XIV. Leó pápa Camillo Ruini bíboros gyászszertartásán: Emlékezzünk párbeszédet kereső jelenlétére!

Ruini bíboros hosszú időn keresztül, 1991-től 2008-ig a Lateráni Szent János pápai bazilika főpapja, valamint a pápa helynöke volt a római egyházmegyében, emellett 1991-től 2007-ig az olasz püspöki konferencia elnöke volt. Elnöke volt továbbá a Međugorjéval kapcsolatos nemzetközi vizsgálóbizottságnak és az olasz egyház kulturális projektjének.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Ebben a szentmisében az Úr irgalmába ajánljuk testvérünket, Camillo Ruini bíborost, aki Krisztus nyájának bölcs és buzgó pásztora volt.

Hosszú éveken át szolgálta az Egyházat, ugyanazzal az odaadással végezve mind az egyszerűbb, mind a nagyobb felelősséggel járó feladatokat, amelyeket az Úr papként, püspökként és bíborosként rábízott: a tanításban, a teológusi munkában, a lelkipásztori szolgálatban, az ifjúságpasztorációban, a kultúra világában, a világi hívőkkel való foglalkozásban, a hivatásgondozásban és az egyházkormányzati szolgálatban.

Az olasz egyház rendkívül sokkal tartozik neki, hiszen mintegy tizenhét éven át szolgálta azt a püspöki konferencia elnökeként; ugyanígy a római egyházmegye is, ahol ugyanennyi ideig a pápa helynökeként szolgált. Fontos és kényes időszakokban volt képes vezetni Isten népét és püspöktársait, lelkesen, józan ítélőképességgel és bátran nézett szembe számos kihívással.

Olyan felismerések és kezdeményezések köszönhetők neki, amelyek mély nyomot hagytak az egyházi közösség, sőt a világi társadalom útján is.

Gondoljunk a „kulturális projektre”; arra az elkötelezett munkára, amellyel előmozdította a katolikus világ hozzájárulását az olasz vallási, társadalmi és politikai élet legkülönbözőbb területein. Vagy gondoljunk a római egyházmegyei zsinat nagy munkájára és a zsinati elhatározások megvalósítására; valamint tevékeny és párbeszédet kereső jelenlétére mind az egyház, mind a világi társadalom életének különböző szintjein.

Miközben megemlékezünk róla és a mennyei Atya szerető ölelésébe ajánljuk, engedjük, hogy megvilágosítson bennünket Isten igéje, amelyet hallottunk, valamint néhány gondolat, amelyet maga Ruini bíboros hagyott ránk írásaiban.

A szentleckében Pál apostol megrendítő szavai hangzottak el: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől” (Róm 8,38–39).

Ez az igazság éltette Ruini bíborost is szolgálata során. Isten szeretete hűséges: semmi sem győzheti le, és semmi sem szakíthat el tőle bennünket, mert az ő ajándéka, tőle származik, és minden érdemünktől és gyengeségünktől függetlenül árasztja ránk.

Szeretett testvérünk számos viszontagság közepette kísérte a rábízott hívőket és közösségeket hosszú szolgálata során, s éppen az Úr legyőzhetetlen szeretetében, valamint az erre az ajándékra adott hívő válaszban kell keresnünk annak az erőnek a forrását, amellyel szembenézett e viszontagságokkal.

Lelki végrendeletében, amikor arról a sok emberről írt, akik iránt hálát érzett a tőlük kapott jóért, Camillo bíboros ezt írta: „Tőlük nem kevesebbet kaptam, mint amennyit én igyekeztem adni.” Úgy gondolom, ezek a szavak bennünket is segíthetnek abban, hogy feladatainkat és különféle szolgálatainkat ugyanazzal az alázattal és ugyanazzal az Istenbe vetett bizalommal éljük meg.

Ő maga tett tanúságot arról is, hogy

hosszú életében – már gyermekkorától kezdve – az egyik legfontosabb erőforrás, amely végigkísérte, az imádság volt: az egyszerű, bensőséges imádság, mely friss volt a legzsengébb éveiben, majd az idő múlásával – egészen az elesettség és a betegség időszakáig – egyre érettebbé vált.

A Szentírás egy másik mondata, amelyet a mai liturgia felkínált nekünk, és amely segíthet, hogy gyümölcsözően éljük meg ezt a kegyelmi pillanatot, Jézus kijelentése, amelyet az evangéliumban hallottunk: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok” (Jn 17,24). E szavak életének programját, irányát és végső célját foglalják össze, egy olyan életét, amelyben testvéreinek javát szolgálta, s állandóan Istennek a saját és mások üdvösségére vonatkozó tervét kereste. Ruini bíboros így írt erről:

Remélem, Uram, hogy nem személyes érdekekért munkálkodtam, hanem azokért a célokért, amelyeket rám bíztak, és amelyeket szívből magaménak vallottam” (Lelki végrendelet).

Jó ebben a pillanatban felidézni azt a valóságot, amely minden más gondot és törekvést felülmúlva pásztori szívének legmélyebb indítéka volt. Miközben imádságunkkal és az eucharisztia felajánlásával kísérjük őt, tegyük magunkévá az ő vágyát: hogy eljussunk oda, ahol az Úr vár bennünket, ahová szeretné, hogy jussunk, az örök örömbe; és hogy e cél felé haladjunk úgy, hogy mindegyikünk osztozni kívánjon benne a többiekkel együtt, egyesülve őbenne és egymással, örökre.

Camillo Ruini bíborosnak megadatott a kegyelem, hogy személyesen ismerhetett és együtt dolgozhatott a közelmúlt néhány olyan nagy szentjével, mint amilyen Szent VI. Pál és Szent II. János Pál volt.

Wojtyła pápával való kapcsolatáról – akinek hosszú éveken át munkatársa volt – ezt írta: „II. János Pálban a te jelenlétedet tapasztaltam meg, Uram; kézzelfoghatóan megtapasztalhattam az egyesülést az imádságban, az imádság, az élet és az apostoli szolgálat elválaszthatatlan egységét, a történelmet irányító hit bátorságát, valamint a szeretet és a megbocsátás képességét” (uo.). Úgy vélem, hogy a nagy pápa életének egységéből Ruini bíboros sokat merített, mert benne magában is felfedezhetjük számos vonását annak a szent pápának, akit leír; és úgy gondolom, hogy ez a lelki összhang bennünket is ösztönözhet saját utunkon.

Püspöki jelmondatául Szent János evangéliumának egyik mondatát választotta: Veritas liberabit nos – „Az igazság szabaddá tesz bennünket” (vö. Jn 8,32). E szavak összefoglalják azt az emberről és szabadságról vallott mély felfogást, amelyet Krisztus nyilatkoztatott ki nekünk, és amelyet az Egyház tanít: az igazságra és a jóra vagyunk teremtve, és csak ezekben találjuk meg az egységet, a békét és a teljes kibontakozást, a földi életben és az örökkévalóságban egyaránt. E szavak világosan emlékeztetnek bennünket egy olyan üzenetre, amely különösen jelentős korunkban, amikor a relativista irányzatok, valamint a valóságról és az emberről alkotott teljesen képlékeny felfogások könnyen elbizonytalaníthatnak.

Ha Ruini bíboros életére tekintünk, arra, ahogyan élt és ahogyan eltávozott ebből a világból, annak az erőnek és szilárdságnak a jelét ismerhetjük fel, amellyel az ember növekszik és egyre érettebbé válik, amikor létének középpontját és tengelyét az Istentől származó igazságban találja meg.

Végül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik – amint már említettem – munkájában kísérték, segítették és támogatták Ruini bíborost lelkipásztori szolgálata során, különösen pedig öregségének és betegségének éveiben. Külön is szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik odaadó szeretettel életének végéig mellette maradtak. Az Úr fizesse meg mindenki jóságát, vigasztalja meg hozzátartozóit és szeretteit, neki pedig adja meg a véget nem érő béke jutalmát.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír