XIV. Leó pápa homíliája a Gran Canaria-i stadionban: Legyünk Jézus irgalmának és békéjének hordozói

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Kedves testvéreim! A találkozásokban és megosztásokban gazdag nap után, most, hogy veletek együtt ünneplem ezt az eucharisztiát, mindenekelőtt szeretnék hálát adni az Úrnak azért a sok jóért, amely itt nap mint nap megvalósul, és szeretném rábízni mindnyájatok elkötelezett szolgálatát, ugyanakkor azokat a szenvedéseket is, amelyeknek ez a föld a tanúja.

Arra is hívlak benneteket, hogy ezen a szentmisén imádkozzunk együtt azokért a testvéreinkért, akik életüket vesztették a tengeren.

Mindent az oltárra helyezünk a kenyérrel és a borral együtt, miközben ezzel az előesti misével belépünk Jézus Szentséges Szívének főünnepébe, akinek egész Spanyolország fel van ajánlva. Kérjük az Urat, hogy a Megváltó szívének ugyanazon emberi érzései, irgalma és együttérzése éljen bennünk!

Elmélkedésünkben segítségünkre vannak az olvasmányok, melyeket hallottunk.

Az olvasmányban Isten emlékezteti az izraelitákat arra az ingyenes szeretetre, amellyel szerette őket.

Nem azért választotta ki őket, mert különleges kiváltságokkal, adottságokkal vagy érdemekkel rendelkeztek, hanem pusztán szeretetből (vö. MTörv 7,7–9), és mindig szeretni fogja őket, még akkor is, ha megkeményedett szívük miatt nem viszonozzák szeretetét.

Ilyen Istennek a szeretete, amelyben a szeretetre szóló hivatásunk gyökerezik; olyan szeretet ez, amely nem számításon alapul, nem puszta érzelem, és nem is szűkíthető le egyszerű emberbaráti érzésre, hanem egész lényünket átjárja:

tűz a léleknek, világosság az értelemnek, ellenállhatatlan ösztönzés a szabadságnak, béke, ugyanakkor kín a szívnek, mely együtt dobban más szívekkel, és az egész embert magával ragadja.

Mert a szeretet az ember természetéhez tartozik, sőt létezése teljességéhez is nélkülözhetetlen feltétel.

Így mutatkozik meg a szeretet a Megváltó emberségében és szent szívének megmozdulásaiban: változatlan és hűséges az értetlenséggel, az elutasítással, a félelemmel, a szomorúsággal és az emberi ellenállással szemben is (vö. Lk 22,39–46).

Isten teljesen és állandóan a javunkat és boldogságunkat akarja, és ebben az ő mindig „szerelmes” arcában ismerjük fel az élet útját: megtanulunk egy új lét- és kapcsolódási módot, más mércét kapunk döntéseink meghozatalához, és a közösségépítés új, izgalmas stílusát sajátítjuk el. Ezzel kapcsolatban Ferenc pápa Krisztus szeretetéről szólva azt írta, hogy: „szívének szeretetére a legjobb válasz a testvéreink iránti szeretet” (Dilexit nos enciklika, 167), és hozzátette: „nincs nagyobb felajánlható cselekedet ahhoz, hogy a szeretetet szeretettel viszonozzuk” (uo.).

„Szeretetet szeretettel viszonozni”: az evangélium arra hív, hogy engedjük, hogy vonzzon bennünket ez a csodálatos csere, az admirabile commercium (vö. Szűz Mária, Isten anyja főünnepének első vesperása, első antifóna), és Isten szeretetének végtelen mértékét azzal a nagylelkűséggel fordítsuk tettekre, amellyel nap mint nap szolgáljuk őt testvéreinkben, akiket ő maga helyez utunkba. Különösen azokban, akik leginkább rászorulók, védtelenek, és képtelenek bármivel viszonozni azt (vö. Lk 6,32–36). Éppen úgy, ahogyan ezen a szigeten történik: a befogadásban, a megosztásban, az önzetlen ajándékozásban.

Krisztus szívének ingyenes szeretete azonban nem áll meg itt. Továbbmegy ennél: elkötelezi magát amellett, hogy mindenkit segítsen nemcsak a túlélésben, hanem abban is, hogy visszanyerje bizalmát és újra útra keljen, növekedjen és egyediségében teljesen kibontakozhasson, mindenki javára. Ezzel kapcsolatban XVI. Benedek pápa azt írta, hogy a szeretet, „amelyről Jézus Krisztus tanúságot tett földi életével, […] minden ember és az egész emberiség valódi fejlődésének legfőbb hajtóereje” (Caritas in veritate enciklika, 1).

A szentleckében Szent János emlékeztetett bennünket arra, hogy „Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk” (1Jn 4,9). Szavai Jézus szavait idézik fel, aki azt mondta, hogy azért jött, hogy életünk legyen, mégpedig bőséges életünk (vö. Jn 10,10), s aki ezt mondta a meggyógyított bénának: „Kelj föl, fogd az ágyadat, és menj!” (Mk 2,9). Ezekben a kijelentésekben felismerjük a meghívást arra, hogy anyai szeretettel öleljük magunkhoz a szenvedőt, és hogy felkészítsük és bátorítsuk a megsebzett embert arra, hogy felkeljen, és újra elinduljon egy szabad és méltó élet felé.

Valóban, szeretetünk nem lehet puszta segélyezés, hanem arra is törekednünk kell, hogy integráljuk az embereket teljes – lelki, szellemi, testi – kibontakozásuk érdekében, s hogy méltóképpen és építő módon bekapcsolódhassanak a közösség életébe (vö. Ferenc pápa: Fratelli tutti enciklika, 129). Csak így válhatnak találkozásaink – még a nehéz és fájdalmas eseményekkel szembesülve is – a remény magvainak elhintésévé az emberiség útján egy jobb jövő felé.

De Isten igéjének fényében szeretnék még elidőzni Krisztus szívének egy további jellemzőjénél: az alázatnál (vö. Mt 11,29). Jézus szíve alázatos, ezért lüktetését nem érzik meg a „tanultak”, a „bölcsek”, vagyis azok, akik azt képzelik, hogy önmaguknak elegendők, mindent tudnak, és nincs szükségük sem Istenre, sem másokra. Ők ugyanis, akiket egy felfuvalkodott, mindenütt jelen lévő és nyugtalan egó zaja elkábít, nélkülözik azt a csendet, amely szükséges ahhoz, hogy önmagukban és testvéreikben meghallják a szeretet rejtett lüktetését.

„Nem ritkán a gazdagság vakká tesz bennünket, olyannyira, hogy azt gondoljuk: boldogságunk csak akkor valósulhat meg, ha sikerül figyelmen kívül hagynunk a többieket” (Ferenc pápa: Dilexi te apostoli buzdítás, 108).

Jézus az ellenkezőjére tanít bennünket: ahhoz, hogy megízleljük az élet valódi örömét, mely a szeretetben rejlik, le kell szállnunk a megosztó gőg piedesztáljáról, hogy találkozzunk az alázatban, mely testvérekké tesz bennünket.

Szent Ágoston azt mondta: „Ahol szeretet van, ott béke van, és ahol alázat van, ott szeretet van” (Kommentár Szent János első leveléhez, Előszó). Így van. Ahol valódi alázat van, ott szeretet van, és ahol szeretet van, ott béke van, mert csak az alázatban ismerjük meg igazán önmagunkat, s ezért tudunk a szeretet igazságában szeretni, találkozni, önmagunkat ajándékozni és megbocsátani egymásnak.

Kedves testvéreim, ma Jézus Szent Szívét imádjuk, azt a szívet, amelyet Alacoque Szent Margit Mária látomásai nyomán gyakran töviskoronával és égő lánggal ábrázolunk.

Emlékezzünk arra, hogy mi magunk vagyunk az Úr élő jelenléte a világban (vö. Lumen gentium, 8).

Ezért – nemcsak ezen a napon, hanem mindig – tisztelettel és bizalommal tekintsünk egymásra, s ennek tudatában újítsuk meg elköteleződésünket amellett, hogy a szeretetben kiegészítjük magunkban azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből az Egyház javára (vö. Kol 1,24).

Szívének szeretetétől lángra gyúlva legyünk irgalmának és békéjének hordozói, hogy megszűnjenek a háborúk a világban, és körülöttünk növekedjen egy új, szeretetben kiengesztelődött emberiség!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír