XIV. Leó pápa homíliája Annabában: Mi is újjászülethetünk, újrakezdődhet az életünk

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Az isteni szó átjárja a történelmet, és az Üdvözítő emberi hangján megújítja azt. Ma az evangéliumot, az örömhírt minden idő számára, itt, az annabai bazilikában hallgatjuk, melyet Szent Ágostonnak, az egykori Hippó püspökének szenteltek. Az évszázadok során a minket befogadó helyek neve megváltozott, de a szentek megmaradtak, mint pártfogóink, és mint annak a földdel való kapcsolatnak hűséges tanúi, amely a mennyből ered. Ez az a dinamika, amelyet az Úr Nikodémus éjszakájában megvilágít: ez az az erő, amelyet Krisztus beleáraszt gyenge hitébe és állhatatos keresésébe.

Isten Lelkének küldötteként, „melyről nem tudni, honnan jön és hová megy” (Jn 3,8), Jézus Nikodémus számára különleges vendég. Új életre hívja őt ugyanis, amikor beszélgetőtársának – és nekünk is – egy meglepő feladatot ad: „újjá kell születnetek felülről” (Jn 3,7). Íme a meghívás minden üdvösségkereső férfi és nő számára! Jézus felszólításából fakad az egész Egyháznak s így az algériai keresztény közösségnek is a küldetése: újjászületni felülről, vagyis Istentől. Ebben a távlatban a hit legyőzi a földi fáradságokat, és az Úr kegyelme virágba borítja a sivatagot. Ám e buzdítás szépsége magában hordoz egy próbát is, amelyen – az evangélium szerint – együtt kell átmennünk.

Krisztus szavai ugyanis egy kötelesség teljes erejével hangzanak: kötelességetek újjászületni felülről!

E felszólítás lehetetlen parancsként hangozhat fülünknek. Ám ha figyelmesen hallgatjuk Azt, aki adja, megértjük, hogy nem kemény rendelkezésről, nem kényszerről, s még kevésbé kudarcra ítélésről van szó. Ellenkezőleg, a Jézus által kifejezett kötelesség számunkra a szabadság ajándéka, mert egy váratlan lehetőséget tár fel: újjászülethetünk felülről, Istennek köszönhetően! Meg kell hát tennünk, az ő szerető akaratának megfelelően, amely meg akarja újítani az emberiséget azáltal, hogy életközösségre hív, mely a hittel kezdődik. Miközben Krisztus arra kér, hogy elölről kezdve egész életünket megújítsuk, erőt is ad hozzá. Ezt szépen tanúsítja Szent Ágoston, aki így imádkozik: „Add meg, Uram, amit parancsolsz, és parancsold, amit akarsz” (Vallomások, X, 29, 40).

Amikor tehát azt kérdezzük, miként lehetséges az igazságosságot, békét, egyetértést és üdvösséget hozó jövő, emlékezzünk arra, hogy ugyanazt a kérdést tesszük fel Istennek, mint Nikodémus: vajon valóban megváltozhat a történelmünk? Annyira tele vagyunk problémákkal, veszélyekkel és megpróbáltatásokkal! Vajon valóban újrakezdődhet az életünk? Igen! Az Úr szeretetteljes kijelentése reménnyel tölti el szívünket.

Nem számít, mennyire nehezedik ránk a fájdalom vagy a bűn: a Megfeszített mindezeket a terheket velünk és értünk hordozza.

Nem számít, mennyire vagyunk csüggedtek gyengeségeink miatt: éppen akkor nyilvánul meg Isten ereje, aki feltámasztotta Krisztust a halálból, hogy életet adjon a világnak. Mindegyikünk megtapasztalhatja a Megváltóba vetett hitből fakadó új élet szabadságát. Ismét Szent Ágoston ad nekünk példát: nemcsak bölcsességéért tekintünk rá, hanem megtérése miatt is. Ebben az újjászületésben, amelyet gondviselésszerűen édesanyjának, Szent Mónikának a könnyei kísértek, önmagára talált, és így kiáltott: „Nem lennék, Istenem, egyáltalán nem lennék, ha te nem lennél bennem. Jobban mondva: nem lennék, ha nem lennék benned” (Vallomások, I, 2)

Igen, tehát a keresztények felülről születnek, Isten ad nekik újjászületést, Jézus testvéreivé teszi őket, az Egyház pedig, mely a szentségekkel táplálja őket, befogadó öl a föld minden népe számára.

Amint az imént hallottuk, az Apostolok cselekedetei tanúságot tesz erről, amikor elbeszéli azt a stílust, amely a Szentlélek által megújított emberiséget jellemzi (vö. ApCsel 4,32–37). Ma is be kell fogadnunk és meg kell valósítanunk ezt az apostoli mintát, és elmélkednünk kell róla, mint az egyházi reform hiteles kritériumáról: ez a reform – hogy valódi legyen – a szívben kezdődik, és – hogy hatékony legyen – mindenkit érint.

Először is: „a sok hívő mind egy szív, egy lélek volt” (ApCsel 4,32). Ez a lelki egység egyetértés (concordia): ez a szó jól kifejezi a szívek egységét, melyek együtt dobognak, mert Krisztus szívéhez kapcsolódnak. A születő Egyház tehát nem társadalmi szerződésen alapul, hanem a hitben, az érzelmekben, az elgondolásokban és az életdöntésekben megvalósuló összhangon, melynek középpontjában Isten szeretete áll: azé az Istené, aki emberré lett, hogy üdvözítse a föld minden népét.

Másodszor, csodáljuk a hívők eme lelki egységének kézzelfogható gyümölcsét: „Mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Mindenük mindenkié, mert egyetlen test tagjaiként mindegyikük részesedik a többiek javaiban. Senki sem szenved hiányt, mert mindenki megosztja azt, ami az övé. A birtoklást adássá alakítva ez a testvéri odaadás nem utópia, kivéve azok számára, akik vetélkedő szívvel és önző lélekkel élnek. Az egy Istenbe, a menny és a föld Urába vetett hit az embereket tökéletes igazságosságban egyesíti, amely mindenkit szeretetre hív, vagyis arra, hogy minden teremtményt azzal a szeretettel szeressen, amelyet Isten ad nekünk Krisztusban. Ezért különösen a nyomorúság és az elnyomás láttán a keresztények alapvető törvénye a szeretet: tegyük azt másokkal, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek (vö. Mt 7,12). E törvény által, melyet Isten a szívekbe ír, az Egyház mindig születőben van, mert ahol kétségbeesés van, ott reményt ébreszt, ahol nyomor van, ott méltósággal ruház fel, ahol viszály van, ott segíti a kiengesztelődést.

Harmadszor, az Apostolok cselekedeteiben megtaláljuk ennek az új életnek az alapját, amely minden nyelv és kultúra népeit érinti: „Az apostolok nagy erővel tanúsították Urunk, Jézus feltámadását, és mindnyájan bőségesen részesültek a kegyelemben” (ApCsel 4,33). Az őket vezérlő szeretet, még mielőtt erkölcsi kötelezettség lenne, az üdvösség jele: az apostolok azt hirdetik, hogy életünk megváltozhat, mert Krisztus feltámadt a halálból. A pásztoroknak, az evangélium szolgáinak első feladata tehát az, hogy egy szívvel, egy lélekkel tegyenek tanúságot Istenről a világ előtt, anélkül, hogy az aggodalmak félelemmel fertőznék meg vagy a divatok megalkuvással gyengítenék meg őket. Veletek, püspöktestvérek, és veletek, paptestvérek, szüntelenül megújítjuk ezt a küldetést a ránk bízottak javára, hogy szolgálatában az egész Egyház egy új életnek az üzenete legyen azok számára, akikkel találkozunk.

Kedves algériai keresztények, maradjatok Krisztus szeretetének alázatos és hűséges jelei ezen a földön.

Az evangéliumról egyszerű gesztusokkal, igaz kapcsolatokkal és napról napra megélt párbeszéddel tegyetek tanúságot: így adtok ízt és világosságot ott, ahol éltek. Jelenlétetek az országban a tömjénre emlékeztet: az izzó tömjénszemre, mely illatot áraszt, mert dicsőséget ad az Úrnak, s örömet és vigaszt nyújt sok testvérnek.

Ez a tömjén kicsiny, mégis értékes valóság, mely nem áll a figyelem középpontjában, mégis arra hív, hogy szívünket Istenhez emeljük, és bátorítsuk egymást, hogy kitartsunk korunk nehézségei között. Szívünk tömjénezőjéből száll fel ugyanis a dicséret, az áldás és a könyörgés, mely az irgalmasság, a könyörület és a megbocsátás kellemes illatát árasztja (vö. Ef 5,2).

Történeteteket a nagylelkű befogadás és a megpróbáltatásokban tanúsított állhatatosság jellemzi: a vértanúk itt imádkoztak, Szent Ágoston itt szerette nyáját, itt kereste szenvedélyesen az igazságot és szolgálta lángoló hittel Krisztust. Legyetek e hagyomány örökösei, testvéri szeretetben annak az embernek szabadságáról tegyetek tanúságot, aki felülről születik, mint az üdvösség reménye a világ számára!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír