XIV. Leó pápa a fiatalokhoz Assisiben: Bátran végleges döntést hozni talán a legforradalmibb tett

Ezt követően XIV. Leó pápa a Santa Maria degli Angeli téren találkozott a fiatalokkal, akik kérdéseket tettek fel neki, ő pedig válaszolt nekik.

Arra buzdította a fiatalokat, hogy bátran kövessék Krisztust, és ne féljenek életre szóló döntéseket hozni. Assisi Szent Ferenc példáján keresztül a testvériség, a szolgáló szeretet és a béke evangéliumi útját állította eléjük, hangsúlyozva, hogy az egyház megújulása mindannyiunk közös feladata. Arra is emlékeztetett, hogy Isten igéje, a szentségek és a testvéri szeretet formálnak bennünket Krisztus képmására, és teszik az egyházat a remény, a szabadság és az üdvösség hiteles jelévé a világban.

A találkozó után XIV. Leó pápa a kolostor kerengőjébe ment, ahol köszöntötte az összes jelen lévő ferencest., ezt követően pedig, a kolostor épületében, köszöntötte a jelen lévő püspököket, valamint az Assisi Szent Ferenc halála nyolcszázadik évfordulójának eseményeit szerevező bizottság tagjait.

Az alábbiakban a fiatalokkal folytatott teljes beszélgetés fordítását közreadjuk.

Karolina (Zágráb) kérdése:

– Szentatya, Karolina vagyok, Horvátországból érkeztem, a zágrábi Páduai Szent Antal-plébániáról. Ferences plébániákon nőttünk fel, ferences testvérek kíséretében, és Szent Ferenctől azt tanultuk meg, hogy az evangéliumot mindenekelőtt az életünkkel kell hirdetni: örömmel, egyszerűséggel, testvéri szeretettel és minden emberhez való közelséggel. Ennek a tapasztalatnak köszönhetően élő hitet fedeztünk fel, amely nem zárkózik a templomok falai közé, hanem szolgálattá, befogadássá és másokban ébresztett reménnyé válik.

Ma azonban gyorsan változó világban élünk, melyben sok fiatal nehezen talál tájékozódási pontokat, nehezen alakít ki valódi kapcsolatokat, és nehezen nyitja meg szívét Isten előtt. Mi is szeretnénk hiteles tanúi lenni az evangéliumnak ott, ahol élünk, tanulunk és dolgozunk, Krisztus világosságát hordozva Szent Ferenc egyszerű, testvéri lelkületével.

Szentatya, mit tanácsolna nekünk, fiataloknak, akik a ferences lelkiségben nőttünk fel, hogy Krisztus hiteles tanítványai maradhassunk, és reményt vihessünk kortársainknak, anélkül hogy elveszítenénk az evangélium örömét, a szív egyszerűségét és azt az emberekhez való közelséget, amely hitelessé tesz minden keresztény tanúságtételt?

A Szentatya válasza:

– Köszönöm, Karolina, ezt a kérdést. Mindenekelőtt jó reggelt kívánok mindnyájatoknak! Köszöntöm azokat a fiatalokat is, akik már bent vannak a bazilikában, és akik – azt hiszem – a kivetítőkön keresztül kapcsolódnak hozzánk. Nagyon örülök, hogy itt lehetek veletek! Még egyszer köszönöm, Karolina, ezt a kérdést. Úgy gondolom, hogy sokan, akik hallották ezt a kérdést, úgy érezhették, hogy már tartalmazta is a válasz egy részét, mert tanúságot tettél az egyszerűségnek, a testvériségnek és a közelségnek arról a lelkületéről, amely meggyőzött téged, és lehetővé tette, hogy egy közösséghez tartozva, ugyanakkor mindenki felé nyitottan fejlődj a hitedben. Mindez Európának egy olyan térségében történt, amely alig harminc évvel ezelőtt még megtapasztalta a háborút, valamint a vallási hovatartozás és a nacionalizmus veszélyes összefonódását. Valójában a ferencesek jelenléte évszázadokon át a párbeszédet ösztönözte, és segítette a katolikusok, az ortodoxok és a muszlimok békés együttélését.

Ma a hűség ehhez a közelségre épülő hagyományhoz azt jelenti, hogy az árral szemben haladunk: azon munkálkodunk, hogy megtisztítsuk az emlékezetet, és ápoljuk a kiengesztelődést.

A keresztényeknek egyre inkább a béke munkálóinak kell lenniük azokban a társadalmakban, amelyeket az a kísértés fenyeget, hogy a vallást eszközként használják fel az identitások közötti szembenállásban. Krisztus tanújának lenni ezért ma is vonzó, ugyanakkor komoly feladat, mert kitágítja az értelmet és a szívet a mesterséges határokon túlra, vagyis a félretájékoztatás által gerjesztett félelmeken és az előítéletek falain túlra. Nem egykönnyen érti meg és fogadja el az ember, hogy szakítani kell a hatalom kultúrájával, és a szeretet civilizációját kell építeni. Szent Ferenctől azonban megtanuljátok az evangéliumi radikalizmust, mely épp a fundamentalizmus ellentéte: nem vakká és erőszakossá tesz, hanem érzékennyé, figyelmessé, mindig Jézus követésére ösztönöz, így tehát alázatossá és mindenki iránt befogadóvá tesz. Nem könnyű, de nagy örömet ad.

Most képzeljétek el egy pillanatra, milyen volt ez a hely, ahol vagyunk – de nyolcszáz évvel ezelőtt! Itt, a nyílt mezőn, Szent Ferenccel együtt több száz fiatal testvér gyűlt össze Európa minden részéből. Próbáljátok magatok elé képzelni őket, amint a ferences források elbeszélik: „Az Angyalos Boldogasszony körüli térségen negyvenes, nyolcvanas, százas csoportokban üldögélve, az egyik helyen az Örökkévalóról beszélgettek, a másik csoportban ájtatosan imádkoztak, ismét másutt a szeretet cselekedeteit gyakorolták. Mindezt oly halkan és szerényen végezték, hogy semmiféle zajt vagy lármát nem lehetett hallani” (vö. Fonti Francescane, 1848; magyar kiadása: Assisi Szent Ferenc virágoskertje – Fioretti, Agapé, Szeged, 1997, 60).

Ez a csend épp ellentéte a háborúnak, ahol erőszak, kiáltások és kegyetlenség uralkodnak. Azoknak a testvéreknek a gyékényei – miként ma a ti hálózsákjaitok – a békét hirdetik. Íme, az egyház: testvérek közössége, amelybe mindenki meghívást kap.

Kedves fiatalok, milyen jó együtt lenni, hogy „Istenről beszélgessünk”, és az ő világosságában az életről is: annak szépségéről, titkáról és komolyságáról! Tegyetek tanúságot erről az életstílusról mindenütt, különösen egy olyan korban, amikor a technológia elszoktat attól, hogy hús-vér emberekként együtt legyünk.

Szent Ferenc felismerte, hogy a szegénység választása közel hozhatja egymáshoz a távol lévőket, elősegíti a találkozást és az ajándékok cseréjét. Így megértette, hogy az evangélium nem választható el Jézus Krisztus életdöntéseitől, aki értünk szegénnyé lett, hogy gazdaggá tegyen bennünket (vö. 2Kor 8,9): az evangélium az ő élete, az ő útja, az ő Atyába vetett rendíthetetlen bizalma. Ha az ő nevében összegyűlünk, ő maga jön közénk (vö. Mt 18,20), és a szívünket betöltő öröm szabad és őszinte (vö. Jn 20,20). Ez az öröm jobban evangelizál, mint a szavak, és nem lehet elrejteni. Köszönöm!

Giovanni (Bologna) kérdése:

– Szentatya, Giovanni vagyok, huszonhét éves, Bolognából érkeztem. Mi, fiatalok olyan világban élünk, amelyet az ideiglenesség kultúrája ural, és amelyben félünk az életre szóló döntésektől. Ennek ellenére Isten egyedülálló és szeretetteljes módon szüntelenül szól hozzánk, és hív, hogy kövessük őt; az élet és az öröm ígéretét adja, miközben fokozatosan feltárja előttünk hivatásunkat.

Íme, a kérdésem: hogyan tudunk teljes, bátor igent mondani neki, elkerülve, hogy „kezünket az eke szarvára téve hátratekintsünk”, és anélkül, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk az út nehézségeinek és a vele járó lemondásoknak? Mi segítette Önt hivatásának útján?

A Szentatya válasza:

– Köszönöm, Giovanni, ezt a mondhatni bátor kérdést, amely tele van a maradandó dolgok utáni vággyal.

Ma hajlamosak vagyunk negatívan beszélni az ideiglenességről. Pedig egykor épp az egyház nevelt kitartóan az ideiglenesség tudatára: elmúlik ez a világ, fut az idő, a földi dolgok változékonyak. Egyedül Isten maradandó, ő örökkévaló.

Ezért azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy mi változott meg, nehogy azok közé tartozzunk, akik visszasiratják a múltat, s ezért nem néznek szembe a jelennel, és nem vállalnak felelősséget a jövőért.

Eltűnőben van, szinte mindenütt a világban, a hagyományos társadalmak stabilitása, amelynek keretei között egész nemzedékek élhettek úgy, hogy csupán csekély változásokat tapasztaltak életük során. Ezekben a társadalmakban szinte minden szabályozott és előre meghatározott volt. Akkoriban az egyház tanúságtétele arra hívott, hogy ne nyugodjunk bele egy előre megírt sorsba, hanem minden egyes cselekedet értékét az örökkévalóság távlatában ítéljük meg. Ezzel szemben ma, a szabadság olykor zavaros értelmezése miatt, azzal áltatjuk magunkat, hogy az életben semmit sem kell véglegesen eldöntenünk, mert a világ, amelyben élünk, gyorsan változik, és mi magunk is sokat változunk. Ezzel azonban a félelem és az eltévedés lehetősége is növekszik. Ebben az összefüggésben az, hogy bátran végleges döntést hozunk, talán a legforradalmibb tett.

Az örökre szóló döntés nem zár bennünket ketrecbe, hanem egy nagyobb dinamizmus előtt nyit meg. A szeretet exodus: szeretni azt jelenti, hogy kivonulunk, felfedezésre váró útra lépünk, olyan úton járunk, amelyet Isten velünk együtt jár végig. Ez minden hivatás valódi értelme.

A Szentírás arra indít bennünket, hogy így éljünk: olyan emberekként, akik arra kaptak meghívást, hogy felkeljenek és végigjárják saját élettörténetük útját, miközben ajándékként fogadják az Úrtól az irányt és az élet értelmét, hogy az ő tervei szerint szeressenek (vö. 1Kor 13 és 1Jn 4). Itt mutatkozik meg igazán, hogy a hit, a bizalom és a megbízhatóság szorosan összetartoznak. Így a hit fényében leleplezzük azt az illúziót, hogy a problémák megoldhatók meneküléssel, hűtlenséggel vagy azzal, hogy mindig más-más úton csak néhány lépést teszünk, anélkül, hogy valaha is messzire jutnánk. Hiszen számtalan élményben lehet részünk, egyre több kapcsolatot alakíthatunk ki, és sok mindent megszerezhetünk, mégis egy helyben toporgunk. Ennek az emberi ára magas, a belső üresség pedig mély. Nem ritkán oda jutunk, hogy használjuk az embereket, vagy épp ők használnak minket. Az „örökre” tehát olyan kegyelem, amelyre maga Isten segít bennünket válaszolni hűségünkkel, hogy életünk teljességre jusson (vö. Jn 10,10).

Ezért már serdülőkortól fontos megtanulni önmagunkat megismerni, dönteni és kockáztatni – vagyis válaszolni a hívó Úrnak –, és ezt felnőttkorban sem abbahagyni, a már meghozott és a még előttünk álló döntésekben sem. Ez olyan kaland, amelyben senkinek sem szabad egyedül éreznie magát, és amely – akárcsak a hit – életünk utolsó pillanatig tart. Saját tapasztalatomból mondhatom, hogy az Úr sosem hagyott magamra: mindig mellettem járt, és olyan embereket is megajándékozott, akikkel együtt haladhattam az úton. Így a papi hivatásban, az Ágoston-rend közösségének tagjaként és misszionáriusként olyan világosságra találtam, amely mindmáig vezetett, egészen addig a napig, amikor igent kellett mondanom egy egészen különleges meghívásra is: arra, hogy pápa legyek.

Amikor igent mondunk arra az egyedülálló tervre, amelyet Isten mindannyiunk számára készített, felismerjük, hogy a minden ember szívébe írt alapvető hivatás a közösségre szóló meghívás.

Ezt a hívást nem egyszer kell meghallanunk, hanem minden egyes nap. A bűn azonban elhomályosítja a tisztánlátást ezen a téren, és a legalapvetőbb emberi kapcsolatokba is bizalmatlanságot, versengést és gyanakvást visz. Hála Istennek, minden hivatás egyúttal a megváltás és a gyógyulás útja is. Jézus hívása, amellyel arra szólít, hogy kövessük őt, megvilágítja méltóságunkat, és arra tanít, hogy tiszteljük mások méltóságát is: bízzunk bennük, és mi magunk is legyünk bizalomra méltók. Ez az út annyira felszabadító, hogy érdemes teljes szívvel járnunk rajta. Köszönöm!

Luigi (Paternò, Szicília) kérdése:

– Szentatya, Luigi vagyok, huszonkét éves, és a szicíliai Paternò kisvárosából érkeztem. A Szicíliai Ferences Ifjúság nevében szólok Önhöz: ez olyan fiatalok közössége, akik a ferences karizmát követik. Szent Ferenc személyének egy olyan vonásáról szeretnék kérdést feltenni Önnek, amely mélyen megérint engem.

„Ferenc testvér engedelmességet és hódolatot ígér Honoriusz pápa úrnak és törvényes utódainak, valamint a római egyháznak” (Megerősített regula, I, in Assisi Szent Ferenc írásai, Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Budapest, 2018, 133). Noha olyan korban élt, amikor az egyházat belső ellentmondások és nehézségek terhelték, nem az eretnekség útját választotta; nem támadta és nem ítélte el korának egyházát, hanem inkább engedelmeskedett a pápának. Ez szabad és forradalmi döntés volt, teljesen a „kisebb testvéri” lelkület szerint, amelynek egyetlen célja az volt, hogy az ítélkezés nyomorúságát az együttérzéssel és azzal a helyreállító szeretettel győzze le, amelyet egyedül a Szeretet tud megadni.

Ma sok fiatal azt mondja: „hiszek, de nem az egyházban”, és közösségeinkből kiindulva olykor mi is egy ellentmondásokkal és belső válságokkal küzdő egyházat látunk. Ezért azt szeretném kérdezni: hogyan tudunk megmaradni ebben a helyreállító szeretetben? Miért olyan nehéz ma az egyházat anyaként látni, aki sebei ellenére is mindig kész befogadni és szeretni bennünket?

A Szentatya válasza:

– Köszönöm, Luigi. Nagyon időszerű kérdést tettél fel, amely Szent Ferenc tapasztalatának lényegéhez vezet bennünket. Szembenézni ezzel a kérdéssel azt jelenti, hogy osztozunk egy vágyban: az Úr Jézus egyházra vonatkozó vágyában. Ferenc ezt a vágyat a Megfeszített szemlélése közben hallotta meg. Nekünk is mindig ehhez a vágyhoz kell visszatérnünk. A történelem során sok embernek, és ma is sokaknak, nem adatott meg, hogy olyannak tapasztalják meg az egyházat, amilyennek Jézus Krisztus szeretné. Ez fájdalmat okoz, sebeket és csalódásokat hagy maga után, sőt, egyesek számára a hit akadályává is válhat.

Az evangéliumban Jézus óva int attól, hogy botlás kövévé váljunk mások számára, vagyis attól, hogy tanítványai megbotránkoztassák az embereket, különösen a kicsinyeket és a szegényeket.

Jézus vágya – amint azt a kezdetektől köréje gyűlő közösségben látjuk – az, hogy olyan népet gyűjtsön egybe, amelyben megszűnik mindaz, ami általában megosztja az embereket.

Jézus körül testvérekké válnak olyan férfiak és nők, akik egyébként sosem találkoztak volna, és nem is keresték volna egymás társaságát. Hála Istennek, amikor ez a csoda ma is megvalósul az egyházban, ma is lenyűgöző látni, hogy városainkban – a sok láthatatlan fal ellenére, amely elválasztja egymástól az embereket – testvéri közösség születhet. Mennyi hátrányos megkülönböztetés és egyenlőtlenség szűnhetne meg azonnal, ha testvérekként ismernénk fel egymást!

Van ennek a forradalmi egységnek egy másik vonatkozása is. Jézus ezt mondja: „Köztetek azonban ne így legyen” (Mk 10,43), vagyis ne úgy történjen, mint a föld nagyjai és a világ hatalmasai között, akik a feltűnést keresik, és mások fölé helyezik magukat. Ellenkezőleg, Jézus azt mondja nekünk: „Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni közöttetek, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,43–44). Jézus egyházra vonatkozó vágya világos: azt akarja, hogy az ő testévé váljon, az ő életét tegye láthatóvá, kövesse példáját, és olyan erőt képviseljen, amely nem megaláz, hanem felemel.

Isten igéje, a szentségek és a testvéri szeretet gyakorlása az átalakulás útjai, amelyeken keresztül kialakul bennünk Krisztus képmása.

Ferenc ezeken az utakon járt: nem uralkodni, hanem szolgálni; nem megszerezni, hanem ajándékként elfogadni; nem megtartani, hanem továbbadni – ez az isteni élet, amely helyreállítja az egyházat, és szabad néppé, a fellélegzés és az üdvösség helyévé teszi.

„Ferenc, menj, és állítsd helyre hajlékomat, amely, mint látod, egészen romokban hever!” (Fonti Francescane, 1038; magyarul: Szent Bonaventura: Szent Ferenc élete. Legenda maior, Szent István Társulat, Budapest, 2015, 56): ebben a soha véget nem érő építkezésben mindannyiunknak megvan a maga feladata. Különböző felelősségeink és hivatásaink vannak, de együtt járjuk az utat: ösztönözzük, segítjük és kölcsönösen figyelmeztetjük egymást.

Fontos, hogy mindannyian elvégezzük a magunk részét. Akkor úgy fogunk beszélni az egyházról, azzal a szeretettel, ahogyan az ember az édesanyjáról beszél, mert felismerjük, hogy hozzá tartozunk.

Őszinte módja lesz ez annak, hogy szeressük azokat az embereket és azt a történelmet, amelyben Jézus Krisztus hozzánk jön és velünk marad. „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28,20). Alázattal, ezt az evangéliumot hirdetjük. Ahhoz tehát, hogy osztozzunk az Úr vágyában, nincs szükség arra, hogy jobbnak mutassuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. Arra van szükség, hogy felismerjük és engedjük működni a feltámadt Jézust az életünkben és valamennyiünk élettörténetében. Köszönöm!

Zárjuk ezt az első részt azzal, hogy Isten kegyelmét, az Úr áldását kérjük mindannyiunkra, egyenként és közösségként is. [Áldás.] [A találkozó második része a közös szentmise lesz.]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír