XIV. Leó pápa a büntetés-végrehajtási intézetben: Mindig lehetséges új életet kezdeni!

Arra emlékeztetett, hogy az emberi korlátokkal való szembesülés a megtérés, a belső növekedés és az újrakezdés lehetőségét is magában hordozza. Hangsúlyozta, hogy Isten kegyelmével a börtönben is felragyoghat a remény fénye, és a fogvatartottak életében mélyreható változás következhet be. Arra bátorította a fogvatartottakat, családtagjaikat és a büntetés-végrehajtás dolgozóit, hogy őrizzék meg hitüket és reményüket, a társadalmat pedig arra kérte, hogy különösen a gyermekeket és a fiatalokat óvja a bűnözés veszélyeitől.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Jó napot kívánok mindenkinek!

Nagy öröm számomra, hogy ma itt lehetek veletek. Köszönöm, hogy fogadtatok, és lehetőséget adtatok arra, hogy együtt éljük meg ezt a találkozást. Szeretnék köszönetet mondani Buenos Aires érsekének, Jorge García Cuerva érsek úrnak, a biztonsági miniszterasszonynak, az igazságügyi miniszterúrnak és a büntetés-végrehajtási szolgálat vezetőjének. Továbbá köszönetet mondok a börtönlelkészeknek, Matías börtönlelkész atyának és mindnyájatoknak, különösen azoknak, akik megosztották velünk tanúságtételüket. Remélem, hogy mindannyian – én magam is – a szívünkben hordozhatjuk ezt az üzenetet: lehetséges új életet kezdeni. Erre a reményre van szükségünk. Ezért mélységes hálámat fejezem ki Cristiannak, Maximilianónak és Reinaldónak, akik megosztották velünk tanúságtételüket. Köszönöm!

Szeretnék megosztani veletek egy gondolatot arról, ami ember voltunkból fakadóan mindannyiunkban közös: a korlátainkkal való szembesülés tapasztalatáról. A társadalom sokszor úgy mutat be mindent, ami korlátot jelent – a képességeink korlátozottságát, a betegséget, az öregséget és a szenvedést –, mintha kijavítandó hibák lennének, s olyan lehetőségek egész sorát tárja elénk, amelyek révén állítólag valamiképpen „halhatatlanná” válhatnánk (vö. Magnifica humanitas enciklika, 118). Ezt például olyan, számunkra sem ismeretlen negatív jelenségekben tapasztalhatjuk meg, mint a kábítószer keltette mindenhatóság érzése, a könnyen szerzett pénzből fakadó hamis hatalom, a gyengébbekkel szemben alkalmazott erőszak nyújtotta gyáva biztonságérzet vagy a korrupcióból eredő büntetlenség.

Sokszor a bűn és annak következményei révén ébredünk rá korlátainkra, akár azért, mert hibáztunk, akár azért, mert betegség vagy egy szerettünk halála miatt szenvedtünk. „Ezért az évek során sebhelyekként belénk vésődő tanulságokat őrzünk magunkban, melyek emlékeztetnek arra az útra, amelyet szabadság és bukások, álmok és csalódások között jártunk végig” (uo., 120).

Kétségtelen, hogy

az emberi szívet ostromló rossz rombolja a társadalmat, és sok ember életét tönkreteszi, sőt az embertelenség legszélsőségesebb formáihoz is vezethet.

Mindazonáltal „még amikor az ember embertelenné válik, és tragédiákat idéz elő, akkor is tovább ragyog egy kis fény […], és Isten kegyelmével képes újra fellobbanni a megtérés és a kiengesztelődés útjain” (uo., 121).

Kedves testvéreim! Ez azt jelenti, hogy

még a legmélyebb rossz, fájdalom és kudarc közepette is, melyet átélhettetek vagy okozhattatok, a mostani helyzet, amelyben vagytok, különleges alkalom lehet arra, hogy újrakezdjétek életeteket,

amint azt a tanúságtételekben is hallhattuk.

Az ember ugyanis nem korlátai ellenére, hanem gyakran éppen korlátain keresztül bontakozik ki (vö. uo., 118). Éppen azokban az időszakokban találhatunk rá egy új bölcsességre, érezhetjük meg mások szeretetét, és tapasztalhatjuk meg az Úr jelenlétét, amikor korlátaink kézzelfoghatóvá válnak életünkben (vö. uo., 119).

Az ebben az intézetben töltött idő lehetőséget adhat az újrakezdésre, az Istennel való kiengesztelődésre, valamint arra, hogy félelem nélkül visszailleszkedjetek családotok és a társadalom közösségébe. Mert

a korlátainkkal való szembesülés „ha az igazságnak megfelelően elfogadjuk, nem elszegényíti az embert, hanem megnyitja Isten és a másik ember arcának felismerésére”

(uo., 122).

Tudom, hogy ez a hely – mind kialakításában, mind működésében – megmutatja számunkra a korlátok keménységét: azt, hogy nem mehettek ki szabadon, nem ölelhetitek át mindennap gyermekeiteket, és más nélkülözéseket is el kell viselnetek. Elképzelem álmatlan éjszakáitokat, amikor szeretteitek után vágyakoztok, vagy azokra gondoltok, akiket esetleg megbántottatok. Tudok csalódottságotokról is, amiért nem találtatok olyan segítő kezet, olyan embert, aki bízott volna bennetek, és a megfelelő pillanatban segített volna felállnotok és továbbmennetek. És úgy tűnhet, hogy mindez olyan nyílt seb, amelyet lehetetlen begyógyítani.

Épp ezért még inkább szeretném hangsúlyozni, hogy

a börtön mélyreható változásoknak és megtéréseknek, fejlődésnek, tanulásnak, új szakmák és ismeretek elsajátításának is tanúja; olyan embereknek a tanúja, akik az emberi törékenységet annak legfájdalmasabb formájában tapasztalták meg, mégis képesek voltak saját életük pusztaságát termékeny kertté változtatni.

Isten kegyelmével ugyanis lehetséges a teljes sötétségből eljutni oda, hogy meggyújtsuk a remény apró fényeit. Ezek a fények kifelé is sugároznak: családjaitokra, az itt dolgozókra és az egész társadalomra.

Elsősorban családjaitokra gondolok. Ők is várják ezeket a fénysugarakat, és szükségük van rájuk, hogy tovább tudjanak lépni. Hozzájuk is szeretnék néhány szót szólni. Kedves édesapák és édesanyák, kedves feleségek és gyermekek, kedves családok, szeretnélek emlékeztetni benneteket arra, hogy Jézus Krisztus, amikor a szeretet alapvető fontosságáról beszélt, azonosította magát a fogollyal (vö. Mt 25,36), és mielőtt életét adta üdvösségünkért, őt magát is megfosztották szabadságától, noha semmiféle bűnt nem követett el (vö. Jn 18,12). Ezért hozzá kell fordulnunk, hogy könyörögjünk hozzá bebörtönzött szeretteinkért. Kérjük a fogságba vetett Jézust, hogy adjon mindnyájuknak erőt és bölcsességet, hogy ez a magányban és elszigeteltségben töltött idő ne legyen hiábavaló, hanem a kegyelem és az üdvösség idejévé váljon (vö. Tit 2,11).

Az ország börtöneiben dolgozó büntetés-végrehajtási alkalmazottakat, szakembereket és önkénteseket, valamint a börtönöket látogató lelkipásztori munkatársakat szeretném emlékeztetni arra, hogy az előttük álló kihívás egyben a fejlődés és a nehézségek leküzdésének lehetőségét is magában hordozza. Még akkor is, ha olykor úgy érzitek, semmi sem fog jobbra fordulni, vagy tehetetlenek vagytok a „bűn struktúráival” (Szent II. János Pál pápa: Sollicitudo rei socialis enciklika, 36), a halált szolgáló rendszerekkel, a megtévesztéssel és a korrupcióval szemben, melyek nemhogy megszűnnének, hanem az erőszakosság különféle formáiban még erősödnek is.

Kedves testvéreim, emlékezzünk arra, hogy a foglyok meglátogatása az irgalmasság egyik cselekedete, amelyre mindannyian meghívást kaptunk. Bátorítlak benneteket, hogy

erősödjetek meg a hitben, és kapaszkodjatok szilárdan a keresztény reménybe, hogy szembe tudjatok nézni a mindennapok sokféle kihívásával;

hogy ez a környezet emberibbé és tiszteletteljesebbé válhasson, és valóban elősegítse az emberek talpra állását és visszailleszkedését a közösségbe.

Végül a hatóságoknak és az egész argentin társadalomnak szeretném elmondani, hogy „éppen korlátozottságunkban kap helyet az együttérzés, a mások szükségletei miatti őszinte aggodalom, a sötétség és a kudarc közepette is megmutatkozó nagylelkűség” (Magnifica humanitas enciklika, 119). Mindannyian ugyanannak az emberi családnak vagyunk a tagjai. Mozdítsuk elő mindazt, ami mindenki javát szolgálja, kísérjük különös figyelemmel gyermekeinket és fiataljainkat, neveljük őket valódi értékekre, gondoskodjunk róluk, és védelmezzük őket, hogy ne kerüljenek a bűnözés végzetes hálójába!

Az Úr számon fogja kérni rajtunk, mit tettünk minden egyes testvérünkért.

Az Irgalmasság Szűzanyja oltalmazzon mindnyájatokat mennyei palástjával! És a mindenható Istennek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek áldása szálljon le rátok, és maradjon veletek mindörökké! Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír