikat, és amely emlékezteti a megpróbáltatást átélő embert arra, hogy életének mindig van értelme és értéke, hogy nincs egyedül, és hogy Isten a sötétségben sem szűnt meg szeretni őt.

Az Artigasszal együtt vonuló sokaságban igen különböző társadalmi helyzetű emberek is voltak. A domborművön egy előkelő öltözetű asszony gyalog követ egy szekeret, miközben mások az állatokat vezetik vagy a holmijukat viszik. Ezek a különbségek is hozzátartoznak Uruguay történelméhez, ahol különböző származású és társadalmi helyzetű férfiak és nők nemzedékei közös hazájukká tették ezt a földet.

Ugyanannak a népnek a tagjai nagyon eltérő helyzetből indulhatnak, és egyenlőtlen anyagi lehetőségekkel rendelkezhetnek. Ezért a gazdaság megszervezésének és irányításának módja végső soron közvetlenül kihat az emberek életkörülményeire és arra, hogy mennyire képesek alakítani saját jövőjüket. A gazdasági értékteremtés, a beruházások és a gazdasági kezdeményezések – mind az állami, mind a magánszektorban – szükségesek egy ország fejlődéséhez, gyümölcseiknek azonban olyan javakban és lehetőségekben is meg kell mutatkozniuk, amelyek ténylegesen mindenkihez eljutnak, hiszen „a konkrét személyek számítanak: mindegyikük és a családjuk” (Magnifica humanitas enciklika, 58).

A különböző származású és hagyományú emberek együttélése szintén hozzátartozik Uruguay történelméhez. Ez a sokféleség ma az ország polgárainak hitében és vallási meggyőződéseiben is kifejeződik.

Az állam világi jellegének olyan teret kell biztosítania, amelyben hívők és nem hívők egyaránt szabadon és egymást tiszteletben tartva élhetnek együtt, hiszen vannak egyetemes értékek. Ez a semlegesség nem követeli meg, hogy a vallási dimenzió a magánélet területére korlátozódjon.

Amint a II. Vatikáni Zsinat tanítja, senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, és senkit sem szabad megakadályozni abban, hogy lelkiismeretének megfelelően cselekedjék, akár magánéletében, akár a nyilvánosság előtt, akár egyénileg, akár másokkal közösségben, a megfelelő korlátok között (vö. II. Vatikáni Egyetemes Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 2–3). E szabadság alapján az egyének és a vallási közösségek – a polgári intézmények autonómiáját tiszteletben tartva – hozzájárulhatnak a közjóhoz.

A kölcsönös tiszteletnek és a békés együttélésnek, amelynek megvalósítására egy nemzet saját határain belül törekszik, a más népekkel való kapcsolatait is vezérelnie kell. Uruguay alkotmánya is előírja, hogy a köztársaság nemzetközi szerződéseiben törekedjen a vitás kérdések választott bíráskodással vagy más békés eszközökkel történő rendezésére, és segítse elő a latin-amerikai államok társadalmi és gazdasági integrációját (vö. 6. cikk). Az a tény, hogy Montevideo a Mercosur (Déli Közös Piac) titkárságának is székhelye, különösen kézzelfoghatóvá teszi azt a hivatást, hogy elősegítse a térségben a kölcsönös megértés és az együttműködés fórumainak kialakítását.

Napjainkban, amikor a nézeteltérések könnyen szembenálláshoz vezethetnek, Uruguay továbbra is értékes szolgálatot tehet szomszédainak azzal, hogy kitart a jog tiszteletben tartása és a tárgyalásos megoldások mellett, és türelemmel törekszik a megállapodásra.

Befejezésül szeretnék visszatérni a menethez, amelyet a tér közepén álló emlékmű ábrázol. A La Redota különleges helyet foglal el Uruguay történelmi emlékezetében: egy megpróbáltatásoknak kitett népre emlékeztet, amelynek sok mindent hátra kellett hagynia abból, amije volt, s amely a bizonytalanság közepette is igyekezett megőrizni egységét.

Az emlékmű domborművei a talapzat mind a négy oldalán végighúzódnak. Egyetlen helyről a sokaságnak csupán egy részét láthatjuk. Ahhoz, hogy a többieket is felfedezzük, közelebb kell lépnünk, körbe kell járnunk az emlékművet, és figyelmesen szemügyre kell vennünk az ábrázolt alakokat. A nép az alakok összességében jelenik meg. Ebben a sokaságban felismerhetünk valamit, ami ma is jelen van Uruguay életében: az egymás iránti felelősséget, mely lehetővé teszi, hogy a különböző nemzedékekhez és társadalmi helyzetű emberekhez tartozók továbbra is közös történelmet építsenek.

Ehhez az Uruguayhoz érkeztem Péter utódaként és pásztorként, azzal a vággyal, hogy találkozzam az ezen a földön zarándokló egyházzal, és szeretettel közeledjem az egész uruguayi néphez. A Szentszék és Uruguay közötti kapcsolatok az ország független életének első éveire nyúlnak vissza. Ebben az összefüggésben elődöm, XVI. Gergely pápa 1832. augusztus 14-én kelt apostoli brévéjével megerősítette Dámaso Antonio Larrañaga atya felhatalmazásait, és a köztársaság apostoli helynökévé nevezte ki őt. Ezt az egyházi természetű intézkedést az új keleti állam függetlenségének hallgatólagos elismeréseként is értelmezték; az állam akkoriban arra törekedett, hogy megszilárdítsa helyét a nemzetek között.

Az egyház, melynek hite és szolgálata évszázados múltra tekint vissza, továbbra is szeretné felkínálni Uruguay népének azt, amit maga is kapott – Jézus Krisztust és evangéliumának reményét –, és saját küldetéséhez híven együtt kíván működni mindazokkal, akik a közjó előmozdításán és minden ember méltóságának védelmén fáradoznak.

Kívánom, hogy ezek a napok adjanak alkalmat arra, hogy megerősítsük mindazt, ami összeköt bennünket, és megújítsuk a bizalmat, amellyel szembenézünk a nehézségekkel, és felkészülünk mindarra, ami előttünk áll. Isten áldja meg Uruguayt, és a Boldogságos Szűz Mária, akire ez a nép létrejöttének idején rábízta magát, kísérje továbbra is történelme útján! Nagyon köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria