XIV. Leó pápa homíliája: Hogy senki el ne vesszen, hogy mindenki üdvözüljön! Ez Istenünk álma

Kedves testvéreim!

Ma a remény jubileumát a börtönök világáért, a fogvatartottakért és mindazokért tartjuk, akik a büntetés-végrehajtás területén szolgálnak. Mély jelentése van annak, hogy ezt az adventi idő harmadik vasárnapján tesszük, amelyet a liturgia Gaudete-vasárnapnak nevez, a szentmise kezdő énekének első szava alapján (vö. Fil 4,4). Az egyházi évben ez „az öröm vasárnapja”, amely a várakozás fényes-ragyogó dimenziójára emlékeztet: arra a bizalomra, hogy valami szép, valami örömteli fog történni.

Ezzel kapcsolatban tavaly december 26-án Ferenc pápa, amikor megnyitotta a szent kaput a Miatyánk-templomban, a rebibbiai büntetés-végrehajtási intézetben, mindannyiunkhoz meghívást intézett: „Két dolgot mondok nektek. Az első: a kötél a kezetekben, a remény horgonyával. A második: tárjátok ki szívetek kapuját!” Az örökkévalóság felé vetett horgony képére utalva, arra hívott bennünket, hogy – minden térbeli-időbeli akadályon túl (vö. Zsid 6,17–20) – tartsuk elevenen a ránk váró életbe vetett hitet, és mindig higgyünk egy jobb jövő lehetőségében. Ugyanakkor arra is buzdított, hogy nagylelkű szívvel legyünk az igazságosság és a szeretet munkálói abban a közegben, amelyben élünk.

Miközben közeledik a jubileumi év lezárása, el kell ismernünk, hogy sokak elkötelezett munkája ellenére a börtönök világában is még mindig sok a tennivaló ezen a téren, és Izajás próféta szavai, melyeket hallottunk – „akiknek az Úr szabadulást szerzett, azok visszatérnek; éneket zengve érnek a Sionra” (Iz 35,10) –, arra emlékeztetnek bennünket, hogy Isten megvált és megszabadít, s egyben sok munkát igénylő, fontos küldetést adnak mindannyiunknak. Bizonyos, hogy a börtön nehéz környezet, és a legjobb szándékok is számos akadályba ütközhetnek. De épp ezért nem szabad elfáradni, elcsüggedni vagy visszariadni, hanem eltökélten, bátran és az együttműködés lelkületével előre kell haladnunk. Sokan vannak ugyanis, akik még nem értik meg, hogy

minden bukás után fel kell tudni állni, hogy egyetlen ember sem azonos azzal, amit tett, és hogy az igazságszolgáltatás mindig egy jóvátételi és kiengesztelődési folyamat.

Amikor azonban – a nehéz körülmények ellenére – sikerül megőrizni az érzelmek szépségét, az érzékenységet, a mások szükségleteire való odafigyelést, a tiszteletet, az irgalom és a megbocsátás képességét, akkor a szenvedés és a bűn kemény talajából csodálatos virágok nyílhatnak, és a börtönfalak között is emberségükben egyedülálló gesztusok, kezdeményezések és találkozások születhetnek. Ez olyan munka érzelmeinken és gondolatainkon, amely szükséges a szabadságuktól megfosztott személyek számára, de még inkább azoknak, akiknek kötelezettsége számukra és értük az igazságszolgáltatást képviseljék. A jubileum megtérésre szólító meghívás, s épp ezért a remény és az öröm forrása.

Ezért fontos, hogy mindenekelőtt Jézusra tekintsünk: az ő emberségére, az ő országára, amelyben „a vakok újra látnak, a sánták járnak […], a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt” (Mt 11,5), és emlékezzünk arra, hogy

bár olykor ezek a csodák Isten rendkívüli beavatkozásai révén történnek meg, sokkal gyakrabban ránk vannak bízva: az együttérzésünkre, odafigyelésünkre, bölcsességünkre, közösségeink és intézményeink felelősségére.

Ez elvezet bennünket a hallott jövendölés egy másik dimenziójához: ahhoz az elkötelezett munkához, hogy minden környezetben – ma pedig különösen hangsúlyozzuk: a börtönökben – olyan civilizációt mozdítsunk elő, amely új kritériumok alapján épül, végső soron a szeretet alapján, amint azt Szent VI. Pál pápa mondta az 1975-ös jubileumi év lezárásakor: „Ez – a szeretet – legyen, különösen a közéletben, […] annak az új kegyelmi és jóakarattól vezérelt időszaknak az alapelve, amelyet a történelem megnyit előttünk: a szeretet civilizációja!” (Általános kihallgatás, 1975. december 31.).

E célból Ferenc pápa különösen azt kívánta, hogy a szentév alkalmából „éljenek az amnesztia vagy a büntetéselengedés különféle formáival, hogy ezzel is segítsék az embereket visszanyerni az önmagukba és a társadalomba vetett bizalmat” (Spes non confundit bulla, 10), és hogy mindenki számára valós lehetőséget nyújtsanak a társadalomba való visszailleszkedésre (vö. uo.). Bízom abban, hogy sok országban teljesítik kívánságát. A jubileum – mint tudjuk – bibliai eredetében kegyelmi év volt, amikor mindenkinek felkínálták – sokféle módon – az újrakezdés lehetőségét (vö. Lev 25,8–10).

A hallott evangélium is erről beszél. Keresztelő János, amikor prédikált és keresztelt, megtérésre hívta a népet, és arra, hogy – jelképesen – keljenek át újra a folyón, miként Józsue idején (vö. Józs 3,17), hogy birtokba vegyék az új „ígéret földjét”, vagyis az Istennel és testvéreikkel kiengesztelődött szívet. E tekintetben sokatmondó a próféta alakja: egyenes volt, aszketikus, szókimondó, amíg bátor szavaiért börtönbe nem vetették – nem volt „széltől hajladozó nád” (Mt 11,7) –, ugyanakkor irgalmas és megértő volt azokhoz, akik őszinte bűnbánattal, küzdelmek árán is igyekeztek megváltozni (vö. Lk 3,10–14).

Szent Ágoston ezzel kapcsolatban, a házasságtörő asszonyról szóló evangéliumi jelenethez (vö. Jn 8,1–11) fűzött híres magyarázatát ezzel zárja: „Amikor a vádlók eltávoztak, […] ott maradt a nyomorúság és az irgalom. És annak az asszonynak azt mondta az Úr: […] menj, és többé ne vétkezz! (Jn 8,10–11)” (Háromszázkettedik beszéd, 14).

Kedves testvéreim, a feladat, amelyet az Úr rátok bíz – mindnyájatokra, fogvatartottakra és a börtönök világáért felelősökre –, nem könnyű. Sok problémával kell szembenézni. Gondoljunk a túlzsúfoltságra, arra, hogy még mindig nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy stabil reintegrációs programokat és munkalehetőségeket biztosítsanak. És ne feledkezzünk meg – személyesebb szinten – a múlt terhéről, a gyógyításra váró testi-lelki sebekről, a csalódásokról, arról a végtelen türelemről, amelyre önmagunkkal és másokkal szemben szükségünk van, amikor a megtérés útjára lépünk, valamint arról a kísértésről, hogy feladjuk, vagy ne bocsássunk meg többé.

Az Úr azonban mindezeken túl újra és újra elismétli nekünk, hogy egyetlen dolog igazán fontos: hogy senki el ne vesszen (vö. Jn 6,39), és mindenki „üdvözüljön” (1Tim 2,4).

Hogy senki el ne vesszen, hogy mindenki üdvözüljön! Ezt akarja a mi Istenünk, ez az ő országa, erre irányul az ő cselekvése a világban. A karácsony közeledtével mi is még nagyobb erővel akarjuk magunkévá tenni ezt az álmát, kitartóan elkötelezett munkánkban (vö. Jak 5,8) és bizakodóan. Mert tudjuk, hogy a legnagyobb kihívásokkal szemben sem vagyunk egyedül:

az Úr közel van (vö. Fil 4,5), velünk jár, és ha ő mellettünk van, mindig történik valami szép és örömteli.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír