XIV. Leó pápa a barcelonai imavirrasztáson: A legmélyebb éjszakában is legyünk párbeszédben Istennel

A kereszt trónra helyezése, a könyörgés és a Keresztek a világban című bevezető videó után a pápa párbeszédet folytatott a fiatalokkal, majd az evangélium felolvasását követően homíliát mondott.

A fiatalokkal folytatott beszélgetés ITT olvasható.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a homíliát, amelyet XIV. Leó pápa az imavirrasztás során mondott el.

Kedves testvéreim, Isten szeretett fiai és lányai!

Mi is olyanok vagyunk, mint Nikodémus: zarándokok az éjszakában. Ez az evangéliumi kép mindenekelőtt az élet útjáról szóló üzenetet küld számunkra. Úton létünk, vágyakozásunk és mindaz, amit nap mint nap felvállalunk és megélünk – az örömökben és a kudarcokban, a törekvésekben és a tervekben –, folyamatos keresésünk kifejeződése:

a szeretet koldusai vagyunk, éhezzük és szomjazzuk az igazságot, keressük azt a teljes értelmet, amely megtart bennünket, bátorít, és segít megérteni életünk misztériumát.

Miközben lassan haladunk előre, apró léptekkel, arra kapunk meghívást, hogy párbeszédet folytassunk emberi létállapotunk félhomályával: nem látjuk a teljes igazságot, nem ismerjük mélységében önmagunk misztériumát és mások valódi arcát, és nem mindig sikerül megértenünk a bennünket körülvevő valóság és a szemünk előtt játszódó események rejtett igazságát. Olyan fényt keresünk, amely megvilágítja utunkat.

Nikodémus azonban a hit útjáról is beszél nekünk. Nem emberlétünk útjával párhuzamos ösvényről, hanem két mindig összefonódó útról van szó. Amint az evangéliumban hallottuk, Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta nekünk, és őbenne örökre egyesült hús-vér embervoltunkkal. Ő mindig az Atya mellett és mellettünk van; így valahányszor életünk misztériuma egy új nap fényében feltárul előttünk, mindabban, amik vagyunk és amit teszünk, Isten jelenlétében vagyunk, és örök ölelése őriz bennünket: életünk „Krisztussal együtt el van rejtve Istenben” (Kol 3,3). Mindezek ellenére időnként megtapasztaljuk a hit éjszakáját, a hit nehézkedését, a lélek fáradtságát, az evangélium hívásával szembeni méltatlanságunkat, kudarcaink keserűségét és a félelmet attól, hogy nem tudunk megfelelni neki.

Testvéreim, Nikodémus arra tanít bennünket, hogy ezek az éjszakák – melyek végigkísérik életünket, hitbeli utunkat és azt a történelmet, amelyben élünk – az áldás helyei, az újjászületés terei, anyaméhek, melyekből mindig új élet jön világra.

Ezek az éjszakák megfosztanak bennünket mindentől, és visszavezetnek a lényeghez; letépik rólunk azokat az emberi és vallási álarcokat, amelyeket nappal viselünk,

hogy ne ismerjenek fel bennünket, vagy hogy más képet mutassunk magunkról, mint akik valójában vagyunk;

feltárnak bennünket fény- és árnyoldalainkkal, és

visszavezetnek ahhoz az alázathoz, hogy az igazságban tekintsünk önmagunkra, és hagyjunk fel azzal az elbizakodottsággal, amely azt gondolja, hogy utunk már beteljesedett, és úgy haladunk előre, mintha mindenről, mindenkiről, sőt még Istenről is világos ismerettel rendelkeznénk.

Ez az „üres tér”, melyet az éjszaka hoz létre, még akkor is, ha szenvedés, elégedetlenség, csalódás vagy hitetlenség formájában jelentkezik, alkalom lehet arra, hogy új életet fogadjunk be, hogy megváltozzunk és megújuljunk, hogy „felülről újjászülessünk”, amint Jézus mondja Nikodémusnak. Isten ugyanis nem azért jött, hogy bűnével és hűtlenségének éjszakájával együtt elítélje a világot, hanem azért küldte el Fiát, hogy üdvözítse azt, hogy örök életet adjon a világnak.

Ezért mi is arra kaptunk meghívást, hogy

ne ítélkezzünk az „éjszakák” fölött; sem a mi életünk éjszakái, sem az egyház éjszakái, sem a bennünket körülvevő társadalom éjszakái fölött.

Az éjszakában inkább útnak kell indulnunk, mint ahogy Nikodémus tette; kitartóan kell kérdezgetnünk az Urat, meg kell nyílnunk a Lélek indításának, hogy az éjszakát többé ne a kudarc jeleként, hanem egy új élet kezdeteként fogadjuk el.

És ha személyes utunkra, de egyházi utunk éjszakáira, valamint Spanyolországnak, városainak, régi és új szegénységeinek, társadalmának és kultúrájának éjszakáira gondolunk, akkor feltehetjük magunknak a kérdést: most milyen éjszakákon megyünk keresztül? Mit üzennek nekünk?

Belépve ezekbe az éjszakákba, és alázattal, előítéletek nélkül tekintve arra a valóságra, akik vagyunk, min kell változtatnunk, miben kell megújulnunk, milyen irányba akarunk haladni, milyen társadalmat akarunk építeni?

Ne szűnjünk meg keresni, magunknak kérdéseket feltenni, párbeszédet folytatni Istennel és egymással, még a legmélyebb éjszakában sem!

Járjunk együtt az elgondolásaink és érzékenységeink sokféleségét összhangba rendező hitben, hogy keressük az igazságot, mely a közjó felé vezet bennünket, és hogy ez az ország mindenki számára befogadó tér legyen, ahol mindenkit tiszteletben tartanak emberi méltóságában, és azért szeretik, aki.

Nyíljunk meg a Lélek ajándékára, keressük az Urat Nikodémushoz hasonlóan, és fogadjuk be evangéliumának fényét, azzal a bizonyossággal, hogy új életet fogunk megtapasztalni magunkban, áldást hozó jelenlétet, ingyenes szeretetet, mely segít átjutnunk az éjszakából a világosságra.

Mert Isten azt akarja, hogy semmi se vesszen el, és már most örök életet akar adni nekünk, hogy elvezessen bennünket a véget nem érő boldogságra.

Szűz Mária közbenjárására adja meg nekünk az Úr, hogy megnyíljunk előtte, és hagyjuk, hogy Lelkének szele útnak indítson bennünket!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír