XIV. Leó pápa homíliája: A mindennapi szeretetedzés visz közelebb a végső győzelemhez

Jelen volt többek között Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Andrea Abodi olasz sportminiszter, Aurelien Diesse francia cselgáncsozó, olimpiai bajnok.

A pápával koncelebrált José Tolentino de Mendonça bíboros, a Kultúra és Nevelés Dikasztériumának prefektusa és Mauro Gambetti bíboros, a pápa általános vatikánvárosi helynöke, továbbá nyolc püspök és kétszázötven pap. Homíliájában a Szentatya kiemelte, hogy a sport értékes eszköz az emberi és keresztény személyiségformálásban, megtanít adni, másokkal együttműködni, a másokkal való konkrét együttlétet megbecsülni és veszíteni is. A mise után pápamobillal ment végig a Szent Péter tér szektorai között, üdvözölte a mintegy harmincezer zarándokot, és ott imádkozta el a déli Úrangyalát.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Az olvasmányban ezeket a szavakat hallottuk: „Így beszél az isteni Bölcsesség: »Alkotó munkája elején teremtett engem az Úr, ősidőtől fogva, mielőtt bármit is alkotott. Az idők előtt teremtett […]. Ott voltam, amikor az eget teremtette […]. Ott voltam mellette, mint kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindenkor az ő színe előtt játszadoztam. Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között«” (Péld 8,22.27.30–31).

Szent Ágoston számára a Szentháromság és a bölcsesség szorosan összekapcsolódik. Az isteni bölcsesség a Szentháromságban nyer kinyilatkoztatást, és a bölcsesség mindig az igazsághoz vezet bennünket.

Ma, miközben a Szentháromság főünnepét üljük, a sport jubileumát is ünnepeljük. A Szentháromság-sport szópár nem éppen közkeletű, mégsem helytelen a két szó egymás mellé helyezése. Minden jó emberi tevékenység ugyanis Isten szépségének tükröződését hordozza magában, és a sport minden bizonnyal közéjük tartozik. Isten amúgysem statikus, nem zárkózik önmagába. Isten közösség, élő kapcsolat az Atya, a Fiú és a Szentlélek között, s ez a közösség megnyílik az emberiség és a világ felé. A teológia ezt a valóságot perikhórészisznek, azaz „táncnak” nevezi: a kölcsönös szeretet táncának.

Ebből az isteni dinamizmusból fakad az élet.

Olyan Isten teremtett bennünket, aki örömét leli és örvendezik abban, hogy teremtményeinek létet ad, aki „játszik”,

ahogy az olvasmány emlékeztet bennünket (vö. Péld 8,30–31). Egyes egyházatyák még merészen Deus ludensről, mulató Istenről beszélnek (vö. Genfi Szent Salonio [Salonius]: In Parabolas Salomonis expositio mystica; Nazianzoszi Szent Gergely: Carmina, I, 2, 589). Látjuk hát, miért segíthet a sport a szentháromságos Istennel való találkozásban: mert az énnek a másik felé való mozgását követeli meg, természetesen külső, de egyben és mindenekelőtt belső mozgást. E nélkül egoizmusok meddő versenyére redukálódik.

Gondoljunk csak arra a kifejezésre, amelyet az olasz nyelvben gyakran használnak arra, hogy sportolókat versenyzés közbeni buzdítsák, a nézők azt kiabálják: „Dai!” Lehet, hogy nem tudatosítjuk, de ez egy gyönyörű felszólítás: az ad ige felszólító módja. Ez elgondolkodtathat bennünket: nem csupán arról van szó, hogy fizikai teljesítményt, talán rendkívüli teljesítményt nyújtsunk, hanem arról, hogy önmagunkat adjuk, hogy kockáztassunk, „játsszunk”, „bevessük, megjátsszuk magunkat”. Arról van szó, hogy

önmagunkat adjuk másokért – saját fejlődésünkért, szurkolóinkért, szeretteinkért, edzőinkért, segítőinkért, a közönségért, sőt az ellenfeleinkért is –, és ha valóban sportemberek vagyunk, akkor ez az eredményen túl is érvényes.

Szent II. János Pál – aki, mint tudjuk, sportember volt – így beszélt erről: „A sport életöröm, játék, ünnep, és mint ilyet kell megbecsülni […] azáltal, hogy visszaszerezzük ingyenességét, azt a képességét, hogy baráti kapcsolatokat hozzon létre, párbeszédre és egymás iránti nyitottságra ösztönözzön […] a termelés és fogyasztás kemény törvényei felett, s az élet minden más, tisztán haszonelvű és hedonista felfogása felett” (Homília a sportolók jubileumán, 1984. április 12.).

Ezt szem előtt tartva három olyan szempontot említünk, amelyek a sportot napjainkban az emberi és keresztény személyiségformálás értékes eszközévé teszik.
Először is, egy olyan társadalomban, amelyet a magány jellemez, ahol a mérhetetlen individualizmus a „mi”-ről az „én”-re helyezte át a súlypontot olyannyira, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk a másikat, a sport – különösen, ha csapatsport – az együttműködésnek, az együtt járásnak és annak az osztozásnak az értékére tanít, amely, mint mondtuk, Isten életének lényegét alkotja (vö. Jn 16,14–15). Így az átalakulás és a találkozás fontos eszközévé válhat: a népek között, a közösségekben, az iskolai és munkahelyi környezetben, a családokban!

Másodszor, egy mindinkább digitális társadalomban, ahol a technológia, miközben távoli embereket összehoz, a közelieket gyakran eltávolítja, a sport a konkrét együttlétnek, a testnek, a térnek, az erőfeszítésnek, a valós időnek az értékét emeli ki. Így, a virtuális világba való menekülés kísértésével szemben segít egészséges kapcsolatot fenntartani a természettel és a konkrét élettel, hiszen a szeretet csak itt gyakorolható (vö. 1Jn 3,18).

Harmadszor, egy versengő társadalomban, ahol úgy tűnik, csak az erősek és a sikeresek érdemesek élni, a sport megtanít veszíteni is, a vereség művészetében szembesít az emberi létállapot egyik legmélyebb igazságával: a törékenységgel, a korlátozottsággal, a tökéletlenséggel. Ez azért fontos, mert ennek a törékenységnek a megtapasztalásából nyílhatunk meg a reményre. Nem létezik olyan sportoló, aki sosem hibázik, aki sosem veszít.

A bajnokok nem hibázni képtelen gépek, hanem olyan férfiak és nők, akik, még ha elesnek is, visszanyerik bátorságukat, és talpra állnak.

Idézzük fel ezzel kapcsolatban ismét Szent II. János Pál szavait, aki azt mondta, hogy Jézus „Isten igazi atlétája”, mert nem erővel, hanem a szeretet hűségével győzte le a világot (vö. Homília az atléták jubileumi szentmiséjén, 2000. október 29.).

Nem véletlen, hogy korunk számos szentjének életében a sport jelentős szerepet játszott, személyesen is gyakorolták, az evangelizálás módjaként is használták. Gondoljunk csak Boldog Pier Giorgio Frassatira, a sportolók égi védelmezőjére, akinek szentté avatása szeptember 7-én lesz. Egyszerű és ragyogó élete arra emlékeztet bennünket, hogy

ahogy senki sem születik bajnoknak, úgy senki sem születik szentnek. A mindennapi szeretetedzés az, ami közelebb visz a végső győzelemhez

(vö. Róm 5,3–5), és képessé tesz bennünket arra, hogy egy új világ építésén munkálkodjunk. Erről Szent VI. Pál is beszélt húsz évvel a II. világháború befejezése után, amikor egy katolikus sportegyesület tagjait arra emlékeztette, hogy a sport mennyire hozzájárult a béke és a remény helyreállításához a háborútól megtépázott társadalomban (vö. Beszéd az Olasz Sportközpont [Centro Sportivo Italiano] tagjaihoz, 1965. március 20.). Azt mondta: „Erőfeszítéseitek egy új társadalom létrehozására irányulnak: […] annak tudatában, hogy a sport – az általa megerősített egészséges személyiségalakító tényezőkkel – rendkívül hasznos eszköze lehet az emberi személy szellemi-lelki felemelkedésének, mely az első és elengedhetetlen feltétele egy rendezett, derűs, építő társadalomnak” (uo.).

Kedves sportolók, az Egyház gyönyörű küldetést bíz rátok: hogy tevékenységeitekben a szentháromságos Isten szeretetének tükörképe legyetek, saját javatokra és testvéreitek javára. Engedjétek bevonni magatokat ebbe a küldetésbe, lelkesedéssel: mint sportolók, mint edzők, mint sportklubok, mint csoportok, mint családok. Ferenc pápa szerette hangsúlyozni, hogy Mária az evangéliumban úgy jelenik meg előttünk, mint aki tevékeny, mozgásban lévő, sőt „futó” (vö. Lk 1,39), készen arra – ahogyan az anyák köztudottan teszik –, hogy Isten egyetlen jelére gyermekei segítségére siessen (vö. Beszéd a Ifjúsági Világtalálkozó önkénteseihez, 2023. augusztus 6.).

Kérjük Szűz Máriát, hogy kísérje erőfeszítéseinket és nekiiramodásainkat, és mindig a legjobbra irányítsa őket, egészen a legnagyobb győzelemig: az örökkévalóságig, a „végtelen játéktérig”,

ahol játékunknak nem lesz többé vége, és örömünk teljes lesz (vö. 1Kor 9,24–25; 2Tim 4,7–8).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír