XIV. Leó pápa homíliája a konzisztórium második napján: Együtt keressük, mit kér tőlünk az Úr

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

„Testvéreim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van” (1Jn 4,7). A liturgia ezzel a buzdítással fordul hozzánk, amikor rendkívüli konzisztóriumot tartunk: kegyelmi esemény ez, amelyben kifejezésre jut, hogy egységben szolgáljuk az Egyházat.

Amint tudjuk, a latin consistorium, ’gyűlés’ szóból származó konzisztórium szó a consisto, ’megáll’ ige fényében is értelmezhető. Mindannyian „megálltunk” ugyanis, hogy itt lehessünk; egy időre felfüggesztettük tevékenységeinket, fontos teendőinkről is lemondtunk, hogy találkozzunk, és együtt keressük, együtt ismerjük fel, mit kér tőlünk az Úr az ő népe javára. Ez már önmagában is igen jelentős, prófétai tett, különösen a mai rohanó világban. Hiszen arra emlékeztet, milyen fontos minden életszakaszban megállni: imádkozni, figyelmesen hallgatni, elgondolkodni, s így egyre jobban a célra szegezni szemünket, a célra irányítani minden erőnket és erőforrásunkat, hogy ne kockáztassuk: nehogy céltalanul fussunk, nehogy pusztán a levegőt csapkodjuk – amint Pál apostol figyelmeztet (vö. 1Kor 9,26).

Nem azért vagyunk itt ugyanis, hogy egyéni vagy csoportérdekekért tegyünk valamit, hanem azért, hogy terveinket és törekvéseinket egy olyan megkülönböztetés vizsgálata alá helyezzük, amely meghalad bennünket, „miként az ég magasabb a földnél” (Iz 55,9), s amely csak az Úrtól jöhet.

Ezért fontos, hogy most, az eucharisztiában, minden vágyunkat és gondolatunkat az oltárra helyezzük, életünk ajándékával együtt, és Krisztus áldozatával együtt felajánljuk az Atyának, hogy megtisztítva, megvilágosítva, egyetlen kenyérbe elegyítve és a kegyelem által átalakítva kapjuk vissza. Csak így fogjuk ugyanis valóban meghallani az ő hangját, és befogadni azt abban az ajándékban, amely egymás számára vagyunk: ezért gyűltünk össze.

Testületünknek – bár sok kompetenciában és kiváló adottságokban gazdag – elsősorban nem szakértők csoportjának, hanem hívő közösségnek kell lennie, amelyben az egyének ajándékai, melyeket az Úrnak felajánlunk, s amelyeket tőle visszakapunk, az ő Gondviselése szerint a legbőségesebb gyümölcsöt hozzák. Hiszen az az isteni szeretet, amelynek tanítványai és apostolai vagyunk, „háromságos”, „kapcsolati” szeretet: annak a közösségi lelkiségnek a forrása, amelyből Krisztus Jegyese él, és amelynek otthona és iskolája akar lenni (vö. Novo millennio ineunte apostoli levél [2001. január 6.], 43). Szent II. János Pál, amikor a harmadik évezred kezdetén ennek a közösségi lelkiségnek a növekedését kívánta, úgy határozta meg, mint „szívünk pillantását a bennünk lakó Szentháromság misztériumára, akinek fényét fel kell ismernünk a mellettünk élő testvérek arcán is” (uo.).

Ezért „megállásunk” mindenekelőtt egy nagy szeretetaktus – Isten, az Egyház, valamint a világon élő összes férfi és nő iránt –, amellyel engedjük, hogy a Lélek alakítson bennünket: elsősorban az imádságban és a csendben, majd pedig abban is, hogy egymás szemébe nézünk, meghallgatjuk egymást, és a megosztás révén szószólóivá válunk mindazoknak, akiket az Úr pásztori gondoskodásunkra bízott a világ legkülönfélébb tájain.

Alázatos és nagylelkű szívvel kell megtennünk ezt az aktust, annak tudatában, hogy kegyelemből vagyunk itt, és hogy abban, amit magunkkal hozunk, semmi sincs, amit ne ajándékként kaptunk volna, talentumként, melyet nem eltékozolnunk, hanem megfontoltan és bátran kamatoztatnunk kell (vö. Mt 25,14–30).

Nagy Szent Leó pápa azt tanította, hogy „nagy és igen értékes dolog az Úr színe előtt, amikor Krisztus egész népe együtt szenteli magát ugyanazon kötelességeknek, amikor minden rendű és rangú ember […] ugyanolyan lélekkel működik együtt […]. Ekkor – mondta – enni adnak az éhezőknek, felöltöztetik a mezíteleneket, látogatják a betegeket, és senki sem a maga érdekét keresi, hanem a többiekét” (Nyolcvannyolcadik beszéd, 4). Ezzel a lelkülettel akarunk együtt munkálkodni: az ilyen lelkületű ember azt kívánja, hogy Krisztus misztikus testében minden tag rendezett módon működjön közre mindenki javára (vö. Ef 4,11–13), méltósággal és odaadóan végezze szolgálatát a Lélek vezetésével; örömmel adjon és örömmel lássa munkájának gyümölcsét, ugyanakkor örömmel fogadja és lássa növekedni mások munkájának termését is (vö. Nagy Szent Leó pápa: Nyolcvannyolcadik beszéd, 5).

Kétezer év óta az Egyház ezt a misztériumot testesíti meg poliedrikus szépségében (vö. Ferenc pápa: Fratelli tutti enciklika, 280). Ez a gyűlés maga is tanúsága ennek: a származás és az életkorok sokféleségében, valamint a kegyelem és a hit egységében, mely összegyűjt és testvérré tesz bennünket.

Természetesen mi is, amikor „nagy sokasággal” állunk szemben, amely jóra és békére áhítozik, egy olyan világban, ahol a jóllakottság és az éhezés, a gazdagság és a nyomor, a túlélésért folytatott küzdelem és a kétségbeesett egzisztenciális üresség osztja meg és sebzi meg az embereket, a nemzeteket és a közösségeket, a Mester szavaira: „Ti adjatok nekik enni!” (Mk 6,37), könnyen érezhetjük magunkat a tanítványokhoz hasonlóan: elégtelennek és eszköztelennek.

Jézus azonban újra és újra azt mondja nekünk: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg!” (Mk 6,38) – és ezt együtt tehetjük meg.

Nem leszünk ugyanis mindig képesek azonnali megoldásokat találni az előttünk álló problémákra. De mindig, minden helyen és helyzetben segíthetjük egymást – és különösen segíthetjük a pápát – abban, hogy megtaláljuk azt az „öt kenyeret és két halat”, amelyet a Gondviselés sosem hagy hiányozni ott, ahol gyermekei segítségért kiáltanak; és hogy ezeket elfogadjuk, átadjuk, átvesszük és szétosszuk – Isten áldásával, mindannyiunk hitével és szeretetével meggazdagítva –, hogy senki ne szenvedjen hiányt a szükséges dolgokban (vö. Mk 6,42).

Kedves testvéreim, mindaz, amit szolgálatotokkal – bármely szinten – az Egyháznak adtok, nagy jelentőségű, rendkívül személyes és mély valóság: számotokra egyedi, és mindenki számára értékes. Súlyos a felelősség, melyet Péter utódával együtt viseltek.

Ezért szívből köszönetet mondok nektek, befejezésül pedig munkánkat és küldetésünket Szent Ágoston szavaival szeretném az Úrra bízni: „Sok mindent megadsz, ha kérjük, és ami jót még kérésünk előtt kapunk, szintén tőled kaptuk, s hogy később ezt felismertük, ugyancsak tőled kaptuk. […] Emlékezz, Uram, hogy por vagyunk, és a porból alkottad az embert” (Vallomások, 10, 31, 45). Ezért azt mondjuk neked: „Add meg, amit parancsolsz, és parancsolj, amit akarsz” (uo.).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír